Az ellenség dehumanizálása, és a győzelem természete

Szerző: TigerHawk

2007 Május 16

Pár napja, a Richard Fernandez a Belmont Club weblogon belinkelt egy csomó régi filmfelvételt, amik bemutatták, hogy a "legjobb nemzedék" milyen brutális módszerekkel vívta és nyerte meg a második világháborút. A néző hamar rá fog jönni, hogy az apáink és nagyapáink kemény emberek voltak, akik megtették a győzelemhez szükséges tennivalókat. Mitöbb, a hadsereg úgy döntött, hogy nyilvánossá teszi ezeket a szalagokat. Az otthon maradt anyák, gyermekek, és a Demokraták egész másfajta emberek voltak, mint ma. Ezt nem szabad elfelejteni, amikor azt kérdezzük magunktól, hogy valóban támogatjuk-e a csapatokat.

A változás dramatikus volt. Fernandez:

Habár az emberek nem akarnak visszatérni a második világháború módszereihez, azért igencsak nem szép, ami most divat, hogy úgy állítsuk be mintha Franklin Delano Roosevelt és Winston Churchill valamiféle magas morális elvárások szerint vívták meg a háborút, amit most a Bush adminisztráció megszegett. A jelenlegi Bush-Hitler féle hadviselési szabályok és a legnagyobb nemzedék módszerei között ég és föld a különbség, és mitöbb, ide bevehetünk minden más országot is, még ma is. A második világháború a korlátlan tengeralattjárói hadviselésnek, az ellenséges városok korlátok nélküli lebombázásának, a tömegpusztító fegyverek kifejlesztésének, amivel egy olyan veszélyt akartak ellensúlyozni amiről később kiderült hogy nem létezett, valamint a japán származású amerikaiak ezreinek táborokba zárásának a korszaka volt. Lehet hogy ezek nem szép tények, de akárhogy is nézzük, ezek a tények.

Természetesen a szüleink és a nagyszüleink nem voltak szívtelen és moralitás nélküli emberek. A kormány -- a sajtó lojális támogatásával egyetemben -- tudatosan győzte meg az embereket a brutális taktikák szükségességéről, mivel az ellenség megoldásai messze brutálisabbak voltak. Pontosan ezért, még azokban az országokban is amelyek a háború alatt semlegesek voltak, a fasizmust nagyságrendekkel rosszabbnak tekintik, mint a kommunizmust. (Érdemes példaképp elolvasni ezt a cikket, ami bemutatja, hogy a fiatal svédek mennyire keveset tudnak a történelemről.) Az ellenséget mindenképpen dehumanizálni kellett, mivel csak így lehetett megindokolni az erőszakot, ami szükséges volt a megveréséhez. Ennek az utórezgései még ma is érezhetőek.

A második világháborút követő években a nyugat feladta a dehumanizálást a háborúk alatt. Ezt egyoldalúan, és egyedül csináltuk. A világháború óta a Genfi Konvencióhoz hozzáadott kiegészítések ellenére (amik az ellenséges civil szervezetek és sajtó kezében az őrületbe kergették Izraelt a tavaly nyári háború alatt), a nem nyugati országok valamint a különféle országok nélküli hadseregek nyugati országok szokásaival ellentétben továbbra is tudatosan dehumanizálják az ellenséget. A sajtó pedig elő is segíti ezt, mivel a nyugati kormányokat egészen más elvárásoknak teszik ki, mint a nem nyugatiakat. Ha ez nem volt teljesen nyilvánvaló az iraki és afgán háborúk során, akkor az izraeli-hezbollah összecsapás alatt már tagadhatatlanná váltak.

Leszámítva néhány, az 50-es években lezajlott csetepatét, amikor az öreg katonák még mindig nem sajátították el az új szabályokat, hogy az ellenségeink is emberek, a nyugat igazából egy háborút sem nyert meg. (Ezalól az 1991-es öbölháború sem kivétel, ami végülis egy csatabeli győzelem volt egy olyan háborúban, ahol a háború félbeszakadt az ellenség legyőzése előtt.) Kérdés, hogy ez egy történelmi baleset, vagy pedig a nyugat ezentúl olyan szabályokhoz fogja magát kötni háborúk esetén -- és békében egyaránt -- ami teljesen lehetetlenné teszi, hogy ezentúl megnyerjük a háborúinkat? Vajon lehetséges-e megnyerni egy háborút az ellenség dehumanilázása nélkül?

