Nyitólap

Klíma | Európa | Közel-Kelet | Egyéb | Társadalom | ENSZ | Amerika | Linkek

Összegzés: Az arab hadseregek, habár egyéni szinten ugyanolyan jól ki vannak képezve mint bármelyik más hadsereg katonái, pl. az izraeliek, mégis rendszeresen alulmaradnak a csatamezőkön. A szerző szerint ennek az okát politikai és társadalmi kultúrákban kell keresni.

Miért vesztik el az arabok a háborúikat

Szerző: Norvell B. De Atkine

1999 December


Norvell De Atkine, az amerikai hadsereg** nyugalmazott ezredese, nyolc évet élt Libanonban, Jordániában és Egyiptomban. A beirúti Amerikai Egyetemem kapta diplomáját az Arab Tanulmányok tanszéken, és most az amerikai hadseregnek a közel keletre küldött tagjait oktatja. Minden ami itt olvasható kizárólagosan az ő véleménye.

Az arabul beszélő hadseregek rendszerint igencsak gyengén szerepeltek a modern korban. Az egyiptomi hivatásos hadsereg (regular forces) gyengén produkált a jemeni partizánok ellen az 1960-as években.1 A szíriaiak csak elképesztő fegyverzetbeli és számbeli fölénnyel tudták az 1970-es évek közepén rákényszeríteni az akaratukat Libanonra..2 Az irakiak szintén a tehetetlenségükről tettek tanúbizonyságot az iráni hadsereg ellen, annak ellenére hogy az iráni hadsereget szinte szétverte az 1980-as évek forradalmi zűrzavara. Az irakiak szintén nem voltak képesek legyőzni a kurdokat a három évtizedes háborújukban.3 Az 1990-es kuvaiti háborúban mindkét arab hadsereg gyengén produkált.4 Továbbá meg kell jegyezni, hogy az arabok szinte minden Izrael ellenes katonai összecsapásban leszerepeltek. Honnan jön ez a lehangoló rekord? Itt több tényező játszik szerepet -- gazdasági, idológiai, technikai -- de valószínűleg a legfontosabbak a kultúrából és bizonyos társadalmi tulajdonságokból származnak, amik meggátolják hogy az arabok képesek legyenek hatásos hadseregeket létrehozni.

A katonai világban alapigazságként fogadják el hogy egy hadsereg úgy kűzd ahogy gyakorol, tehát hasznos lehet ha megosztom az elsőkézből származó több éves tapasztalatomat az arabok gyakorlási módszereiről, hogy következtetéseket vonhassunk le, hogy hogyan mennek a csatába. A következő benyomásokat a személyes tapasztalataimból szűrtem le, mivel arab hadseregeknél szolgáltam mint amerikai katonai attasé, biztonsági tiszt, megfigyelő tiszt a British-officer Trucial Oman Scouts (az Egyesült Arab Emirátusok megalakulása előtt a biztonsági haderő az emirátusokban), valamint vagy harminc éven keresztül tanulmányoztak a Közel Keletet.

Hibás Kezdetek

A kultúra belekeverése a stratégiai felmérésekbe eléggé gyenge örökséggel bír, mivel ez gyakran együtt járt nemtörődömséggel, ábrándozással, és mitológiával. Pl. az amerikai hadsereg az 1930-as években úgy vélte, hogy a japán nemzeti jellemben nincs eredetiség, és emiatt a következtetésre jutott, hogy az ország örökkön örökké technológiai hátrányban fog szenvedni.5 Hitler korcs társadalomként kezelte az Egyesült Államokat,6 és ebből következőleg alábecsülte az amerikai hadbalépés hatását. Mint ezek a példák mutatják, amikor a kultúrát beszámítják az ellenséges erők haderejébe az vad torzításokhoz vezethet, különösen akkor, amikor arról van szó, hogy különféle államok miért lépnek háborúba felkészületlenül de magabiztosan. Ez a kisértés többek között akkor lép fel, ha a kultúrális szokásokkal próbálják az ellenséges állam számbeli vagy fegyverzetbeli fölényét tagadni. Vagy az ellenkezője, amikor a potenciális ellenséget valaki a saját kultúrájának a prizmáján keresztül vizsgálja. Az amerikai stratégisták feltételezték hogy az észak vietnámiak fájdalomküszöbe nagyjából megfelelt a sajátjukénak, és ebből következőleg azt hitték, hogy a légi bombázások térdre fogják őket kényszeríteni.7 Azt hittük, hogy a szerbek három napig lesznek képesek ellenállni a légi bombázásoknak; 78 napra volt szükség.

Különösen veszélyes gyors itéletet hozni a katonai képességekről múltbeli események alapján, mivel a társadalmak a katonai szubkultúrával egyetemben fejlődnek. A német parancsnokság pl. az első világháború előtt nagyon optimistán itélte meg a helyzetet a franciák 1870-es francia-porosz háborúbeli pocsék szereplése alapján.8 A francia katonák első világháború beli bátorsága és állhatatossága alapján mindenki, Winston Churchilltől kezdve a német hadvezetőségig, messze túlbecsülte a francia hadsereg kűzdőképességét.9 Az izraeli tábornokok az 1967-es gyenge szereplés után 1973-ban alábecsülték az egyiptomi hadsereget.10

A kultúrát nehéz körülírni. A kultúra nem egyenlő a személy fajával vagy etnikai identitásával. A hadviselés történelme minden olyan kisérletből gúnyt űz ahol az egyént szigorúan a kultúrális háttér alapján akarták megitélni, mint ezt az Ottomán és a Római Birodalmak katonai történelme olyan jól illusztrálja. Mindkét esetben a kiképzés, a fegyelem, a sziporkázó ész, és a lendület számított, és nem az egyes katonák eredete.11 A nagyon fegyelmezett és hatékony római légiók katonái pl. a birodalom minden csücskéből jöttek, és az elit ottomán janicsárok (rabszolga katonák) pedig keresztények voltak, akiket gyermekként toboroztak a Balkánról.

