A PCP1/2 és a HJP paradigmák összehasonlítása

Szerző: Richard Landes, Second Draft, Augeiász Istállója

2007 Február 25

Ez a negyedik, és egyben utolsó cikk a Paradigmákkal foglalkozó sorozatomban [magyarul. -- A fordító], ahol összehasonlítom, és egymással szembe állítom a közel-kelettel foglalkozó ellentétes paradigmákat.

A PCP [magyarul. -- A fordító] a HJP [magyarul. -- A fordító] ellenében
Richard Landes Személyes Értékelése.

Eme két paradigma magyarázatából kitűnik, hogy mindkettő rendelkezik erős és gyenge oldalakkal, és mindkettő az általánosítás felé tendál, ami remélhetőleg zavarja (disturb) az embereket. De mint ahogy Kuhn mondta, "A [megfigyelés] a kezdetektől fogva feltételez egy paradigmát... [ami] megtestesíti a megfigyelő elvárásait a természetről [az emberi természetről szóló jelenlegi vitáról], ami abban a pillanatban megbukik, amint az elvárásokat áthágják." ("From the start [observations] presuppose a paradigm... [that] embodies a host of expectations about nature [in the current discussion about human nature], that fails to function the moment these expectations are violated.") (Kuhn, Structure, p. 126). Tehát nem az a fontos kérdés, "hogy melyik (a sokkal) igazabb?" hanem, hogy mikor tudjuk az egyiket vagy a másikat felhasználni a helyzet jobb megértéséhez, és hogy miképpen tudjuk mindkettőt észben tartani, hogy a megfigyeléseink alaposak legyenek, és ne legyünk elvakítva az elvárásainktól?" (The question then, is less: Which one is (much more) right? But: When does one or the other help us understand the situation better? And: How do we keep track of both so that we can observe carefully rather than be blinded by our expectations?")

Mindkét paradigma kétségtelenül egyszerűsít. A PCP1 [Politikailag Korrekt Paradigma], aminek az erősségei között találhatjuk a civil társadalomból^** adódó positive sum^** iránti elkötelezettségét, valamint azt a tulajdonságát, hogy még nyomás alatt is képes önkritikát gyakorolni, és csak elképesztő nehézségek árán képes megérteni, hogy az arab politikai kultúrában milyen mélyen gyökeredzik az ellenségeskedés és a zero-sum elve. Mindezek következtében jellemző rá, hogy a "kiegyensúlyozottság" elve alapján egyenlő mennyiségű jó- és rosszhiszemet tételezzen fel mindkét oldalról. A PCP2 [Poszt-Gyarmati Paradigma] még messzebb megy el a nyugat ördögies "ön"-kritikájában -- aminek a bűnei mindenféle erőszakos ellenlépést feljogosítanak -- valamint az arab és muszlimok, mint a birodalom ellenzői, romantikussá tételében. A morális egyenlőségből a morális fordítottságba.

Ezzel szemben a HJP [Becsület/Szégyen-Dzsihád Paradigma, magyarul. -- A fordító] pedig gyanúval kezel minden "mérsékelt értekezést", és afelé hajlik, hogy minden arab politikai párbeszédet beskatulyázzon. Emiatt nehéz a különféle résztvevő hajtóerők bonyolult mivoltát felismerni, még akkor is, ha pontosan ezek a bonyolult hajtóerők vezethetnek el a megoldáshoz. A "szekuláris" arab kormányoknak, amelyek nagyon ellenzik a dzsihádista hajlamokat, egy kalap alá vétele az iszlámistákkal, azzal a veszéllyel járhat, hogy a megfigyelő egy alapvető különbségen siklik át.

De ugyanakkor résen kell lennünk az LCE^** ellen is, ami alapján arra feltételezésre juthatunk, hogy az arab politikai kultúrában a "szekuláris" nagyjából ugyanazt a hozzáállást jelenti a közhöz és a valláshoz, mint minálunk. És habár ez a PCP rendellenessége lehet, nem szabad elfelejteni, hogy mind a "szekuláris" diktátorok (mint pl. Szaddam Husszein), mind az iszlámisták, ugyanazzal a vallásos nyelvezettel válaszolnak az arab és a muszlim becsület-szégyen kérdéseire. Tisztában kell lennünk azzal, hogy ez az apokaliptikus háborús beszédstílus, ami a becsület elnyerésén alapul, valamint a szégyen megbosszulása, milyen magas szinteket ostromol. És ekkor, és csak ekkor, fogjuk tudni megérteni, hogy milyen elképesztően konzisztens az arabok Izrael-ellenessége, annak ellenére, hogy mennyire "praktikusak" szeretnének lenni. [Az eredeti mondattal valami nincs rendben: Only then, for example, can we understand both the remarkable consistency of Arab hostility towards Israel almost regardless of how "practical" they'd like to be.. -- A fordító] Hasonlóképpen, csak ekkor fogjuk tudni megérteni azoknak az arab kormányoknak a dilemmáját, amelyek szeretnének nyugat-barátok lenni, de ugyanakkor nem engedhetik meg az Izraellel való barátkozást.

