Összegzés: Mi az izraeli/palesztín konfliktus háttere? Az Izrael által megszállt területek? A palesztínok jogainak a megtagadása? Vagy inkább a becsület-szégyen alapú kultúra és a dzsihád szintézise a palesztín/arab kultúrában?
Ez a cikk egy négy részből álló cikksorozat harmadik része.
Richard Landes elmagyarázza, hogy a különböző paradigmák miképpen értelmezik a palesztín/izraeli konfliktust, amik segítségével sokkal jobban megérthetjük a probléma alapvető okát.
További részek:
Paradigmák: A becsület-szégyen és a dzsihád paradigmákSzerző: Richard Landes, Second Draft, Augeiász Istállója2006 December 27Itt van a "Paradigmák, és a közel keleti konfliktus" sorozatomnak a 3. része. A korábbi cikkeket itt lehet megtalálni: Paradigmák a közel keleti konfliktusban (Paradigms and the Middle East Conflict): Bevezetés Felhívom az olvasók figyelmét, hogy ez, csakúgy mint a PCP, nem egy részletekbe menő tanulmány (study in nuance), hanem egy vázszerkezet (framework) magyarázata. Lehet egyetérteni és ellentmondani. Habár úgy érzem hogy ez a paradigma meggyőzőbb mint a PCP paradigma, azért remélem, hogy ugyanolyan pártatlanul írtam ezt a cikket, mint a másikat. A két paradigma értékelése ??? (will follow). HJP: Honor Jihad Paradigm (Becsület Dzsihád Paradigma)A HJP az arab-izraeli konfliktust a szégyen-becsület kultúra (honor-shame culture), valamint az iszlám dzsihád prizmáján keresztül nézi. Az arab kultúrának ezek az összetevői a fő felelősek abban, hogy a konfliktusra nem lehet megoldást találni. Az arab vezetők egy Izraellel való kompromisszumot "tekintélyvesztésként" (losing face) kezelnének, mivel egy ilyen megegyezés azt is magába foglalná, hogy egy alacsonyabb rendű csoportot, amit amúgy le kellene nézni, "méltó ellenfélnek" kellene elismerni. Az arab becsület politikai és kultúrális indokokból kifolyólag egy ilyen csapást nem tudna elfogadni, mivel a tekintélyvesztés felérne egy totális megaláztatással, valamint a köz bizalmának, és a hatalomnak az elvesztésével is együttjárna. Az arab (és palesztín) vezetők, akiket sohasem izgatott különösebben a népeik jóléte, minden további nélkül hajlandóak feláldozni a palesztín népet az elveszett becsület visszaszerzésének az érdekében. Az ügyüknek annál jobb, ha minél többen szenved a népük, és ezt minél jobban Izraelre lehet kenni. Az elmúlt évtizedekben a nyugati akadémiai elit valamint a sajtó, a politikai korrektségnek és a multikulturalizmusnak köszönhetően, valamint amiatt hogy valami furcsa behatás folytán nem képesek különbséget tenni az arab vezetők és az áldozati bárányként kezelt népeik között, nem hajlandók a kizsákmányolásnak ezt a formáját elismerni. Ez azzal is jár, hogy mivel nem veszik a konfliktusnak ezt a magyarázatát figyelembe, egyre jobban Izraelt tartják felelősnek. Egészen addig nem lesz tartós és tisztességes béke a Közel Keleten, amíg az arab becsület-szégyen kultúrának ez a bűnbak kereső jellege létezik, és amíg a nyugat ezt eltűri. HJP: Az Arab VilágAz arab politikai kultúrát a JP a "hagyományos", vagy "pre-civil társadalom" kultúra egyik példájaként kezeli. Az ún. "prime-divider társadalmakban" ** a hatalom, a gazdagság, az oktatás, és a köz az eliteknek a monopóliuma, miközben a tömegek szegénységben élnek. Ezekben a társadalmakban a legfontosabb politikai axióma úgy hangzik, hogy "vagy te uralkodsz, vagy más fog feletted uralkodni" (rule or be ruled). A domináns alfa hímek (katonák, a fontos férfiak) hozzák létre a becsület-szégyen szabályait, és döntik el, hogy valaki mikor, és milyen gyakran onthatja mások vérét a saját becsületének az érdekében. Az ilyen dinamikák bátorítják a pátriárkális uralmat, a más véleményen lévők megfélemlítését, valamint