A Kultúra Szerepe

Mindezen problémák ellenére, a kultúrát igenis, figyelembe kell venni. Mitöbb, a korábbi hibák ismerete hozzásegíthet ahhoz, hogy értékelhessük a kultúrális tényezőket. John Keegan, a kimagasló katonai történész, azt állítja, hogy a kultúra az elsőrendű meghatározója a hadviselés természetének. Keegan leírja, hogy míg az európai hadviselés "szemtől szembe (face to face)" zajlik le, az iszlám korszak korai arab hadseregjei inkább a kitérés, késleltetés, és közvetettség módszereit alkalmazták.12 Ha megvizsgáljuk az elmúlt évszázad arab hadviselését, akkor arra a következtetésre jutunk, hogy az arabok sikeresebbek ha lázadnak vagy politikai téren harcolnak13 -- amit T. E. Lawrence "csata nélküli háború nyerés"-nek írt le.14 Még az egyiptomiaknak a sokat dicsért 1973-as szuezi átkelése is alapjaiban véve egy remek átverés volt. Minden további nélkül elképzelhető, hogy ezek a látszólag állandó tulajdonságok egy olyan kultúrából származnak, ami a személyes kapcsolatokban a bonyolultságot, közvetettséget, és a színlelést hozza az előtérbe.15

Ezen elvek alapján, Kenneth Pollack arra a következtetésre jut az arab katonai hatékonysággal foglalkozó átfogó tanulmányában, hogy "a domináns arab kultúrából származó bizonyos viselkedési formák voltak a legfontosabb tényezői az arab hadseregek és légierők 1945 és 1919 közötti korlátozott hatékonyságának."16 Eme tényezők között találhatjuk a túlközpontosítást, a kezdeményezés elutasítását, a rugalmasság hiányát, az információ manipulálását, és az alacsonyabb szintű tisztek vezetésének a korlátozását.

Habár Samuel Huntington "civilizációk öszecsapása" (clash of civilization) kifejezését keményen megbírálták17, ez nem jelenti azt, hogy alapvetően nincs igaza -- igaz hogy az emberek csoportosítása vallási vagy kultúrális alapon, ellentétben a politikai vagy gazdasági alapon, igencsak felháborítja a tudósokat akik szerint az embereket az osztály, faj, és nem (mint férfi vagy nő) határozza meg, a valóságban ezeket mégiscsak figyelembe kell venni. (that however much the grouping of peoples by religion and culture rather than political or economic divisions offends academics who propound a world defined by class, race, and gender, it is a reality, one not diminished by modern communications.)

De hogyan integrálja bele az ember a kultúrát a katonai kiképzésbe? Pillanatnyilag, szinte sehogy sem. Paul M. Belbutowski, tudós és az amerikai Delta Forces volt tagja, röviden de velősen fejezte ki a katonai oktatási rendszerünk hiányosságát: "A kultúra, amibe bele kell érteni mindent ami bizonytalan és megfoghatatlan, rendszerint nincs beépítve a stratégiai tervezésbe, leszámítva a legfelszínesebb témákat."18 És pontosan "minden ami bizonytalan és megfoghatatlan" határozza meg az alacsony intenzitású konfliktusokat. A vietnámi kommunisták nem úgy harcoltak ami ellen az amerikaiak ki voltak képezve, és ugyanez elmondható a csecenekről és az afgánokról is az oroszok ellenében. Természetesen itt sokkal többről van szó mint a fegyverek áttervezéséről vagy a katonák átképzéséről. Ez azt jelenti hogy meg kell érteni az ellenség kultúrális mitológiáját, történelmét, az idővel kapcsolatos fogalmát, stb. -- és ez komolyabb pénz és időbeli befektetést igényel mint amire egy bürokratikus szervezet hajlandó az áldását adni.

Megpróbálom leírni a kultúra szerepét az arabul beszélő tisztek kiképzésében, habár tisztában vagyok vele, hogy ezzel a múlt hibáinak és a jelen kultúrális érzékenységének az aknamezőjén sétálok. Elsősorban a kiképzésre összpontosítok, két okból. Előszöris, habár sok kiképzést láttam, mindössze egyszer láttam az arabokat harcolni (amikro a jordán hadsereg kűzdött a Palesztín Felszabadítási Szervezet (PFSZ) ellen 1970-ben). Másodszor pedig azért, mert a hadseregek úgy kűzdenek ahogy ki vannak képezve. A csapatokat a békebeli szokásokkal, irányelvekkel, és módszerekkel készítik fel; nem mennek át egy hirtelen metamorfózison ahol az egyenruhába bújtatott civilek hirtelen harcosokká válnak. George Patton tábornoknak nagyon tetszett az alábbi történet Julius Caesarról, aki "a tél folyamán ... felkészítette a légióit, katonát faragott az emberekből, és rászoktatta őket hogy megfelelően végezzék el a kötelességeiket, és amikor eljött a tavasz és hadba mentek a gallok ellen, nem kellett parancsokat osztogatni nekik, mivel tudták hogy mi a dolguk és hogy milyenmód kell elvégezni." (In the winter time ... so trained his legions in all that became soldiers and so habituated them to the proper performance of their duties, that when in the spring he committed them to battle against the Gauls, it was not necessary to give them orders, for they knew what to do and how to do it.)19

Az Információ mint Hatalom

Az információ Minden társadalomban a hatalom forrása, de az araboknál ez különösen szembeötlő. Az évek során az amerikai kiképzők gyakran meglepődtek a tényen, hogy miután ellátták információval a megfelelő személyeket, azok szinte senkinek sem adták tovább. Az arab technikus, miután megtanult egy bonyolult műveletet, tisztában van vele hogy felbecsülhetetlen értékkel rendelkezik egészen addig, amíg az egységnél csakis az ő birtokában van az információ. Amint kiadja a kezéből, a hatalmának vége. Ez megmagyarázza hogy miért szokásos a műszaki leírások, könyvek, és más kiképző és logisztikai tananyagok felhalmozása. Egy alkalommal egy egyiptomi páncélosokkal dolgozó amerikai kiképző alakulat végre valahára megkapta a felhasználói kézikönyveket, amiket nagy körültekintéssel fáradtságos munkával lefordítottak arabra. Az amerikai kiképzők rögtön kivitték a kézikönyveket, és elkezdték kiosztani őket a tankok legénységének. Közvetlenül mögöttük ment az egységparancsnok, a Fort Knox páncélos iskola és az Aberdeen Proving Grounds ordnance school speciális tanfolyamait elvégzett diákja, aki rögtön begyüjtötte a könyveket. Mikor megkérdezték hogy miért csinálja ezt, azt a választ adta, hogy semmi értelme hogy odaadják őket a tank-vezetőknek, mivel sorozott emberek voltak [a szerző az "enlist" szót használja ami jelent mind sorozottat és önként csatlakozót, de a szövegkörnyezet alapján itt úgy érzem hogy a sorozott a megfelelő fordítás. -- A fordító], és nem tudtak olvasni. De végülis arról volt szó (in point of fact), hogy nem akarta, hogy a sorozott emberek a tudás független forrásával rendelkezzenek. Mivel ő volt az egyetlen személy aki el tudta magyarázni hogy milyen módon működik a tüzelést ellenőrző berendezés vagy aki tisztában volt a tüzérségi fegyverekkel, ezért presztízzsel és megbecsüléssel bírt. Katonailag ez azt jelenti, hogy nagyon kevés sokoldalú kiképzés volt (cross-training), tehát a tank legénysége, a lövészek, a töltők, és a sofőrök lehet hogy jártasak voltak a munkájukban, de nem voltak felkészülve hogy másnak átvegyék a szerepét egy baleset következtében. Továbbá nem tudtak olajozottan együttműködni, mivel nem voltak tisztában a társaik feladataival. Ha magasabb szintről tekintünk le, akkor ez azt jelenti, hogy az átfogó technikai szaktudás nem létezik.