A probléma részben az elképzelhető emberi viselkedések sokszerűségétől függ. A PCP elsősorban a mindenki számára konstruktív megoldásokra, valamint azokra az arabok és muzulmánok közötti positive-sum viselkedési módokra összpontosít, amikre szükség van a megoldáshoz; ezzel szemben, a HJP elsősorban a muszlimok zero-sum viselkedését veszi alapul, és a realisztikus (zero-sum) megoldásokra összpontosít. A PCP nagyon önkritikus a zero-summal kapcsolatos nyugati viselkedésmódokkal (amit az Izrael elleni morális támadásuk szimbolizál), és meglepő, hogy mennyire nem várnak el semmiféle önritikát az araboktól és a muszlimoktól. Ezzel szemben a HJP az arab és muszlimok által elkövetett disznóságokat a nyugati önkritika elutasítására használja fel.

A meglátás - hogy mindkettőben van jó és rossz, egy hatalmas előnnyel jár, mégpedig azzal, hogy kiszélesíti a lehetőségeket. Mindkét oldalon [mármint a palesztín/izraeli. -- A fordító] megtalálhatjuk a dominálásra való szándékot, valamint a békés együttélés vágyát. Sajnos ott van a probléma, hogy az ilyen "kiegyensúlyozott" nyelvhasználat szerint nemcsak hogy mindkét oldalon vannak hibák, hanem hogy ezek egyenlőek, mitöbb, mi hibásabbak vagyunk, mint ők. Nem az a kérdés, hogy vajon mindkét oldalon találhatunk-e jó és rossz embereket, hanem az, hogy miféle viselkedésformákat táplálnak és bátorítanak a különféle kultúrák, amikre jó példával szolgál, hogy miképpen reagálnak a palesztínok, valamint az izraeliek a közegükben lévő terrorista elemekre. Ha ezeket a kérdéseket rosszul mérjük fel, akármennyire is nagyvonalúak és önkritikusak akarunk lenni, akkor mindössze, hogy is mondják? Ja, igen, kígyót melengetünk a keblünkön. A PCPs vélemény, hogy az Eurábia puszta kiejtése rasszizmust takar, ahelyett hogy egy témakör amit meg kellene vizsgálni, öngyilkossággal ér fel.

Az elmúlt húsz évben felszínre tört globális dzsihád félreértése rengeteg veszéllyel jár. Az apokaliptikus mozgalmak, már amikor beindulnak, olyanok, mint az erdőtűz. Meg kell várni, amíg maguktól kiégnek. Mindössze annyit tehetünk, hogy pufferzónákat hozunk létre, és megpróbáljuk kordában tartani a lángokat. Ez azt jelenti, hogy meg kell találni azokat a mérsékelt elemeket a mohamedán világban, amelyek képesek az olyan környezet létrehozására, ami elhalkítja a dzsihád szirénénekét, ami ezáltal nem fog tudni a vallás széleiről a közepébe vándorolni. A probléma ott leledzik, amikor nem ismerjük fel a mérsékelteket, hanem helyette a demopatákat hozzuk helyzetbe^**, ami azzal fog járni, hogy nem vizet, hanem olajat öntünk a tűzre. A muzulmánok iránti brit és holland nagyvonalúság és tolerancia pontosan ezt érte el, és csak felerősítette az iszlámisták bátorságát és aggresszivitását a dzsihádista érzelmekkel egyetemben.

Tehát az a lényeg, hogy az arab politikai és kultúrális vezetőkkel való kapcsolatainkban mindkét paradigmát észben kell tartani, és ha észrevesszük, hogy a civil társadalom, önkritika, és tolerancia nehéz követelményei, valamint a becsület-szégyen kultúra dominancia utáni hajlama között vacillálnak, akkor az első irányába kell őket terelni. Mindezek eléréséhez vizsgálódnunk kell.