a politikai és vallási imperializmust. A határokat a terjeszkedés potenciális helyszíneként kezelik; a háború a hosszútávú norma. A Konfliktus a Becsület-Szégyen Szemszögéből NézveA HSJP szerint az arab-izraeli konfliktust a megsértett arab becsület, valamint a frusztrált vallási imperializmus tartja életben. A 19. század végén az arab világ, amit történelmileg hódítás és gyarmatosítás hozott létre, megalázó vereségeket szenvedett a lényegesen erősebb nyugati kultúrától. A 20. században Izrael megalapítása csak tetézte ezt a problémát. Nem egy nagy és méltó ellenség aratott győzelmet, hanem egy apró nép, amelyik az Iszlám egész történelme folyamán egyszer sem lázadt fel a megaláztatása miatt (subjection). Ha egy arab országot egy másik arab ország, vagy egy nyugati állam győz le, az egy dolog; ez benne van a pakliban. De hogy egy alacsonyabb rendű nép, egy méltatlan ellenfél arasson győzelmet, ez több a soknál. Ez inkább már egy egzisztenciális megaláztatást jelent. Egy becsületében megsértett ember mindössze egyféleképpen állíthatja helyre a becsületét; ha vérét ontja az ellenfelének. Izrael esetében a megaláztatás olyan méreteket öltött, hogy az arab vezetőség "olyan irtó hadjáratot hirdetett meg, ami olyan méretű mészárlásokkal fog járni, hogy méltó párja lesz a mongol mészárlásoknak, valamint a keresztes hadjáratoknak." Ez a rideg, kemény, nullszaldós megközelítés ** vezérli az arabokat és a palesztínokat Izraellel kapcsolatban. Ha Izrael nyer (állam, elismerés, és béke), akkor az arab és a muszlim világ törvényszerűleg (de facto) veszít. Az izraeli függetlenség, ahelyett hogy egyben a palesztín függetlenséget is jelentette volna, a Nakbát (Naqba) jelentette - katasztrófa - a palesztínoknak. Több mint egy évszázaddal az cionizmus kialakulása után, valamint több mint fél évszázaddal az izraeli függetlenség óta, az arab politikai kultúra még mindig hadban áll Izrael létezése ellen. A nyugati világ 1948 után nagyjából a HSJP prizmáján keresztül tekintett a konfliktusra. Az arab oldal nyíltan kinyilvánította a népirtási szándékát, és ezáltal szalonképtelenné tették magukat a poszt-holokauszt nyugati közvélemény szemében (pl. az ENSZ/emberi jogok). De 1967 után, az arab és a palesztín szóvivők visszafogták a népirtási retorikájukat (legalábbis idegen nyelveken), és elkezdték bedolgozni magukat a PCP-be mint a "palesztín Dávid". A PCP1 és a HSJP között valószínűleg az a legnagyobb különbség, hogy az ember elhiszi-e, hogy az eredeti arab hozzáállás megváltozott-e: feladták-e a palesztín vezetők azt az elsőrendű szándékukat, hogy elpusztítsák Izraelt? A PCP szerint igen. A HSJP szerint pedig nem. A Probléma Örökkévalósítása: A Nullszaldós JátékEz a nullszaldós logika, ami a kezdetektől fogva domináns szerepet játszott az Izraellel kapcsolatos arab politikai kultúrában, egy negatív-szaldós logikává vált, miután az izraeliek legyőzték az arabokat a "becsületek háborújában". Ezek után az arabok hozzáállását úgy írhatjuk le, hogy "ha vesztünk, akkor nekik is veszteniük kell, még akkor is, ha rosszabbodik a helyzetünk". Az Arab Liga ennek megfelelően elképesztő körülmények között tartotta a menekülteket ("menekült táborok"); és amikor 1967-ben milliókat menthettek meg volna az izraeli megszállás alól, azzal hogy békét kötöttek volna, helyette inkább a "khartoumi három nemet" választották: Nem a tárgyalásokra, nem az elismerésre, és nem a békére. Ezek után kristály tisztán lehetett látni, hogy mik a prioritások: előbb az elitek becsülete, és csak utána az emberek méltósága. Ahogy Abba Eban megjegyezte, a palesztín vezetők "sohasem hagytak ki egy lehetőséget hogy kihagyjanak egy lehetőséget". De még ez a megjegyzés is Ebannak a