Oktatási Problémák

A kiképzés rendszerint fantáziátlan, unalmas, és semmi kihívással sem jár. Mivel az arab oktatási rendszer a puszta memorizálásra helyezi a hangsúlyt, ezért a tisztjeik elképesztő mennyiségű anyagot képesek bevágni. Az oktatási rendszer általában a magas szintű előadásokra összpontosít, ahol a tanulók nagymennyiségű jegyzetet készítenek, és a vizsgán arra kíváncsiak, mit mondtak nekik. [a szerző gondolom arra gondolt, hogy nem arra kíváncsíak hogy hogy tudják a tudást felhasználni, hogy vannak-e eredeti ötleteik vagy tudnak-e kritikusan gondolkozni, hanem hogy megfelelően bemagolták-e az anyagot. -- A fordító] (Ennek egy érdekes következménye van a külföldi oktatókkal kapcsolatban; pl. egy oktató veszt a hiteléből, ha elő kell venni a könyvet.) Ennek a memorizálás hangsúlyozásának ára van, mégpedig az, hogy az egyén nem igazán képes logikusan gondolkodni, vagy hogy megpróbáljon általános elvek alapján elemezni. A másként gondolkozást nem bátorítják; ha valaki ezt nyilvánosan csinálja, az a karrierjébe kerülhet. Az oktatóknak nem tesznek fel keresztkérdéseket, de végülis a tanulóknak sem.

Az egyének közötti szemtől szembe való versenyzést rendszerint elkerülik, legalábbis a nyilvánosság előtt, mivel ez azt jelenti hogy valaki nyerni fog valaki pedig veszteni, és a vesztes meg lesz alázva. Ez a tabu különös jelentősséggel bír, amikor az osztályban különböző rangú katonák vannak jelen. Az oktatás jelentős részben személyi presztízs kérdés, tehát az arabok az amerikai katonai iskolákban mindent elkövetnek hogy a csoportjuk vezető tagja, akár katonai rang szerint akár szociális státusz szerint, a legjobb osztályzatot kapja az osztályban. Ez időnként azt jelenti hogy "megosztják a válaszokat egymás között" -- igencsak nyilvánvalóan, vagy azt, hogy az alacsonyabb rangú tisztek eltitkolják az osztályzatukat, ha az jobb mint a feletteseiké.

A közel keletiekekkel foglalkozó amerikai katonai oktatók megtanulták, hogyha a tanteremben kérdéseket tesznek fel egy tanulónak, különösen ha a tanuló tiszti rangban van, akkor a tanuló tudja a helyes választ. Ha ez nincs garantálva, akkor a tiszt úgy fogja érezni, hogy megalázták a nyilvánosság előtt. Mitöbb, a gyakran paranoid arab politikai kultúrának köszönhetően, azt fogja hinni, hogy ez szándékos volt. Ez a tanuló ettől fogva az oktató ellensége lesz, és az osztálytársai szintén félni fognak hogy esetleg őket is meg fogják alázni -- és innentől fogva vége a tanulásnak.

Tisztek és Katonák

Az alacsonyabb rangú arab tisztek (junior officers) jól ki vannak képezve a fegyvereik technikai tulajdonságaival kapcsolatban és taktikai tudással, de ha vezetésről van szó (leadership), akkor már egészen más a helyzet. A vezetésnek nagyon kevés figyelmet szentelnek. Például Sa'd ash-Shazli tábornok - az egyiptomi haderők főparancsnoka (chief of staff) - megjegyezte, miután átvette a hadsereget az 1973-as háború előtt, hogy a katonák nem voltak kiképezve arra hogy kezdeményezzenek, vagy arra hogy felajánlják az eredeti elképzeléseiket és új ötleteiket.20 Nagy valószínűséggel a vezetés az arab katonai kiképzés legnagyobb gyengesége. Ez a probléma két tényezőből fakad: egy erős osztályalapokon nyugvó rendszeren amit szinte már kaszt-rendszerként lehet értelmezni, valamint a tiszthelyettesek képzésének/fejlődésének a hiányából.

A legtöbb arab tiszt úgy kezeli a sorozott katonákat mintha nem is lennének emberek. Egy alkalommal a hadsereg egy csoport amerikai előkelőség előtt menetelt miközben a szél fújta a homokot a sivatag felől, és a saját szemeimmel láttam, amint egy csoport katona sorban álltak, hogy megvédjék az amerikaiakat a széltől. Más szóval élve, időnként egyszerűen csak szélfogóként használják őket. Az ötlet, hogy valaki odafigyeljen a beosztottjaira, csak az egyiptomi hadsereg legelitebb alakulatai között létezik. Egy jellegzetes hétvégén a nem Kairóban állomásozó tisztek beülnek az autójukba és hazavezetnek, miközben a sorozott legénység pedig arra kényszerül hogy átgyalogoljanak a sivatagon ki az országútra, és teherautókat és buszokat stoppoljanak le, hogy eljuthassanak a kairói gyorsvasútakig. A kantinokban szinte semmi sincs ami kellemessebbé tenné a katonák életét. Hasonló a helyzet a többi arab országban is: Jordánia valamivel jobb, de ugyanakkor Irak és Szíria még rosszabb.

A fiatal sorozottak, akik az egyiptomi hadsereg nagyrészét teszik ki, jogosan gyűlölik a katonai szolgálatot, és szinte mindent megtesznek, beleértve az öncsonkítást, hogy elkerüljék. Szíriában a gazdagok "kivesztegik" magukat a hadseregből, vagy ha ez nem sikerül, akkor olyan szervezetekhez kerülnek, amelyek foglalkoznak aktuális harcászattal. Egy fiatal szíriai mondta nekem annak idején, hogy a zenei tudását egy szíriai katonai zenekarban szedte össze. Általánosságban a Fertile Crescent [szó szerint Termékeny Félhold, azt a területet jelenti amit ma Szíria, Jordánia, Izrael, Libanon és Irak foglal el. -- A fordító] hadseregjei a fegyelmet a félelem segítségével kényszerítették ki. [gondolom ez alól Izrael kivétel. -- A fordító]. Azokban az országokban, ahol a törzsiség még mindig létezik, mint pl. Szaúd Arábiában, a társadalom ösztönös egalitáriánizmusa valamennyire csökkenti ezt a félelmet, és ennek következtében a fegyelem eléggé gyenge.21