Az ilyen vizsgálódásra jó példa volt -- ami eddig fájdalmasan hiányzott a sajtóból, ami megpróbálta elkerülni az arab és a mohamedán világ képviselőivel a konfrontációt -- a 2005 Július 7.-ei londoni terrormerényletek utáni brit tévében egy muszlim pappal lefolytatott interjú. Amikor arról faggatták, hogy a tel avivi buszok felrobbantása vajon morálisan egyenlő-e londoni buszok felrobbantásával, akkor a riporter megrökönyödésére a "mérsékelt" pap nem volt hajlandó "gyilkosságként" definiálni az öngyilkos terrorizmust, hanem helyette a "küzdelem" (struggle) kifejezést használta." Tehát a kérdés alapján felmerült a lehetőség, hogy a mérsékelt pap beszédstílusa, amit testre szabtak a naív közönségnek, valahol demopata felhangokkal rendelkezett. Tehát a lényeg nem az, hogy minden egyes arab demopata (lehet hogy még ez sem volt az, hanem egyszerűen a választói becsület-szégyen tendenciái miatt nem volt hajlandó elitélni az Izrael elleni támadásokat), hanem az, hogy jelentős mennyiségben léteznek. Tehát innentől fogva, nekünk nyugatiaknak, jogunk van a mellébeszélés utáni kutakodásra. Természetesen ennek a legőszintébb jele az őszinte hajlandóság az önkritikára.

Ha figyelembe vesszük a dzsihádisták szándékairól és tevékenységükről szóló elemzést -- akik egy olyan csoportot alkotnak, aminek állandóan változik a mérete és amit egy megfigyelő sem képes megfelelően felbecsülni -- a PCP aggresszív feltételezése - ami minden olyan véleményt, amelyek szerint a muszlimoknak több mint egy törpe kisebbsége dzsihádista, rögtön háború mániákusnak és rasszistának titulál - a civil társadalom minden részének árt. Azok az emberek a valódi mérsékeltek, akik hajlandóak újra definiálni a saját kultúrájukon belül a becsület fogalmát, hogy valaki akkor érdemeljen ki megbecsülést, ha segít a honfitársaiknak a [menekült. -- A fordító] táborok elhagyásában és talpraállásban, és akkor szégyeníti meg a vezetőket, ha azok feláldozzák a saját népüket az önös érdekeikért. Ezeknek az embereknek szükségük van a segítségünkre, nekünk pedig szükségünk van az ő segítségükre. Sokan vannak az arab világban, akik őszintén kivánják a változásokat, és tudatosan vagy tudattalanul de gyűlölnek bennünket, mivel habár ékesen szólunk, de oly keveset várunk el tőlük, semmit sem kérünk tőlük a fegyelem vagy önkritika terén, és hagyjuk, hogy a szívtelen emberek martalékává váljanak. Kötelességünk, hogy ezeket az embereket segítsük, és ne pedig a demopatákat, akik kihasználják őket a mi nagyvonalúságunkkal egyetemben.

Az önkritikánkról pedig annyit, ami részben mindkét paradigmát kibillentette az egyensúlyból, és ami felbátorította a demopatákat, az az elképesztő méretű, sőt, talán patológikust is mondhatunk, önkritika, amivel "mi" ("a haladók"), bombázzuk saját magunkat (további info: MOS). A PCP2 eme hiperkritikája, - a nyugat a gonosz birodalma - anélkül hogy akárcsak egy icipicit is elismérné a civil társadalom elképesztő eredményeit, könnyedén az eltökélt imperialista vágyakkal rendelkező emberek demopatikus diskurzusává válhat.

Mindez ráadásul még elő is segíti a haraggal átitatott politikát. A világ jelentős részének az USA ellen irányuló "anti-imperialista" érzelmeit, amin a PCP-nek az amerikaiak Irakból való kivonulásával kapcsolatos követelesések alapulnak, ebből a szemszögből kell megvizsgálni. És az, hogy az európaiak az iraki "lázadóknak" szurkolnak, hogy űzzék ki az amerikai haderőket Irakból, pedig egyenesen öngyilkossággal ér fel. Az európai államok a dzsihádista ambíciók elsőszámú nyugati célpontjai, és ha az USA kivonul Irakból, az csak még jobban fel fogja bátorítani az Európában már most jelenlévő aggresszív muszlim lakosságot.

A józan haladóknak szembe kell nézniük a kérdéssel, hogy a Bush és Blair elleni morális felháborodás, valamint Sharon démonizálása, mennyire jön egy mély és el nem ismert morális felháborodásnak álcázott megbántódásból, és hogy ez végülis nem irracionális-e. Ezek szerint az amerikaiak jobban tennék, ha kevésbbé próbálnák az európaiak kegyeit keresni, ha kevésbé próbálnák lekenyerezni a gyűlöletteljes támadásaikat, amik néha amúgyis az öngyilkossággal érnek fel, hanem helyette az intelligens és realisztikus európai vezetőkkel valamint intellektuálisokkal próbálnák megoldani a problémákat.