kognitív egocentrizmusára utal. Az arab vezetőknek, akikre utal, egy pozitív-szaldós, mindenkinek hasznos végeredmény nem jelent lehetőséget, mivel ez nem állítaná helyre az arab becsületet. Az arab vezetők inkább elvesztik a háborúikat, mintsemhogy úgy oldják meg a konfliktust, hogy jováhagynák Izrael létezését. Ha gyengék visszavonulnak, és a bosszú álmát dédelgetik magukban. Ha viszont eléggé erősnek érzik magukat, lényegtelenül hogy mennyire félrevezetik saját magukat, háborúba lépnek Izrael ellen (1948, 1967, 1973, 2000). Mivel a probléma már jócskán 1967 előtt is létezett, a HSJP ezért azon a véleményen van, hogy a Gáza Övezet és Ciszjordánia megszállása ennek a nullszaldós hozzáállásnak az eredménye, és nem pedig az oka. Tehát ha Izrael visszaadja ezeket a területeket a jelenlegi vezetőknek, az nem fogja a konfliktus megoldását jelenteni. [Látványos példa volt erre a 2006 nyarán Libanonban lezajlott izraeli-hezbollah háború, valamint az ugyanakkor a Gáza Övezetben zajló miniháború. Mind Libanon déli területeiről, mind Gázából visszavonultak az izraeliek.. -- A fordító] Sőt, ez csak tetézni fogja a helyzetet. A probléma csak akkor fog megoldódni, ha az arab és a palesztín vezetők feladják a nullszaldós mentalitásukat. A JP szerint az oszlói "békefolyamat" a 2000-es camp davidi találkozó után azért fulladt erőszakba, mivel Arafatnak sohasem állt a szándékában, hogy békét kössön. [Bandar Herceg, aki 22 éven keresztül a szaúdi nagykövet volt az USA-ban, úgy reagált Arafat elutasítására, hogy ez nem tragédia, ez bűn.. -- A fordító] Arafat elképesztően vonakodva tárgyalt, elfogadott amit tudott viszont cserébe semmit sem adott, és a becsület-szégyen kultúrában élő alattvalóinak pedig azt igérte, hogy az engedményeit nem szabad komolyan venni, mivel a "trójai faló" szerepét játszották el. Hát igen, a palesztín közmondás szerint "amit erőszakkal vettek el, csak erőszakkal lehet visszaszerezni." Egy ilyenfajta háborúban a tárgyalások semmit sem érnek. A palesztínok semmiféle jelentős engedményt nem tehetnek anélkül, hogy csorbát ne ejtenének a becsületükön. Mitöbb, bármiféle izraeli engedményt a gyengeség jeleként fognak fel, és ezt úgy kezelik, hogy további ok az erőszakra, és nem pedig egy lehetőségként, hogy véget vessenek a háborúnak. Arafat, valamint azok az erők amelyek szabadjára engedték a második intifádát, Barak camp davidi engedményeit gyengeségnek fogták fel (csakúgy mint a 2000 februári visszavonulást Libanonból), és megpróbálták kihasználni a helyzetet egy kis erőfitogtatásra. Nagyon kevés arab vezető volt képes békét közni Izraellel anélkül hogy elveszítette volna a becsületét, vagy mitöbb, az életét. Azoknak az arab politikai csoportoknak amelyek eldöntik a becsület és szégyen kérdéseit, az idők folyamán nem hogy lehiggadt volna a hozzállásuk, hanem egyre jobban a fejükbe szállt a vér. 2000-ben Arafat egy olyan nullszaldós megoldást részesített előnyben, ami megvédte a becsületét a többi arab vezető és az "arab utca" szemében, és egyáltalán nem érdekelte, hogy ezzel milyen sok nyomorúságot okozott a népének. Ahelyett hogy nemzetépítésbe kezdett volna, Arafat megerősítette a becsületét egy katasztrófális eredményekkel járó háború kiprovokálásával, miközben mindenki más elképesztő árat fizetett (negatív szaldó). A Becsület-Szégyen Nullszaldós Kultúra Áldozatainak A Bűnbakká TételeMinden "prime-divider társadalomban" az elitek dominálnak, és az általános köz, az átlagember, valamint az iskolázatlanok pedig szenvednek. Köszönhetően az elitjeik nullszaldós diplomáciájának, a palesztín és arab népek rengeteget szenvedtek, valószínűleg többet, mint az izraeliek. Azok a palesztínok akik azért gürcölnek hogy