Szerző: Callimachus
2006 Július 21
John Kifner ma esti cikke a New York Times-ban:
A Hezbollah gerilla hadjárata, ami 2000-ben véget vetett dél Libanon 18 évig tartó izraeli megszállásának, sok tekintetben annak a típusú asszimetrikus háborúnak az előfutára, amivel az amerikai csapatok néznek szembe Irakban -- és amivel az izraeli csapatok fognak találkozni, ha nagy számban lépnek be Libanonba.
Ennek a sötét (shadowy) haderőnek, ami ellenállásnak titulálta magát, az öngyilkos merénylés, útmenti pokolgépek, és lesből támadás voltak a módszereik, amikkel elüldözték a jobb hagyományos hadsereget.
Egy ritka interjúban hat évvel ezelőtt röviddel az izraeli visszavonulás után, Sejk Nabik Qaouk, aki akkor is és most is a Hebzollah déli csapatainak a parancsnoka volt, azt mondta, hogy "a tűzelések korlátozásával, sikeresen meg tudtuk játszani a nekünk osztott kártyákat."
A Sejk, a shíita imám, akire tábornokként is utalnak, a libanoni Tyre városában lévő otthonában azt mondta, hogy "képesek voltunk apró csatákba belemenni, ahol előnyben voltunk."
Míg Izrael egy újabb libanoni szárazföldi invázió lehetőségén elmélkedik, a felderítő kommandói kemény kűzdelmekbe keverednek, miközben azt látják, hogy a Hezbollah az elmúlt hat évet arra használta fel [Izrael hat éve, 2000-ben vonult ki Libanonból.. -- A fordító], hogy megerősített bunkerek és alagutak hálózatát építette ki, valamint rakéták ezreit szerezték be. [És mindezt az ENSZ ellenőrzése alatt.... -- A fordító]
Jeffrey Record cikke, "Miért vesztenek az erősek", a "Parameters" 2005 téli kiadásában jelent meg. Esetleg érdemes egy kicsit elmélyedni benne.
[M]inden jelentős amerikai katonai bukás 1945 óta -- Vietnám, Libanon, és Szomália -- gyengébb ellenfelek ellen történt. Mind a meleg és a hideg háborúkban az Egyesült Államok következetesen jól szerepelt, legyen az ellenség a náci Németország, a birodalmi Japán, vagy a Szovjetúnió, de ugyanakkor az amerikaiak a gyengébb ellenfelek ellen nem mindig kerekedtek felül. ... Minden egyes esetben az amerikai Góliát patthelyzetbe került, és politikai vereséget szenvedett a helyi Dávidok ellen. A jelenség, hogy a gyenge legyőzi az erőset, habár kivételes, időtlen idők óta megtörténik. Spárta végülis legyőzte Athént; Nagy Frigyes mindig jócskán jobban szerepelt mint amire a képességei alapján számíthatott volna (punched well above his weight); az amerikai lázadók megszüntették a brit uralmat a tizenhárom gyarmaton; a zsidó terroristák kiűzték a briteket Palesztínából; a vietnámi kommunisták elzavarták a franciákat, majd később az amerikaiakat Indokínából; és a mudzsaheddinek ** pedig egy "Vietnámmal" ajándékozták meg a szovjeteket Afganisztánban. A haderők relatív mérete nem jósolja meg megbízhatóan, hogy mi lesz a háború kimenetele.
Record cikke mások megfigyeléseit összegzi -- próbaképpen, mivel annyira nyomasztóak a számunkra. A demokráciák különösen gyakran maradnak alul "hosszan tartó partizánok elleni háborúban." Megemlíti Gil Merom észrevételét, hogy "demokráciák bukni szoktak kis háborúban, mivel rendkívül nehezen tudják feltornázni az erőszakot és a brutalitást egy olyan szintre, ahol biztosítani tudják a győzelmet."