Leszámítva a szándékos népirtó háborúkat (ahol az egyik félnek az a célja, hogy a másikat kiirtsa), a győzelem végülis azt jelenti, hogy a nyertes vagy arra kenyszeríti a vesztest hogy valami olyant csináljon amit a nyertes akar, vagy pedig hogy ne csináljon valamit, ami a nyertesnek nem tetszik. Mi szükséges a győzelem eléréséhez? Mivel az ellenségünk már mindent feladott ami jó az életben, nyomorúságos körülmények között élnek, látják hogy a barátaik és a családtagjaik meghalnak, feláldozzák a saját életüket, ezért igencsak nehéz rávenni őket arra, hogy azt csinálják, amit mi akarunk. Amikor egy ilyen ponthoz érkeztünk, amikor a józanság már nem létezik, az ellenség csak akkor fogja abbahagyni a kűzdelmet, ha már nincs más választása.

Nagyon kevés módon lehet rávenni az ellenséget, hogy hagyja abba a háborúzást. Természetesen meg lehet ölni, vagy meg lehet nyomorítani. Ha van mögötte egy hátország, akkor még több katonát fog felsorakoztatni. Elméletben le lehet fegyverezni, de a gyakorlatban ez lehetetlen. A németek több mint 600 ezer katonával szállták meg a három milliós Norvégiát, mindenféle harci szabályzat (rules of engagement) nélkül, de ennek ellenére az ellenállás még mindig képes volt az erdőkben mindenféle gagyi gyárakban Sten puskákat készíteni.

Úgy is lehet nyerni, hogy tovább tartunk ki (outlast), mint az ellenség. A katonák eloregednek, és ha nem haladnak előre, akkor nem fogják inspirálni az újoncokat. A legtöbb lázadás nem "veszt", hanem egyszerűen elmúlik, de viszont ez évtizedekbe is kerülhet. Ha valaki így akar győzedelmeskedni, akkor nagyobb akaraterővel kell rendelkeznie, mint az ellenségnek. Az USA-nak nyilvánvalóan megvan a kapacitása mind katonailag, mind pénzügyileg, hogy a végtelenségig fenntartsák az iraki iramot, és ezt bizonyosan tovább bírják csinálni, mint az ellenség. De sajnos, legalábbis Irak esetében, az akaraterő már igencsak kérdéses, és ezért nem biztos, hogy képesek leszünk túlélni az ellenséget. Ez az elsőszámú érv azzal kapcsolatban, hogy a negatív sajtó hátráltatja az amerikai háborús erőfeszítéseket. Természetesen egy elképesztően rosszul kommunikáló (unbelievably inarticulate) elnök, valamint az ellenzék ami nem támogatja a háború céljait, szintén aláássa az akaraterőnket (Lincoln alatt az ellenzék szintén ellene volt a háborús erőfeszítéseknek, viszont Lincoln nagyon is artikulált volt, és ez mindent megváltoztatott).

Ha nem akarjuk az egész népet lemészárolni, és ha gyakorlatilag lehetetlen az ellenséget lefegyverezni, és ha tudjuk, hogy nincs meg bennünk egy igazi birodalmi hatalom eltökéltsége (a külföldi megszállással kapcsolat nemakaródzásunk a legjobb bizonyítéka annak, hogy az Egyesült Államoknak nincsenek birodalmi álmai), akkor csak úgy tudunk nyerni, ha felgyorsítjuk az ellenség akaraterejének az összeomlását.

Ezt csak kétféleképpen lehet elérni, és az egyik nem fog működni.

A kívánatosabb módszer -- ami sajnos a történelmi háttér miatt nem fog működni Irakban -- az lenne, hogy a lakosságnak olyan jól feljavítsuk az életszínvonalát, hogy nem fogják segíteni az ellenséget se anyagilag, se új katonákkal. Ez a "jó élet" stratégia azért nem fog működni, mivel az ellenséges katonák -- az iraki és külföldi sunnita arabok -- nem tudják elképzelni a "jó életet" a többségben lévő shiíták alatt. Nem fogják feladni, és nem lehet őket lemészárloni, mivel túl sokan vannak.