izraeli civileket öljenek meg, minden teketória nélkül erőszakoskodnak azokkal a palesztínokkal szemben, akik ellenzik a ténykedéseiket, és ez alól a kínzás, és az ún. "kollaboránsok" megölése sem kivétel. Habár az izraeliek bizonyos fokig védve vannak a terrorizmustól (hadsereg), a palesztínokat semmi sem védi. Kétségtelenül a palesztín nép van a legnyomorúságosabb helyzetben ebben konfliktusban, akik állandóan ki vannak téve a vezetőik erőszakos kizsákmányolásainak, valamint az "idegen" megszállók (Izrael) kényének. Viszont azt is hozzá kell tenni, hogy a nyomoruk jól jön az átfogó arab céloknak. Az arab elitek a palesztínoknak a cionisták általi elnyomását arra használják fel, hogy "eltereljék a népeik figyelmét más problémákról" (Tömeg Figyelem Elterelő Fegyver). Ez lehetővé teszi az eliteknek, hogy Izraelt kiáltsák ki bűnbaknak a szenvedések miatt amikért elsősorban ők saját maguk a felelősek, és az emberek "dühét" Izrael irányába tereljék. Az elmúlt 60 évben mindössze ez volt az egyetlen fegyver, ami képes volt az "arab nemzetet" egyesíteni. A nyugati elemzők és kommentátorok egyre növekvő száma meglepő módon nem képes különbséget tenni az elnyomott arab népek és az elnyomó vezetőik között (PCP2), egyre jobban elfogadják ezt a Tömegek Figyelmét Elterelő Fegyvert, és ismételten Izraelt hibáztatják a palesztínok szenvedéseiért. Sajnos ez a taktika védelmet nyújt az arab eliteknek mivel legitimizálja a vádjaikat, és ezáltal meghosszabbítja a népeik ellen irányuló belső erőszak körfolyamatát. A Dzsihád Kiterjesztése, És Ami Ebből KövetkezikA PCP-vel ellentétben, a HSJP azt állítja, hogy az elmúlt 40 évben az arab világ abreakciója** a cionizmusra csak rosszabbodott, nem javult. Mivel 1967-ben Nasszer "szekuláris" arab nacionalizmusa nem volt képes megoldani a problémát, ezért egy határozottabb vallási dimenzió vette át a vezető szerepet. Egy független zsidó "cionista létezésnek" (Zionist entity) maga az ötlete mindig is egy teológiai Istenkáromlást, és egy elviselhetetlen megaláztatást jelentett az arabok számára. Már a vallás első századától fogva (7., 8. század) a politikai Iszlám két részre osztotta a világot: Dar al Islam, a béke házára, ahol az Iszlám uralkodik, és a Dar al Harb háború, vagy "a kard" házára**. Az Iszlám szerint idővel az egész világ fel fogja venni a muszlim hitet, és a Dar al Islam ki fog terjedni az egész világra. Mitöbb, ha egy területet az Iszlám egyszer meghódít, akkor a terület nem térhet vissza a Dar al Harb-ba. Többek között ez volt az egyik oka a spanyolországi robbantásoknak, amit valaha al Andalusiának hívtak [az al-Kaida szintén megemlíti al Andalusiát a propagandájukban.. -- A fordító]. Az Iszlám a zsidókat a Dar al Islamon belül "védett" népnek tartja (dhimmi)**; habár jogilag és kultúrálisan alacsonyabb rendűek mint az Iszlám, de nincsenek arra kötelezve, hogy felvegyék a muzulmán hitet.** Hogy a zsidók "szabadon éljenek a mi földünkön", hogy létezzen egy zsidó állam a Dar al Islam szivében, nemcsak hogy megzavarja az iszlám vallásos hitet, hanem belegázol Isten becsületébe. Minél tovább tart a frusztráció és a megaláztatás, annál apokaliptikusabbá válik a vallásos nyelvezet, mint pl. a végső csata az Iszlám és a zsidók között. Ezenkívül az elképzelésük a "végidőről" (end-time) egyszerre kataklizmikus - az Iszlám győzelmét hatalmas pusztításnak kell megelőznie [érdemes elolvasni az Ahmadinejad világa fordításomat ezzel kapcsolatban.. -- A fordító] - valamint aktív - mi, a dzsihádisták vagyunk Isten dühének és pusztításának az ügynökei. A hadith** szerint, ami egyre népszerűbb a palesztínok körében, amikor a végidők eljönnek, a muszlimok le fogják mészárolni a zsidókat, akik a sziklák