A tisztek és közlegények közötti szociális és professzionális szakadék minden hadseregben megvan, de az Egyesült Államok és más nyugati hadseregekben a tisztesek és tiszthelyettesek áthidalják ezt. Mitöbb, a professzionális tiszthelyettesek nagyrészben felelősek az amerikai hadsereg sikereiben; mivel ők a professzionális hadsereg elsőrendű kiképzői, ezért a tiszthelyettesek kritikus fontossággal bírnak a kiképzéssel és a közlegénység csoport kohéziójával kapcsolatban. Az arab világ nagyrészében vagy nincsenek tiszthelyettesek, vagy kritikán aluliak, és emiatt a hadsereg ütőképessége nagyon le van gyengítve. Tisztelet a kivételnek, a tiszthelyetteseket ugyanabba az alsó kategóriába veszik mint a közlegényeket, és emiatt nem tudnak hídként szolgálni a katonák és a tisztek között. A tisztek végzik az oktatást, de köszönhetően a közlegények és a tisztek közötti széles szociális szakadéknak, a tanulási folyamat hanyag, szertartásos, és nem hatékony. Az oktatás bemutatás-és-magyarázat része gyakran kimarad, mivel a tisztek nem hajlandóak bepiszkítani a kezüket abban a hitben, hogy a társadalmi helyzetűk ezt nem engedheti meg, és emiatt a tananyag gyakorlati részét kihagyják.[Ezzel kapcsolatban érdemes elolvasni a Paradigmák: A becsület-szégyen és a dzsihád paradigmák fordításomat is, és különös figyelmet szentelni az általam hozzáadott lábjegyzetekhez.. -- A fordító] Az 1991-es öböl háború alatt ennek egy nagyon látványos példájának lehettünk tanúi, amikor egy erős szélvihar elfújta az iraki hadifogoly tisztek sátrát. A tisztek inkább három napon keresztül elszenvedték az esőt és a szelet, mintsemhogy a szomszédos táborban lévő közkatonák lássák, hogy a kezeikkel dolgoznak.

Természetesen ennek nagyon komoly katonai ára van. A tiszthelyettesek összetartó ereje hiányában az egységek rendszerint szétesnek a csaták feszültségei közepette. Ennek az az elsőrendű oka, hogy a sorozott katonák egész egyszerűen nem bíznak meg a tisztjeikben. Amint egy tiszt elhagyja a kiképző területet, a kiképzés elkezd szétesni, és a katonák pedig elmászkálnak. Egy egyiptomi tiszt mondta nekem annak idején, hogy az 1967-es vereségüknek az oka az egységeken belüli összetartás hiánya volt. Továbbá mondta, hogy a helyzet csak minimálisan javult 1973-ban. 1991-ben az iraki hadifoglyok figyelemre méltó gyűlölettel és félelemmel bírtak a tisztjeik iránt.

Döntéshozás és Felelősség

A döntéseket a felsőbb körökben hozzák nyilvánosságra, és nagyon kevés oldalirányú kommunikáció létezik. Ez egy nagyon központosított rendszerhez vezet, ahol a hatalmat szinte sohasem delegálják. Egy tiszt ritkán hoz kritikus döntést: helyette a biztonságos utat válsztja, ami szerint keményen dolgozó, intelligens, lojális, -- és szolgálatkész. Ha valaki újításokkal vagy egyoldalú döntésekkel hívja fel magára a figyelmet, az jó eséllyel alá is ásta a karrierjét. Mint a civil életben, a konformitás az elsöprő társadalmi szokás; a szög ami kiáll, azt leverik. A parancsok és információk fenntről haladnak lefelé; nem szabad őket újraértelmezni, kiegészíteni, vagy bármi módon megváltoztatni.

Az amerikai kiképzőket gyakran frusztrálja, hogy az arab társaik nem hoznak döntéseket, de sajnos nincsenek tisztában vele hogy az arab tiszteknek egyszerűen nincs meg a felhatalmazásuk a döntéshozatalra -- és ezt még tetézi, hogy az arabok, érthetően, nem szivesen vallják be a felhatalmazás hiányát. Többször tapasztaltam, hogy olyan döntéseket amiket ezred szinten (batallion level) meg lehetett volna hozni, mint pl. mikor és hol tartsanak előadásokat, a honvédelmi minisztériummal jóvá kellett hagyatni. Ezek alapján az amerikai oktatók az alábbi aranyszabályt dolgozták ki: egy főtörzsőrmesternek (sergeant first class) ugyanannyi hatalma van, mint egy arab ezredesnek. Az oktatás módszereit és témaköreit felülről adják ki. Az egységparancsnokoknak nagyon kevés beleszólásuk van ezekbe a témákba. Az arab hadseregek politizáltságnak köszönhetően a politikai érdekek gyakran űberelik a katonai érdekeket. A kezdeményező és egyoldalú cselekedetekre hajlandó tisztek veszélyt jelentenek a kormányra. Ez nem csak mint nemzeti stratégi mutatkozik meg, hanem a katonai műveletek és kiképzés minden aspektusát átitatja. Talán az 1973-as izrael ellenes háborúra készülve az arab hadseregek profibbak és kevésbé politizáltak lettek volna22, de amint a csatározásoknak vége lett, a régi szokások visszatértek. [Ennek nem sok értelme van, de az eredeti angol mondat szerintem rosszul lett irva. Szerintem a szerző nem feltételes módot akart használni. -- A fordító] Mitöbb, mostanság az egyre jobban bürokratizált katonai nomenklatúra (establishment) szintén egyre nagyobb ballasztként szolgál. A Pentagon veterán rókái, akik azt hiszik hogy mindent tudnak amikor a saját felségterületük megvédéséről van szó, egészen kispályásnak érzik magukat amikor becsöppennek egy arab katonai parancsnokságba.

Az arabok ritkán vállalnak felelősséget az irányelvekért, a különféle műveletekért (operations), a helyzetért (status), vagy a kiképző programért. Az amerikai kiképzők rendkívül bosszantónak találják, hogyha valami rosszul sül el, az arab tisztek az amerikai felszerelést vagy valami más külső tényezőt hibáztatnak. Az arabok az amerikai eszközök magas harcképtelenségét a "pótalkatrészek hiányával" okolják, és az amerikai ellátókat hibáztatják. Az amerikai kiképzők viszont rengeteg dokumentummal tudják alátámasztani, hogy bőven megfelelő mennyiségű pótalkatrész érkezik, de rendseresen eltünnek a rosszul működő ellátási rendszerben. (ezek a kritikák sose epések vagy személyesek, és rendszerint olyannyira közvetettek és udvariasak, hogy gyakran csak a találkozó befejezése után derült ki hogy végülis megtörténtek.) Ez a legmagasabb körökben is szokványos. A kuvaiti háború alatt, miután a szaúdiak kiürítették az észak keleten lévő Khafji városát, az irakiak megszállták a várost. A szaúdi szárazföldi csapatok parancsnoka, Khalid bin Sultan tábornok, egy levelet kért (az amerikai) Norman Schwarzkopf tábornoktól [Schwarzkopf volt a Central Command** (Központi Parancsnokság) főparancsnoka, tehát ő volt az (első) iraki háború főparancsnoka is. -- A fordító], amiben azt akarta, hogy ismerje el, hogy az amerikaiak rendelték el a szaúdi város kilakoltatását.23 Tehát a Khafji csatával kapcsolatban Bin Sultan tábornok az amerikaiakat hibáztatja a város iraki megszállásáért.24 A valóságban viszont az történt, hogy a könnyű szaúdi haderők elmentek a hadszíntérről.25 Az irakiak túlerőben voltak mint fegyverzetileg mind számszerint, de a szaúdi büszkeség azt követeli, hogy a külföldieket hibáztassák.