A kevésbé népszerű módszer -- ami esetleg működne -- pedig az, hogy az ellenséget a kétségbeesésbe kell kergetni. A második világháborúban a civil lakosság elleni stratégiai bombázások, blokádok amikkel kiéheztettük őket, valamint a nukleáris támadasok, pontosan ezt a célt szolgálták. Ezenkívül a japán és német katonák millióit koporsókban küldtük haza. Mindezt azért voltunk képesek megcsinálni, mivel úgy döntöttünk, hogy a fasiszták, valamint a nép amelyik hagyta hogy hatalomra jussanak, nem érdemelték meg, hogy élhessenek. Amikor végülis megszálltuk az országaikat, nem álltak ellen, mivel megtörtük az akaraterejüket.

Ralph Peters úgy gondolja, hogy ezek a módszerek Irakban is valószínűleg müködnének.

A kormány stratégiai hibái, a sajtó veszedelmes kihatásai, valamint az irakiak egymás közötti gyűlölködései, mind hozzájárultak a helyzethez. A korrupció, valamint az al-Kaida lelkiismeretlen vérszomja pedig csak a hab volt a tortán. Sem az amerikai, sem az iraki oldalon, a vezetőség nem játszotta el jól a szerepét.

De ugyanakkor sem az elnökök, sem a tudálékoskodók, sem az akadémikusok nem hajlandók arról beszélni, hogy mire is lenne szükség a katonai győzelemhez. Mégpedig azért, mert a válasz igencsak randa. Megpróbáljuk elkerülni a valóságot, és helyette mindenféle tárgyalásokról álmodozunk, hogy a vérrel átitatott gyilkosok majd jófiúkká fognak válni....

A legjobb amit tehetünk, hogy állandóan menekülésre kényszerítsük őket, és hogy állandóan kibillentsük őket az egyensúlyukból. De a szabadságuk megcsonkításához arra van szükség, hogy a mi katonánik mindenütt, és a legváratlanabb időpontokban is ott legyenek. Ehhez viszont rengeteg katonára van szükség.

Ha viszont hagyjuk, hogy a terroristák és a lázadók diktálják az iramot, akkor elvesztjük mind a lakosság támogatását, mind a háborút.

Ennek a végrehajtásához jobb hírszerzésre van szükségünk, mint amit eddig produkáltunk. A taktikai hírszerzésünk sokat fejlődött a háború stressze alatt, de még mindig messze vagyunk a céltól.

Mindenek felett, minimum olyan akaraterővel kell rendelkeznünk, mint amivel az ellenség rendelkezik. A háború megköveteli a következetességet, és mink vagyunk a legingatagabb nagyhatalom a történelem folyamán. Az ellenség legyőzésére kell koncentrálnunk, és minden mást pedig el kell felejteni.

Pillanatnyilag hagyjuk, hogy más tényezők korlátozzák a viselkedésünket. Túlságosan figyelembe vesszük a sajtó szenzáció hajhászkodását (amit az ellenségeink brilliánsan kihasználnak), és halálra kínozzuk magunkat a legkisebb hibákkal, amit a saját katonáink követnek el. Bemeséljük magunknak, hogy a tömeggyilkosok jogokkal rendelkeznek. Fogságba ejtünk embereket, annak a tudatában, hogy amint kiszabadulnak, rögtön ott fogják folytatni ahol abbahagyták, vagyis továbbra is ölni fogják az amerikaiakat. És hozzá kell még tenni, hogy a politikusaink, valamint a Zöld Zónában lévő tábornokaink úgy viselkednek, mintha "nem az számítana nyerünk vagy vesztünk, hanem hogy milyen módon veszünk részt a játszmában."

Ez a legnagyobb hazugság amit egy ember valaha is mondott, leszámítva a politikusokat.

A győzelem minden. Lehet hogy a könyörtelem kűzdelem nem tetszik az otthon biztonságban lévő moralistáknak, de végülis igazából a vereség immorális.

Erről többet olvashatunk itt.

Akár igaza van Petersnek abban, hogy a korlátlan brutalitás győzelemhez vezethet Irakban -- és én személy szerint egyre kevésbe vagyok biztos abban, hogy melyik ellenségnek kellene először helyrerakni a lelkivilágát -- az állandóan kinyilvánított alaptétele mégiscsak igaz marad: lehetünk türelmesek, vagy lehetünk brutálisak, de ha nem vagyunk egyik sem, akkor minden egyes háborúnkat garantáltan el fogjuk veszíteni.