és a fák mögött fognak rejtőzködni. Maguk a sziklák és a fák fogják mondani, hogy "Oh muszlim, egy zsidó bujkál mögöttem. Gyere és öld meg." Amikor a tisztségviselőktől számokérik ezt a szöveget, ami szinte minden tankönyvben benn van, úgy tesznek, mintha sohasem hallottak volna róla. Az elmúlt húsz év folyamán, ez az apokaliptikus dzsihád elterjedt a világ más mohamedán közösségeiben is. Az Internet segítségével ez a "helyi" dzsihád összeolvadt a nyugat-ellenes érzelmekkel, és elterjedt mind a shiíta Iszlámban (Khomeini Iránja, Hezbollah), és a szunnita Iszlámban is (Muszlim Testvériség, Hamasz, Talibán, al-Kaida). Mozgalmak, amik Izraelt és a nyugatot az Iszlám halálos ellenségének tartják, nyugaton is megjelentek. A dzsihádisták úgy tekintenek a globalizációra mint egy zsidó-amerikai összeesküvésre aminek a világuralom a célja, és a saját globalizációs projektjüket sorakoztatják fel ez ellen - a Dar al Islam globális győzelmét. Tehát Izrael csak egyike a célpontjaiknak; mostmár az egész világra szemet vetettek. A new yorki, madridi, és londoni támadások mind ezt a növekvő militánsságot, és az iszlámisták világuralmi álmait támasztják alá. [További infók: The Project, valamint Az al-Kaida 20 éves terve cikkeket.. -- A fordító]
Tehát habár a dzsihádisták különösképpen gyűlölik a zsidókat és az amerikaiakat, nemcsak ez a két csoport van a célkeresztjükben. Ellenkezőleg, az európaiak, akik abban a hiszemben vannak hogyha mind a sajtóban, mind a diplomáciában az arabok és a muszlimok oldalán állnak, akkor valahogy meg fognak menekülni az iszlám aggressziójától, jó eséllyel az Iszlám terjeszkedésének az elsőrendű célpontjai.
Kevés vallási kifejezésnek vannak olyan véres gondolatai, mint a kortárs dzsihádnak. Minden a dzsihádot ellenző "hitetlenre", beleértve az európai keresztényeket is, ugyanaz a sors vár. Ezt a hozzállást Anjem Choudary-tól hallotuk, aki egy BBC-s interjú keretében arról beszélt, hogy mennyire elfogadható a nem muszlim civilek meggyilkolása, mivel ha nem fogadják el az Iszlámot, az nem más, mint "bűn Allan ellen". De a jelenlegi dzsihád legmegrázóbb eleme nem más, minthogy mennyire megbélyegzik azt a milliárdnyi muszlimot, akik nem veszik a vallást olyan komolyan mint a dzsihádisták. Az elnyugatiasodott muszlimokat különösképpen elitélik mint hitehagyottakat vagy hitetleneket, és a hitüket megtagadók pedig halált érdemelnek. A dzsihád győzelme a hatalom csúcsai közelébe vihetik az Iszlámot, de ez nem jó jel a muszlimok nagytöbbségének. Azok a muszlimok akik tisztában vannak ezzel limbóban vannak, mivel egyfelől félnek a dzsihádistáktól, de ugyanakkor örülnek ha a dzsihádisták gyűlölt nyugat elleni támadásaikkal helyreállítják az Iszlám becsületét. A Sajtó, Mint A Konfliktus RésztvevőjeA HJP szempontjából nézve, a sajtónak az erőlködése hogy az arab/izraeli konfliktust ""pártatlanul" kezelje, hogy mindkét oldalt "egyformán felelősnek" tartsa, nemcsak hogy morálisan aláássa a tekintélyükat (morally self-defeating), hanem veszélyesen félrevezető pontatlanságokhoz vezethet. Mivel nem tudnak különbséget tenni az arab elitek és a tömegek között, az elnyomók és az elnyomottak között, ezért nem képesek felismerni a konfliktus és a szenvedések egyik legfontosabb alapelemét. De ha viszont azokra az igazságtalanságokra összpontosítanának amikre az arab kormányok és a dzsihád vezetői kiteszik a népeiket, akkor túlságosan Izrael pártiakká válnának. Tehát a sajtó egyáltalán nem képes felismerni a konfliktus legnyomasztóbb összetevőjét - hogy a palesztínok állandóan a terror fegyveréhez nyúlnak - a "terrorismust." Mivel a sajtó és a haladó "baloldal" a paleszínoknak az izraeliek által okozott nyomorukra összpontosít, ezért