Ha már a felszerelésekről beszélünk, hozzá kell tenni, hogy egy hatalmas kultúrális szakadék létezik az amerikai és arab karbantartási és logisztikai rendszerek között. Sokan azt hiszik, hogy az araboknak azért van bajuk az amerikai felszerelesékkel, mert az "arabok nem tartanak karban". Nem, a probléma ennél sokkal mélyebb. Az amerikai fegyverzet rendszer fogalmát nehéz közvetíteni. A fegyverzet rendszerhez hozzátartozik a karbantartás, logisztika, irányelvek, sőt, még filozófia is, és mindez az amerikai kultúrán alapul, ami feltételez egy bizonyos szintű oktatási szintet, a kis egység beli felelősség fogalmát, szerszámokat, és doktrínát. Azokat a szerszámokat amiket egy amerikai battalionban találhatunk (kb. 600-800 ember), az araboknál sokkal magasabb szinten találhatjuk meg, valószínűleg két vagy három szinttel feljebb. A szaktudás, kezdeményezőképesség, és legfőképpen a bizalom amit a felelősség alacsonyabb szintre való delegálása jelez, ritka az arabok körében. Az amerikai felszerelés és karbantartás a legalacsonyabb szinten való javítás elvén alapul, tehát a hatalom delegálása alapvető követelmény. A szükséges felszerelés, pótalkatrészek valamint szaktudás nélkül, valamint mivel rühellenek rossz híreket jelenteni, az arab parancsnokok rendszerint valami bűnbakot keresnek. Ez megmagyarázza, hogy miért hallottam olyan gyakran Egyiptomban hogy az amerikai fegyverek "túlságosan törékenyek".

Több amerikai felmérő csapatot figyeltem meg, és az alábbi következtetéseket vontam le: az adott ország megpróbálja megvenni a legmodernebb katonai felszerelést, de ugyanakkor mindent elkövetnek hogy elkerüljék a karbantartást, logisztikát, és a betanítást. Annyira összezavarják és félrevezetik az amerikai kiképző osztagokat, hogy az amerikaiak akármennyire is akarják, szinte nem képesek segíteni. Nagyobb általánosságban, mivel az arabok nem hajlandóak őszintén szembenézni az oktatási hiányosságaikkal, ezért a külföldi tanácsadók rendkívül nehéznek találják a segítségnyújtást és a kiképzési igények felmérését.

Egyesített fegyveres hadműveletek (Combined Arms Operations)

Az arab hadseregekben uralkodó kooperációs hiányt legjobban az egyesített fegyveres hadműveletek hiányosságaiban lehet észrevenni. Ha a reguláris jordán gyalogos századot nézzük (regular infantry company), akkor a katonák század szinten ugyanolyan jól ki vannak képezve mint az izraeliek. De ha átmegyünk az ezred (battalion) szintre, akkor a koordináció, ami megköveteli az egyesített fegyveres hadműveletek, beleértve a tüzérséget, légi és logisztikai támogatást, egyszerűen nem létezik. Minél magasabbra megyünk, annál nagyobb a különbség. Ez az egyesített kiképzések ritkaságának köszönhető. Ha egy ilyen mégis megtörténik, akkor azt inkább arra szánják hogy elbűvöljék a látogatókat (ami rendszerint sikerrel jár -- a kutya és póniló műsorok rendkívűli izléssel és előadással vannak kivitelezve), és nem arra hogy végülis kiképezzék a katonákat.

Ez a probléma három fő tényezőn alapul. Egy, az arabok közismerten senkiben sem bíznak a saját családjukon kívül, és ez negatív kihatásokkal van a támadó hadműveletekre.26 Ez alól mindössze az elit egységek a kivételek (akiknek az egész arab világban ugyanaz a dolguk -- hogy megvédjék a kormányt, és nem a hazát). Egy olyan kultúrában, ahol az emberi kapcsolattartás minden oldala, beleértve az üzleti és szociális kapcsolatokat a család szerkezetén alapul, a hadsereg is át van itatva ezzel, és ez különösképpen megmutatkozik a csata hevében. A támadó hadművelet az alapjaiban véve nem más mint tűz és manőverezés. A manőverezésben résztvevőknek magabiztosnak kell lenniük abban, hogy a támogató egységek biztosítják őket. Ha ez a bizalom nem létezik, akkor csak úgy lehetséges a csapatokat előre vinni egy beásott ellenség ellen, ha a tisztek a az élre mennek és onnan vezetnek, de ez nem jellemző az arab vezetőségre.

Másodszor, a különféle népek tömkelege további problémákat okoz a kiképzőknek, mivel a hatalom fenntartásához a közel keleti uralkodók kihasználják a vallási és törzsi hovatartozásokat (lojalitásokat). Szíriát az 'Alawi kisebbség tartja az ellenőrsése alatt, Jorániát a Jordán folyó keleti oldalán élők, Irakot a szunnik, Szaúd Arábiát pedig Nejdisek. Ez közvetlenül kihat a hadseregre, ahol a vallási és törzsi hovatartozásokat (sectarian) figyelembe veszik a feladatok kiosztásánál és az előléptetéseknél. Bizonyos kisebbségek (mint pl. a Circassiánok (Circassians) Jordániában vagy a Druzék Szíriában) kapcsolatban vannak az uralkodó elittel, és kritikus védelmi feladatokat látnak el, miközben mások (mint pl. a shiíták irakban) ki vannak zárva a tisztek köréből. Bármiféleképpen nézzük is, a hovatartozáson alapuló és az érdemeken alapuló tisztképzés szöges ellentétben áll egymással.