Ez igaz. Ezenkívül ez egy a szabad népek tiszteletre méltó hagyománya, hogy még ha vereséggel néznek is szembe, nem folyamodnak ilyen fokú brutalitáshoz. Az [amerikai] polgárháború déli tábornokai, a West Point-iak, szándékosan elutasították a gerilla hadviselést, annak ellenére hogy többen közülük úgy látták, hogy ez a legjobb esélyük a függetlenségre. Forrest, egy katonai kiképzés nélküli ember, bebizonyította 1862-ben Mississipiben [amerikai állam, a déliekhez tartozott a polgárháborúban. -- A fordító], hogy milyen hatékony tud lenni a lázadás a jenkik [az északiak az amerikai polgárháborúban. -- A fordító] ellen. De Lee [Robert E. Lee, a déliek főparancsnoka. -- A fordító] nem követte ezt az utat. A háború befejeztével Forrest megint kitett magáért, és megalapította a Klánt [gondolom a Ku Klux Klant. -- A fordító]. Forrestet manapság rendszeresen az ország 10 legnagyobb bajkeverője között tartják számon.
De sajnos az a kegyetlen igazság, hogy a barbárság működik -- ha a "működés" alatt azt értjük, hogy legyőzi a lázadókat, habár az ártatlan áldozatok ezt kegyetlenül megfizetik. A franciák ezt megtanulták Algériában, és azt is, hogy ennek vannak következményei; egy szabad és demokratikus állam civilizált lakossággal egyszerűen nem tűr el egy ilyen háborút.
1955-ben a forradalmi FLN Algériában a nyílt fajirtás elvét követte: minden franciát meg kell ölni. A civileket korra és állapotra való tekintet nélkül darabokra vagdosták (hacked to pieces), a magzatokat kitépték az anyjuk méhéből és a haldokló anyjuk előtt darabokra szaggatták. A terrorizmus nem ismert határokat. Ha sikeresen megöltek egy francia tisztségviselőt, akkor a temetésén is megpróbáltak pokolgépes merényleteket elkövetni.
Az erőszak tovább fokozódott 1956-ban. A franciák bekeményítettek. 1957 januárjában Jacques Massu tábornok a 4600 katonájával egyetemben szabad kezet kapott hogy megszabadítsák Algierst a lázadóktól. A kínzás, ami a Forradalom óta tiltva volt a francia katonáknak, megint felütötte a fejét.
Az volt az érv, hogy a sikeres kihallgatás életeket mentett meg, elsősorban az arabokét; az FLN mindenféle korlátozás nélkül halálra kínozta volna azokat az arabokat akik információval látták el a franciákat, tehát alapvető fontosságú volt, hogy a franciák elérjék, hogy tőlük mégjobban féljenek. Az arab hit, hogy Massu mindenféle megkötés nélkül ténykedett, ugyanúgy megnyitotta a rabok száját mint maga a kínzás. [Paul Johnson, "Modern Times"]
De ugyanakkor a kínzás nem volt minden. Egy bennfentes francia tisztségviselő szerint, az algiersi csata alatt 3000 ember "eltünt". A felkelésnek ezt a csatáját a franciák nyilvánvalóan megnyerték. Azáltal hogy a franciák leereszkedtek az FLN szintjére, és ugyanazokat módszereket használták amit a terroristák, Massu megnyerte az algiersi csatát. De ugyanakkor a civilizált Franciaország szinte szétszaggatta magát.
Az egyik oldalról nézve, a katonai egységek politikai ellenőrzés alóli felmentése valamint a parancsnokok személyiségének az előtérbe helyezése elősegítette a magán hadseregek "kialakulását": az ezredesek egyre jobban tulajdonukként kezelték a rájuk bízott csapatokat, és mint a monarchiában, elkezdték engedetlenségre buzdítani a tábornokjaikat. Ebben az erkölcsi zavarodottságban, a tisztek egyre jobban úgy érezték, hogy elsősorban a katonáiknak tartoznak hűséggel, és nem pedig az államnak. De ugyanakkor, mivel a hírek kezdtek terjengeni hogy mit is csinált a hadsereg Algiersben, a francia liberális és centrum közvélemény elkezdett háborúellenes lenni. 1957-től kezdődően sok francia úgy kezelte az algériai függetlenséget, hogy bármennyire is visszataszító, még mindig jobb mint a francia közvélemény lelkiismeretének a totális összeomlása. Ebből következőleg a háború feletti politikai ellenőrzés követelése -- beleértve az FLN-nel való tárgyalásokat -- egyre erősebb lett, miközben a francia hadsereg, legalábbis a saját hite szerint, nyerésre állt köszönhetően a függetlenségének.