áldozatul esnek az arab politikai kultúráknak a saját népüket elnyomó átfogóbb stratégiájának, akik sorban etetik a nyugatiakat az Izraelt hibáztató magyarázatokkal. A sajtó és a haladók, mivel úgy tekintenek a konfliktusra mintha az izraeli Góliát csapna össze a palesztín Dáviddal, ezért akaratlanul is hozzájárulnak a palesztínok további szenvedéseihez, akiket pedig segíteni akarnak. Továbbá "Izrael államot hibáztatják az eseményekért, ahelyett, hogy megnéznék, hogy milyen rettenetes világot hozott létre az arab és muszlim gyűlöletkeltés. Mivel az izraeliek sokkal könnyebben elviselik a kritikát, ezért nem csoda, hogy a sajtó és a haladók azt hiszik, hogy ezen az úton lehet eljutni a békéhez. Ez a 'pártatlan' megközelítés, aminek az a célja, hogy "odafigyeljen a palesztínokra is", mindenkinek árt. Izraelnek az imázsa és a hitele teljesen tönkre lett téve a világ szemében, mivel a sajtó nagyon felszínesen és leegyszerűsítve mutatta be az ország szerepét a konfliktusban. Habár kevésbé nyilvánvaló, de a palesztínok legalább akkora kárt szenvedtek el, mint az Izraeliek. A vezetőik nyugodtam űzhetnek bármilyen veszélyes irányelvet, miközben a népet megfosztják a legalapvetőbb jogoktól. A következmények csak az arab vezetői rétegeknek és az eliteknek jár haszonnal, akik - maguk között - megtartják az amúgy foltos becsületüket, a parázsló dühüket, és a meg nem érdemelt hitelességet a nyugat szemében. KövetkeztetésekEz a paradigma igencsak sötétnek tünik, és úgy néz ki, hogy nincs lehetőség a tárgyalásokra, és csak a háború a megoldás. Habár ez nem biztos hogy igaz, de azért igencsak nyomasztja az ember lelkét. Akik megértik a HJP-t, nehezen tudnak kommunikálni azokkal az emberekkel, akik keményen hisznek a PCP-ben. A sajtónk, a közéleti személyiségeink (talking heads), az akadémiai szakértőink, sőt, még a kormány stratégiai gondolkodói is a PC szemüvegén keresztül tekintenek a konfliktusra, és emiatt szisztematikusan vagy nem fesznek tudomást alapvető ellentmondásokról, vagy pedig nem veszik azokat komolyan. Kevesen figyelnek oda, hogy a dzsihádisták hogy tekintenek a nyugatiakra (izraeliekre, amerikaiakra, európaiakra). Kevesek, főleg az iraki háborút ellenzők között, gondolnak arra, hogyha az USA visszavonul Irakból, mint ahogy az Izraeliek visszavonultak Libanonból és a Gáza Övezetből, másutt fel fogja bátorítani a dzsihádistákat, és további problémáknak fogunk elébe nézni. A HJP szerint, akármennyire is nem akarják beismerni, az iraki szunnitákhoz hasonlóan az európaiak lesznek az első áldozatai az Irakból való amerikai visszavonulásnak. A HJP azt állítja, hogy egy olyan globális háborúba megyünk bele vakon, ahol az ellenség bizonyítottak eltökélt és kegyetlen, de ugyanakkor nem tudjuk, hogy milyen erővel rendelkeznek. Egészen addig amíg el nem kezdünk foglalkozni a becsület-szégyen és a dzsihád témakörökkel, amíg meg nem tanulunk különbséget tenni a demopaták** és a valóban mérsékeltek között, hogy megállapíthassuk hogy kik a civil társadalom igazi ellenségei és felléphessünk ellenük, addig nemcsak hogy nem lesz béke a Közel Keleten, hanem tanúi leszünk a dzsihádnak az egész világra való kiterjedésének. Habár ez eléggé borúlátónak tünik, a sötétség bizonyos fokig a PCP tudat alatti rasszizmusából származik, ami nem hiszi hogy az arab és a muszlim kultúra megváltoztatható, és tehát azon a véleményen van, hogy a becsület-szégyen kérdéseit nem lehet megoldani. Ha belegonodlunk, akkor a becsület-szégyen kultúra nagyon is ki van téve a közvéleménynek: csak túl bátortalanok vagyunk ahhoz, hogy nyilvánosságra hozzuk az elvárásainkat. Előnyök
Hátrányok/Veszélyek
Terminológia
Rövid de velős kifejezések (CATCH PHRASES)
|