Ez a bizalom hiány államszinten is létezik, ahol az arab hadseregek egyáltalán nem bíznak meg egymásban, és jó okkal. 1967-ben Gamal Abdel Nasszer a csillagokat is lehazudta az égről, hogy rávegye Husszein Királyt [Jordánia. -- A fordító], hogy belépjen az Izrael elleni háborúba. Nasszer azt hazudta, hogy az egyiptomi légierő Tel Aviv felett kőrözött, miközben a gépek nagyrészét az izraeliek lelőtték. Ez az átverés egy klasszikus példája volt.27 1973 Októberében Szadat pedig a szíriaiakat palizta be és vette rá őket hogy lépjenek be az Izrael elleni háborúba. Szadat azt állította, hogy az egyiptomiak egy totális háborút terveztek, és meg is mutatta nekik a felvonulási terveket (operational plan). Ezek a tervek viszont nem az eredetiek voltak, hanem kizárólag az szíriak részére lettek elkészítve...28 Ilyen történelemmel nem is csoda, hogy az arab hadseregek között nagyon minimális a közös hadgyakorlat, és a különféle parancsnokságok nagyon ritkán gyakorlatoznak együtt. Az 1967-es háború alatt egyetlen jordán kapcsolattartó tiszt (liaison officer) sem tartózkodott Egyiptomban, és az egyiptomiak nem is különösebben próbáltak ezen segíteni. (During the 1967 war, for example, not a single Jordanian liaison officer was stationed in Egypt, nor were the Jordanians forthcoming with the Egyptian command.)29

Harmadszor, a közel keleti uralkodók rendszeresen a hatalmi egyensúly (balance of power) módszereit használják ki hogy fenntartsák a hatalmukat.30 Kihasználják az egymással versengő szerverzeteket, a különféle ügynökségeket amiknek a feladataik átfedik egymást, és más szervezeteket (coervice structures) amik az uralkodó szeszélyeitől függenek. Ennek következtében szinte lehetetlen egy személyes hatalmi bázist kiépíteni, továbbá a vezetők félnek és meg vannak zavarodva, és sose tudják hogy mi fog történni a karrierjükkel vagy a társadalmi pozíciójukkal. Ugyanez a hadseregre is érvényes. Egy erős főparancsnok (chairman of the joint chiefs) szinte elképzelhetetlen.

Az egyesített parancsnokságok (joint commands) csak papíron léteznek, és szinte semmi aktuális szerepük sincsen. A vezetők nagyon óvatosan kezelik az egyesített parancsnokságokat, a közös hadgyakorlatokat, az egységes fegyverzeteket és az integrált állományt, mivel minden egyes arab hadsereg egy kétélű kard. Az egyik él a külső ellenség felé, míg a másik pedig a főváros felé mutat. A szárazföldi haderők fenntartják a kormányt, de ugyanakkor veszélyt is jelentenek. Egy arab vezető se fogja megengedni, hogy a közös műveletek vagy kiképzések rutinfeladattá váljanak. Rendszerint a pénzügyi kiadásokkal indokolják meg a döntéseiket, de persze ezt nehéz elhinni, mivel rendszeresen vesznek olyan fegyvereket amiknek a fentnartását nem tudják megengedni. A probléma ott van, hogy a közös hadgyakorlatokkal és egyesített állománnyal a különböző fegyvernemek katonái megismerik egymást, a rivalizálás elgyengül, a gyanú csökken, és a széttöredezett és egymással versengő szervezetek széttöredezettsége hanyatlani fog, tehát a vezetők nem lesznek képesek a különféle riválisokat kijátszani egymás ellen. Ez Szaúd Arábiában a legnyilvánvalóbb ahol a szárazföldi haderők és a légierő a hadügyminiszter Szultán Herceg (Prince Sultan) keze alatt vannak, míg a Nemzeti Gárdát pedig a helyettes miniszterelnök és főherceg (crown prince) Prince Abdullah irányítja. Egyiptomban a Központi Biztonsági Erők (Central Security Forces) tartja sakkban a hadsereget. Irakban és Szíriában ez a feladatot pedig a Köztársasági Gárda látja el.

A politikusok szándékosan hoznak létre akadályokat, hogy fenntartsák ezt a széttöredezett szerkezetet. Például ha a szárazföldi haderők szeretnének repülőgépeket kapni a légierőtől kiképzés céljából, legyen szó akár közös hadgyakorlatról vagy akár egy sima mezei kérvény a kiképzés támogatása érdekében, a kölcsönzést a haderők parancsnokainak kell koordinálni a honvédelmi minisztériumban. Ha nagyszámú repülőgépről van szó, akkor jó eséllyel elnöki jóváhagyásra is szükség van. Habár a katonai puccsok már nagyjából kimentek a divatból, a félelem még mindig ott ólálkodik az emberek gondolataiban. Bármiféle szárazföldi csapatok általi nagyszabású katonai gyakorlat aggodalommal tölti el a kormányt, és szoros figyelemmel kisérik, különösen ha éles lövedékeket is használnak. Szaúd Arábiában a területi katonai parancsnokok és provinciális kormányzók engedélyének a bonyolult rendszerére van szükség. Mindegyik másféle úton módon adja ki az engedélyeket a konvojoknak az úthasználathoz, a lőszerhez és a hadgyakorlatok levezetéséhez, tehát ez azt jelenti, hogy egy puccshoz nagyon nagy számú lojális összeesküvőre van szükség. Az arab kormányok megtanulták hogy mire van szükség a puccsok elkerüléséhez.

Biztonság és Paranoia

Az arab kormányok szinte mindent titkosítanak (classify) aminek akárcsak érintőlegesen is köze van a hadsereghez. Az olyan jellegű információk amit az amerikaiak rendszeresen közzétesznek (pl. előléptetések, áthelyezések, csapat parancsnokok nevei és az egységek rendeltetése), az arabul beszélő országokban állam titkokként (top sercet) vannak kezelve. Igaz, hogy ezzel megnehezítik az ellenség számára a csata áttekinthetőségét, de ugyanakkor hozzájárulnak a hadsereg megosztott és kompartmentalizált jellegéhez. Ez a biztonsággal (security) kapcsolatos rögeszme időnként a nevetségesség határát súrolja. Az 1973-as háború előtt Szadat meglepődve jött rá, hogy két héttel a harckészültség határideje előtt a hadügyminisztere, Mohammad Sadiq tábornok, még mindig nem informálta a közvetlen beosztottjait a parancsról. Szadat azon töprengett, hogy ugyanmár mi okból kellene a háború hírét titokban tartani azok előtt az emberek előtt, akik elvileg meg fogják vívni?31 Az embernek nem szabad meglepődni azon, hogy az arab tisztet, akinek kulcsszerepe van a kapcsolattartásban mindenféle figyelmeztetés nélkül leváltják, vagy hogy magyarázatot kapjon a hirtelen eltünésére. Lehet hogy az illetőt mindössze pár ajtóval arrébb rakták, de mivel az egész nagyon homályos, ezért a külföldiek mindenféle ijesztő dologra gondolnak, amik időnként esetleg igazak. Legjobb, ha az ember nem próbálja meg kitalálni hogy mi történt. Azok a tanácsadók vagy kiképzők akik túlságosan érdeklődőknek tünnek, előbb utóbb el lesznek vágva a hírektől.