Ez a feloldhatatlan konfliktus 1958 májusában robbanáshoz vezetett, aminek következtében a Negyedik Köztársaság összeomlott, és de Gaulle pedig újra hatalomhoz jutott. Record még hozzáteszi:
A demokráciák szemszögéből nézve, a gyengébb oldal nem katonai szociális és politikai támogatást nyújtó bázisa elleni "barbárság" stratégiája morálisan elfogadhatatlan, és hosszú távon nem tartható fenn politikailag. 1945 óta a gyarmati és volt gyarmati népek elleni háborúk a legtöbb demokratikus állam politikai és erkölcsi érzékenységéből kifolyólag egyre kevésbé fogadhatóak el. Merom hozzáteszi, hogy "a demokráciák azért vesztik el a kis háborúikat, mivel az áldozatok iránti érzékenység, a brutális katonai viselkedés elleni undor, valamint a demokratikus élet iránti elkötelezettség közötti ellentmondásokat nem képesek feloldani." (what fails democracies in small wars is the interaction of sensitivity to casualties, repugnance to brutal military behavior, and commitment to democratic life). Mégjobban kifejezve, a demokráciák azért buknak a kis háborúkban, mivel nem képesek közös nevezőre jutni három egymással kapcsolatos kérdés kapcsán: "mily módon lehetséges a művelt középosztály egy részének a humanitárius értékei és a lázadások elleni hadműveletek brutális követelményei közötti szakadékot áthidalni, ... hogyan lehet belföldön elfogadható kompromisszumot találni a brutalitás és az áldozathozás között, [és] hogy lehet a háború támogatottságát megtartani, miközben a háború nem teszi tönkre a demokratikus rendet."
Természetesen a diktatúráknak nincsenenk ilyen aggályaik, és a lázadók ösztönösen tisztában vannak demokratikus ellenfeleik gyengeségével. Record megemlíti Rober Pape az 1980 és 2003 között elkövetett öngyilkos merényletekkel foglalkozó kivételes tanulmányát, ami azon töpreng, hogy az öngyilkos terrorizmus, a gerilla hadviseléssel egyetemben, "a kényszerítés stratégiája, aminek az a célja, hogy a megcélzott kormányt rávegye irányvonalainak a megváltoztatására." Record szerint az öngyilkos merénylés jelensége különösen hatékony a demokráciák ellen:
Előszöris, a demokráciákról "azt feltételezik, hogy különösképpen sebezhetők a kényszerítő büntetésekkel." A demokráciák fájdalom küszöbérzete sokkal alacsonyabb a diktatúráékhoz képest. Másodszor, a demkoráciákról azt hiszik, hogy a nem demokratikus kormányokhoz (authoritarian regimes) képest sokkal visszafogottabbak az erőszak használatának terén, különösképpen ha nem harcoló civilekről van szó. A demokráciákról feltételezik, hogy kevésbbé valószínű hogy bántalmazzák a civileket, és a XX. században egyetlen demokrácia sem követett el fajirtást. Harmadszor, "az öngyilkos merényleteket nehezebb megrendezni és nagydobra verni egy diktatórikus rendőrállamban."
Vajon tanultak-e ebből az izraeliek? Sokminden tanulhatnánk tőlük. Minden alkalommal, amikor az amerikaiak katonai erődemostrációt tartanak és utána visszavonulnak, ahelyett hogy jól odacsapnának, mint ez 2004 áprilisában meg is történt Faludzsában (Fallujah), a dzsihádisták új erőre kapnak. Mitöbb, a dzsihádisták garantálni fogják, hogy mindenki azt higgye, hogy ők győzték le a tengerészgyalogosokat. Mi vagyunk az erősek, és ők a gyengék. És ha mindez megtörtént, akkor további megmámorosodott fiatalok ezreit fogják felszippantani. Még több vér és mészárlás fog történni. Ne feledjük, hogy bin Ladent alapvetően az amerikaiaknak a kűzdelemből való visszavonulása inspirálta:
A muszlim katonák Afganisztánból Szomáliába mentek és egy hosszú háborúra rendezkedtek be, mivel azt hitték, hogy az amerikaiak olyanok mint a szovjetek voltak. A fiatalok meg voltak lepődve, hogy mennyire demoralizálva voltak az amerikaiak (low morale), és hamarosan rájöttek, hogy az amerikai katonák papír tigrisek, akiknek pár maflás után után az inukba száll a bátorságuk. Ezenkívül Amerika elfelejtette a felhajtást és a sajtó propagandát ... arról hogy ők a világ vezetői, és hogy ők az Új Világrend vezetői, és néhány vereség után mindezt elfelejtették, és elmentek, és a szégyenteljes vereségük után elráncigálták a halottjaikat."