Mit is jelent mindez? Ha egy nem népirtó háború megynyerése végülis elsősorban az akaraterők kűzdelme, akkor mit jelent ez a poszt-modern nyugat számára? A fentebbi érvek alapján több javaslatom van, amit most a számozott bekezdésekben leírok. Ha valaki akar rájuk válaszolni, akkor a számokra lehet utalni.

1. Ha a háború során a katonáinknak brutális dolgokat kell elkövetniük a nevünkben, és ha nekünk támogatnunk kell őket ebben, akkor át kell gondolnunk az ellenség dehumanilázásával kapcsolatos modern ellenszenvünket. Nem biztos hogy ennek a rassizmushoz kell vezetnie, de a nemzetnek egyként meg kell vetnie az ellenséget. El kell fogadnunk, hogy azoknak a szemét disznóknak a halála jó hír. Ebben az értelemben a jólirányzott sértések fegyvérként szolgálhatnak.

2. Ha szinte minden háború végülis az akaraterők összecsapása, és ha a nemzeti akaraterő fenntartásához elképesztő méretű nemzeti elkötelezettségre van szükség, akkor elvárhatjuk-e, hogy a "szövetségeseink" hatékonyan kűzdjenek, ha ők máshogy látják a veszélyt, és emiatt kevésbé erős az akaraterejük? Ha mindez igaz, akkor nem lehetséges, sőt kifejezetten káros, ha elvárjuk vagy megköveteljük a kevésbé érdekelt szövetségeseink részvételét a háborúinkban (akár van nemzetközi felhatalmazásunk, vagy passzív segítség, ami egészen más tészta)? Egyedül kell megvívnunk a legfontosabb háborúinkat, vagy pedig csak azokkal a szövetségesekkel, akik hozzánk hasonló veszélyben vannak? Ki kell ennek hatnia a hadseregünk felépítésére?

3. Nyilvánvalóan vannak olyan katonai műveletek, amiknek jogos céljai vannak, még akkor is, ha nem győzik le az ellenséget. Jó példák voltak erre a falklandi háború, és az első öbölmenti háború. Mindkét esetben, a nyugatnak mindössze az volt a célja, hogy egy konvencionális haderőt eltávolítsanak egy adott területről. Azok a háborúk, amelyek megkövetelik hogy megtörjük az ellenségnek az akaraterejét, sokkal nagyobb eltökéltséget követelnek meg, és vagy nagyon brutálisnak, vagy pedig nagyon türelmesnek kell lennünk. Az eltökéltséghez szükség van mind a kormány, mind az elitek általi megállás nélküli közvélemény formálásra. Ez nyilvánvalóan nem létezik az iraki háborúval kapcsolatban, ami azt jelentené, hogy lehet hogy vissza kell vonulni, annak ellenére, ha ez nem egy jó ötlet. Eléggé eltökéltek az amerikai emberek az iszlám szélsőségesség elleni szélesebb kűzdelemben? Véleményem szerint nincs meg bennünk az ehhez szükséges eltökéltség. A balközép elitek totálisan meg vannak osztva azon a téren hogy milyen méretű és természetű a veszély, és hogy milyen módon kell vele felvenni a harcot, viszont a jobboldal pedig nem hajlandó meghozni azokat az áldozatokat, amik esetleg árthatnak a gazdasági növekedésnek (mint pl. az importált olaj felhasználásának a visszafogása, ami komoly stratégiai költségekkel jár).

4. Elképzelhető-e, hogy a Genfi Konvenció poszt-háborús kiegészítéseinek nem lett volna szabad megtörténniük? Emlékezzünk a tavaly nyári vitákra, hogy vajon az izraelieknek a Hezbollah támadására adott ellencsapásai "méretarányosak" voltak. Egy háború kitörésének a lehetséges alapokainak a korlátozásától eljutottunk oda, hogy annyira leszűkítettük a háborúval kapcsolatos szabályokat, hogy egyetlene törvénytisztelő állam sem lehet eléggé brutális a nemzetközi törvények keretein belül. Ha a törvénytisztelő államok nem lehetnek brutálisak, akkor ez azt jelenti, hogy csak a tisztességtelen államok fognak tudni sikerrel járni az ellenség akaraterejének a megtörésében?