A feltételezett szoros amerikai-izraeli kapcsolat, amiről azt hiszik, hogy minden szinten létezik, még nyomasztóbbá teszi titkolódzást. Az arabok azt hiszik, hogy a legjelentéktelenebb részlet valahogy a Moszad tudomására jut titkos csatornákon keresztül. Ez megmagyarázza, hogy miért kérdezték meg oly gyakran az amerikai tanácsadókat eleinte hogy mi a véleményük a "palesztín problémáról", és hogy utána miért teszik ki őket monológoknak a feltételezett Amerika feletti zsidó uralomról.

A Biztonsággal Kapcsolatos Közöny

A biztonsági kérdéseket általában lazán kezelik. A kiképzés során történő baleseteket hanyagul és közömbösen kezelik, amiket gyakran minimális erőfeszítéssel meg lehetett volna előzni. A (valószínűleg túlságosan) biztonság-tudatos amerikaiaknak, az arab társadalmak úgy tünnek, hogy nem érdeklik őket a balesetek, akik unottan közelítik meg a kiképzési biztonság kérdését. Ezt sokféleképpen lehet megmagyarázni. Vannak akik felhívják a figyelmet az Iszlám részét alkotó fatalizmusra.32 Akik sokat utaztak arab taxikban hihetőnek tartják ezt az elvet, de valószínűleg az okok nem a valláson, hanem a politikai kultúrán alapulnak. Mint minden gyakorlott katona tudja, az egység viselkedését (ethos) felül határozzák meg. A régi mondás szerint a csapat azokra dolgokra figyel oda, ami izgatja a főnököt. Amikor a politikai vezetést egyáltalán nem érdekli a katonák jóléte, ez a hozzáállás szépen leszivárog katonák közé. A legnyilvánvalóbb példa erre akkor következett be, amikor a szíriaiak 1967-ben Izrael ellen harcoltak a Golán Fennsíkon. Miután a szíriaiak visszavonták az elit csapataikat, a kormány azt hazudta a sajtóban hogy az izraeli csapatok megszállták Kuneitra városát, ami azt jelentette, hogy a még helyben lévő szírai sorozott hadsereg mögött lettek volna. A vezetők ezzel azt akarták elérni, hogy a nagyhatalmak kikényszerítsenek egy tűzszünetet, viszont helyette azt érték el, hogy a szíriai csapatok pánikba esetek, és elvsztették a Golán Fennsíkot.33

Megállapítások (Conclusion)

Nehéz lenne eltúlozni az amerikai és arab katonai kultúrák közötti szakadékot. Az amerikai tanácsadók minden jelentős területen azt találják, hogy a tanulók nagyon lelkesen megtanulják a leckéket, de, amikor a tanultakat a gyakorlatba át kell tenni, csúfosan megbuknak. A kultúra amibe visszatérnek, a saját hadseregük kultúrája a saját hazájukban -- minden szándékot legyőz, amiket Amerikában sajátítottak el.

Amikor még képesek voltak befolyásolni bizonyos arab katonai vezetőségeket, a szovjetek sokkal jobban megerősítették az ügyfeleik kultúrális szokásait, messze jobban mint amennyire az amerikaiak tudták az elmúlt pár évben. Az arabokéhoz hasonlóan a szovjet katonai kultúrát is a politikai irányította, ami időnként a tébolyodottság határát súrolta. A lépéseket amiket azért tettek, hogy ellenőrzés alatt tartsák a (valós vagy vélt) félelmeket, mint pl. a merev parancsnoki szerkezet, nagyon jól megértették az arab politikai és katonai vezetők. Az arabok, a szovjetekhez hasonlóan, szintén lenézik a közkatonákat, és alapvetően nem hisznek (distrust) egy jól képzett (well developed), elismert, és jól fizetett tiszthelyettesi rétegben.

Az arab politikai kultúra a magas fokú társadalmi rétegződésen alapul, csakúgy mint a már befuccsolt Szovjetúnió, ellentétben a felfelé mobilis, meritokrácián alapuló, és demokratikus Egyesült Államokkal. Az arab tisztek semmi értelmét nem látják annak, hogy megosszák az információikat maguk között, a beosztottjaikról már nem is beszélve. Ebben a témában a politikai vezetőiket követik, akik nemcsak hogy visszatartanak információkat a szövetségeseiktől, hanem még rendszeresen át is verik őket. Eme helyzetet az arab hadseregek kiképzése nagyon jól érzékelteti: ahelyett hogy megpróbálnának felkészülni mindenre, hogy megoldjanak mindenféle problémát amivel a csatamezőn találkozhatnak, az arab katonák és tisztek csak azokkal a feladatokkal törődnek, amik a ranglétrán elfoglalt helyük megkíván. Az, hogy emiatt kevésbé hatékonyak a csatemezőn, vagy hogy emiatt az életűk nagyobb veszélyben forog, nem aggasztja őket. Természetesen ez pont fordítva van az amerikai katonai kultúrában, és ez meg is látszik a kiképzésen.

Egészen addig, ameddig az arab politikai kultúra meg nem változik, nincs sok esély a változásra. De ugyanakkor hozzá kell tenni, hogy más tarsadalmakban (beleértve az amerikait) előfordult, hogy a hadsereg hozzájárult a demokratizálódáshoz, mivel a tisztek sikeresen "exportálják" a kiképzés közben megszerzett tapasztalataikat a szakmai környezetükbe, és később a társadalom többi rétegébe is. Természetesen nagyon sokat számít, ha a már meglévő politikai kultúra nemcsak szóban demokrata (mint sok közel keleti államban), hanem tettekben is. Amíg az arab politika alapvetően meg nem változik, az arab hadseregek, bármennyire is bátrak és jártasak az egyes tisztek és katonák, nem fogják megszerezni azokat a kvalitásokat amikre egy modern haderőnek szüksége van ahhoz, hogy a csatateret győztesként hagyhassa el. Ezek közé a kvalitások közé sorolhatjuk a gyermekként megtanult tiszteletet, bizalmat, és nyíltságot. Ezeket a tulajdonságokat az arab hadseregeknek minden szinten el kell sajátítani, de sajnos az új szelek hangjait, akármennyire is úgy tesznek mintha hallanák, nem akarják észrevenni.


1 Saeed M. Badeeb, The Saudi-Egyptian Conflict over North Yemen 1962-1970, (Boulder, Westview Press: 1986), pp. 33-42.

2 R. D. McLaurin, The Battle of Zahle (Aberdeen Proving Grounds, Md.: Human Engineering Laboratory, Sept. 1986), pp. 26-27.

3 Anthony Cordesman and Abraham Wagner, The Lessons of Modern War, Volume II: The Iran-Iraq War, (Boulder, Colo.: Westview Press, 1990), pp. 89-98; Phebe Marr, The Modern History of Iraq (Boulder Colo.: Westview Press, 1985), pp. 22-223, 233- 234.