És, ... nos, hadd mondja el az interjúvoló a történet hátralévő részét:
Bizonyos szempontból nézve bin Laden Szomáliában lett bin Laden. Az afgán háború alatt [ez nyilvánvalóan a szovjet/afgán háborúra vonatkozik.. -- A fordító] a CIA nagyon is tisztában volt bin Ladennel (habár most azt állítják hogy sohasem "tartották az ellenőrzésük alatt"), de Szomáliában bin Laden egy 180 fokos fordulatot hajtott végre, lekent egy hatalmas pofont a legerősebb gyereknek, akinek jól befeketült a szeme.
Ez nem titok. Jeff Greenfield a CNN-től szintén ugyanerre a következtetésre jutott (connect the same three dots):
Az egész az 1983 márciusi békefenntartási misszióval kezdődött. Az amerikai tengerészgyalogosokat Libanonba küldték, hogy próbálják megállítani a véres polgárháborút. Hét hónappal később, pontosan 20 évvel ezelőtt, egy hatalmas teherautó tele bombával felrobbantott két tengerészgyalogosokat elszállásoló barakkot Bejrútban, és 241 amerikai katona halt meg -- utoljára Koreában szenvedett el Amerika ennyi áldozatot egy nap alatt.
Bármily rettenetes is volt a hír, két nappal később az Egyesült Államok grenadai inváziója, ahol egy keményvonalas baloldali és Kuba párti kormányt megdöntöttek, beárnyékolta a bejrúti hírt.
Ezekután amikor 1984 januárjában Reagan elnök visszavonta a tengerészgyalogosokat Libanonból, az amerikai nép nem különösebben figyelt oda.
Mások viszont igenis felkapták a fejüket. A 20 évvel ezelőtti terrorista támadás jó eséllyel meggyőzte Amerika több ellenségét, hogy az Egyesült Államok, a katonai hatalma ellenére is igenis sebezhető, és komoly veszteségeket lehet nekik okozni viszonylag kis befektetéssel.
Végülis, legalábbis így gondolják, az Egyesült Államok nem azért vesztette el a vietnámi háborút mert katonailag gyengék voltak, hanem azért, mert nem volt meg a politikai akaraterő hogy elviseljék a terheket. Az évek során Amerika ellenségei egyre több amerikai gyengeséget tapasztaltak: megjegyezték, hogy az amerikaiak mit nem csináltak miután Szaddamot meghagyták a pozíciójában az első öbölháború után, miután 1993-ban kivonultak Szomáliából 18 amerikai katona halála után -- a Black Hawk Down incidens --, amikor nem csaptak keményen oda az 1996-os Khobar Tower-i robbantás miatt [Az FBI volt igazgatója, Louis Freeh, Clintont hibáztatja ezért.. -- A fordító] vagy az 1998-as afrikai követségek felrobbantása után ahol 19 amerikai [és több száz helybeli.. -- A fordító] halt meg, vagy az USS Cole hadihajó felrobbantása után, ahol 17 amerikai tengerész vesztette életét.
Jó eséllyel erre gondolhatott Osama bin Laden amikor három hónappal 9/11 után azt mondta, hogy "amikor az emberek egy erős és egy gyenge lovat látnak, természetszerűleg az erős lovat fogják szeretni." Ezek után nem meglepő, hogy az iraki és afgán invázió melletti egyik fő érv az volt, hogy az Egyesült Államoknak bizonyítania kellett, hogy Amerika nem egy gyenge ló, és az al-Kaida a szövetségeseivel együtt félreértelmezték az amerikaiak elszántságát. Ha ez igaz, akkor a 20 évvel ezelőtti bejrúti bomba körül kezdődtek az elszámolások.
|