Manapság a haladó gondolkodású komoly embereknek az a legnagyobb problémájuk, hogy a nyugati akadémia és sajtó berkeiben lezajló vitákban a felek nagyrészt a PCP1 és a PCP2 prizmáján keresztül nézik a közel-keleti konfliktust, halálosan félnek a rasszizmus vagy az iszlamofóbia vádjától, és a blue pillt (kék drazsé) ajánlották fel, nem pedig a red pillt^**. Nem vesznek tudomást népirtó dzsihádista nyelvezetről, és az ezt fedező demopatákról. Ezeket vagy kihagyják a jelentéseikből vagy pedig, ha erre nincs mód és el kell ismerniük az erőszakot, akkor az ellenállás és igazságtalanság (a PCP1 "lázadói", vagy pedig a PCP2 "szabadságharcosai) kifejezéseket használják.

Said Orientalism könyve gyakorlatilag mindenféle az arab világ kritikájával kapcsolatos vitát lezárt, beleértve az arab világon belüli becsület-szégyen dinamikák kitárgyalását, és elvakított bennünket, aminek következtében nem vettük észre egy erős és könyörtelen ellenség színrelépését. A közel-keleti tanulmányok, mint szakterület ellehetetlenülése, aminek a segítségével jobban megérthetjük akár a becsület-szégyen, akár a dzsihád dinamikáját, egy hatalmas méretű hírszerzési bukással ér fel. A tanulmányozásnak eme elmulasztása márcsak azért is különös, mivel az ember azt várná el a haladóktól, hogy felismerjék és ellenezzék a népeknek az elitjeik általi kizsákmányolását, és hogy megkritizálják az elitek bűnbakkereső retorikáját, amikkel az elitek elvonják az áldozataik figyelmét, ami miatt azok nem ismerik fel a bajaik valós forrásait.

Mitöbb, a legtöbb nyugati PCP közel-keleti tudós az arab-izraeli konfliktussal van elfoglalva, és azon belülis Izrael morális és politikai hiányosságaival. A JP perspektívájából nézve ez a fókusz, ahelyett hogy segítene megérteni a problémákat, csak legitimizálja a bűnbakkeresést, és meghosszabítja magát a konfliktust, annak ellenére, hogy erre egy tisztességes megoldást szeretne találni. A PCP-nek ez az erőszakhoz és a szenvedéshez való hozzájárulása két alapvető morális csődön alapul: a) az életéért kűzdő fiatal demokratikus Izraeltől olyan méretű demokratikus és polgárjogi viselkedést várnak el amit csak békeidőben lehet elvárni, és b) a palesztínok titkos morális megvetésén, akiket annyira primitívnek tartanak, hogy bármiféle viselkedés, akármennyire is visszataszító morálisan - öngyilkos terrorizmus - elfogadható és érthető, mint "frusztráció és düh". "Mi más választásuk lenne?" A PCP1 ragadozókként kezeli őket, akikkel szemben semmiféle morális elvárásaink nem lehetnek. (Nem szidjuk le a macskánkat, ha megöl egy egeret, és utána a tetemmel játszik.) Az "ellenállás nem terrorizmus" (PCP2) pedig szabadkezet ad a mai rázós világ egyik legkegyetlenebb és legelnyomóbb szervezetének.

A sajtó megközelítése semmiféle morálisan egyenlő megközelítést, sőt, morális eredményt sem képvisel. Ironikusan, köszönhetően az önmagáról alkotott véleményének, az ilyen tipusú gondolkodás csak elősegíti a legrosszabb morális gondolkodást mind a saját, mind az arab/muszlim világban. A sajtó azzal, hogy minden kritika nélkül elfogadja az arab véleményt, hogy a szégyenüket Izraelnek köszönhetik, csak elősegíti az arab világ patológikus judeofób paranoia függőségét. Mindnyájan fizetünk, mivel a sajtónk nem képes különbséget tenni a terrorista és a szabadságharcos között, vagy a civil társadalom felgyújtói, és a tűzoltók között.

A haladó gondolkodásúaknak a JP irányzatától és megfigyeléseitől való undorát nem elfogadni hanem támadni kell, különösen akkor, amikor a PCP tipusú megközelítés halálosan komolyan visszafelé sül el. A háború keretein belül kell gondolkodnunk, mivel csak egy pillantásra van szükségünk ahhoz, hogy megállapíthassuk, hogy mások hadban állnak ellenünk. A PCP többek között azt veti a JP szemére, hogy az nem hagy lehetőséget a reménynek. De ez a PCP hozzáállás nem jelent egy bátor szembenállást a valós problémákkal, hanem sokkal inkább egy struccpolitikát képvisel, ami nemcsak hogy növeli a háború esélyét, hanem amikor az majd bekövetkezik, sokkal nagyobb károkkal fog járni. Ha a PCP1 egy konstruktív megoldást szeretne találni a problémákra, akkor át kell rágniuk magukat a JP megfigyelésein, és újszerűen kell megközelíteni a problémákat.

Le kell nyelni a piros pirulát... és utána majd vitatkozhatunk az emberséges és igazságos megoldásokról. Léteznek, de a kétségeink és a képzeleterőnk hiánya miatt nem találjuk meg őket.