4 Kenneth M. Pollack, "The Influence of Arab Culture on Arab Military Effectiveness" (Ph.d. diss., Massachusetts Institute of Technology, 1996), pp. 259-261 (Egypt); pp. 533-536 (Saudi Arabia); pp. 350-355 (Iraq). Syrians did not see significant combat in the 1991 Gulf war but my conversations with U.S. personnel in liaison with them indicated a high degree of paranoia and distrust toward Americans and other Arabs.

5 David Kahn, "United States Views of Germany and Japan," Knowing One's Enemies: Intelligence Before the Two World Wars, ed., Ernest R. May (Princeton: Princeton University Press, 1984), pp. 476-503.

6 Gerhard L. Weinberg, The Foreign Policy of Hitler's Germany: Diplomatic Revolution in Europe, 1933-1936 (Chicago: University of Chicago, 1970), p. 21.

7 Stanley Karnow, Vietnam: A History (New York: Penguin Books, 1984), p. 18.

8 Paul Kennedy, The Rise and Fall of Great Powers (New York: Random House, 1987), pp. 186-187. The German assessment from T. Dodson Stamps and Vincent J. Esposito, eds., A Short History of World War I (West Point, N.Y.: United States Military Academy, 1955), p. 8.

9 William Manchester, Winston Spencer Churchilll: The Last Lion Alone, 1932-1940 (New York: Dell Publishing, 1988), p. 613; Ernest R. May "Conclusions," Knowing One's Enemies, pp. 513-514. Hitler thought otherwise, however.

10 Avraham (Bren) Adan, On the Banks of the Suez (San Francisco: Presideo Press, 1980), pp. 73-86. "Thus the prevailing feeling of security, based on the assumption that the Arabs were incapable of mounting an overall war against us, distorted our view of the situation," Moshe Dayan stated."As for the fighting standard of the Arab soldiers, I can sum it up in one sentence: they did not run away." Moshe Dayan: Story of My Life (New York: William Morrow and Company, 1976), p. 510.

11 John Keegan, A History of Warfare (New York: Alfred A. Knopf, 1993), p. 18.

12 Ibid., p. 387

13 John Walter Jandora, Militarism in Arab Society: A Historiographical and Bibliographical Sourcebook (Westport, Ct.: Greenwood Press, 1997), p. 128.

14 T. E. Lawrence, The Evolution of a Revolt (Ft. Leavenworth Kans.: CSI, 1990), p. 21.( A reprint of article originally published in the British Army Quarterly and Defense Journal, Oct. 1920.)

15 Author's observations buttressed by such scholarly works as Eli Shouby, "The Influence of the Arabic Language on the Psychology of the Arabs," Readings in Arab Middle Eastern Societies and Culture, ed. Abdullah M. Lutfiyya and Charles Churchill (The Hague: Mouton Co., 1970), pp. 688-703; Hisham Shirabi and Muktar Ani, "Impact of Class and Culture on Social Behavior: The Feudal-Bourgeois Family in Arab Society," Psychological Dimensions of Near Eastern Studies, ed. L. Carl Brown and Norman Itzkowitz (Princeton: The Darwin Press, 1977), pp. 240-256; Sania Hamady, Temperament and Character of the Arabs (New York: Twayne Publishers, 1960), pp. 28-85; Raphael Patai, The Arab Mind (New York: Charles Scribner's Sons, 1973), pp. 20-85.

16 Pollack, "The Influence of Arab Culture," p. 759.

17 Samuel P. Huntington, "The Clash of Civilizations," Foreign Affairs, Summer 1993, pp. 21-49.

18 Paul M. Belbutowski, "Strategic Implications of Cultures in Conflict," Parameters, Spring 1996, pp. 32-42.

19 Carlo D'Este, Patton: A Genius for War (New York: Harper-Collins, 1996), p. 383.

20 Saad el-Shazly, The Crossing of the Suez (San Francisco: American Mideast Research, 1980), p. 47.

21 Jordan may be an exception here; however, most observers agree that its effectiveness has declined in the past twenty years.

22 Pollack, "The Influence of Arab Culture," pp. 256-257.

23 H. Norman Schwarzkopf, It Doesn't Take A Hero (New York: Bantam Books, 1992), p. 494.

24 Khaled bin Sultan, Desert Warrior: A Personal View of the War by the Joint Forces Commander (New York: Harper-Collins, 1995), pp. 368-69.

25 Based on discussions with U.S. personnel in the area and familiar with the battle.

26 Yesoshat Harkabi, "Basic Factors in the Arab Collapse During the Six Day War," Orbis, Fall 1967, pp. 678-679.

27 James Lunt, Hussein of Jordan, Searching for a Just and Lasting Peace: A Political Biography (New York: William Morrow, 1989), p. 99.

28 Patrick Seale, Asad of Syria: The Struggle for the Middle East (Berkeley: University of California Press, 1988), pp. 197-99; Shazly, Crossing of the Suez, pp. 21, 37.

29 Samir A. Mutawi, Jordan in the 1967 War (Cambridge: Cambridge University Press, 1987), p. 161.

30 James A. Bill and Robert Springborg, Politics in the Middle East, 3rd Ed. (New York: Harper-Collins, 1990), p. 262.

31 Anwar el-Sadat, In Search of Identity (New York: Harper and Row, 1978), p. 235.

32 Hamady, Temperament and Character of the Arabs, pp. 184-193; Patai, The Arab Mind, pp.147-150.

33 Joseph Malone, "Syria and the Six-Day War," Current Affairs Bulletin, Jan. 26, 1968, p. 80.

A fordító által hozzáadott magyar megjegyzések


A fordító lábjegyzetei

Az amerikai hadsereg
Az amerikai hadseregnek négy ága van: a légierő (Air Force), a haditengerészet (Navy), a tengerészgyalogosok (Marines), és a szárazföldi haderők (Army). Az ötödik ág, a parti őrség (Coast Guard) tudtommal át lett sorolva egy másik minisztériumba (Department of Homeland Security). Habár magyarul a hadsereget gyakran "army"-nak fordítják, az Egyesült Államokban ez a szárazföldi alakulatokat jelenti. Tehát ha valaki a magyar értelemben vett egész amerikai hadseregről akar beszélni, akkor nem a "US Army"-ról van szó, hanem a "US Military"-ról.
 
Amerikai Katonai Parancsnokságok, US Commands
Az amerikai hadsereg több részre osztja fel a világot, és mindegyik területre létezik egy parancsnokság, ami felelős az adott területért.

Ezenkívül vannak még további speciális parancsnokságok: a Joint Forces Command (Egyesített Haderők Parancsnokság), a Special Operations Command (Speciális Hadműveletek Parancsnokság), a Transportation Command (Transportációs Parancsnokság), valamint a Strategic Command (Stratégiai Parancsnokság).
 

 
 
 
 
 
 

További infó