Mire kell ügyelni a becsület-szégyen kultúrákkal kapcsolatban?

Szerző: Richard Landes, Second Draft, Augeiász Istállója

2007 Június 28

Tavaly Decemberben Thomas Friedman felújította a közel keleti sajtójelentésekkel kapcsolatos szabályait. Ez a brilliáns és szellemes írás tökéletesen kirántja a szőnyeget a liberális kognitív egocentrizmus lába alól,^** és jogossá teszi Friedman hatalmas egóját. Friedman nyilvánvalóan nem egy balek^**, és nem szenved kognitív egocentrizmusban. (Tipp: Desert Brown, Israpundit)

Előre szeretnék bocsánatot kérni a nehézkes, és viszonylag humormentes tojásfejű kommentárjaimhoz. De ugyanakkor a sokatmondó, és rövid, de velős anyag megérdemli a hozzászólást, és mivel olyan sok tragikomikus paradox amit Friedmen megemlít szorosan kapcsolódik a becsület-szégyen kultúrához, ezért úgy gondoltam, hogy érdemes egyenként kielemezni őket. (Természetesen a politikai korrektség bajnokainak ez nem tetszett, és neki is mentek Friedmannak: "a hallgatólagos rasszizmusa, valamint az arabokkal kapcsolatos lekezelő hozzállása, mostmár tagadhatatlan..")

Megpróbálom őket egyenként kielemezni.

A Közel Kelet szabályai - Thomas Friedman
International Herald Tribune

Nagyon sokáig hagytam, hogy a sikeres iraki végeredménnyel kapcsolatos reményeim elárnyékoljanak mindent, amit a libanoni polgárháborúval kapcsolatban tanultam. Ezek a reményeim tavaly nyáron végérvényesen a múlté váltak. Tehát szeretném felajánlani George W. Bush elnöknek a közel keleti sajtójelentésekkel kapcsolatos felújított szabályaimat, amik a diplomáciára is érvényesek, abban a reményben, hogy ez segíteni fogja majd őt az irakkal kapcsolatos elkövetkezendő lépések kitalálásában.

Szabály #1: Teljesen lényegtelen, hogy a Közel Keleten mit mondanak az emberek magánban. Egyvalami számít, és pedig az, hogy mit mondanak a nyilvánosság előtt a saját nyelvükön. Akármit is mondanak négyszemközt angolul, nem számít. Washingtonban a tisztségviselők a nyilvánosság előtt hazudnak, míg privátban az igazat mondják. Ezzel szemben a Közel Keleten a tisztségviselők a nyilvánosság előtt azt mondják amit valóban hisznek, viszont magánban azt mondják, amit a másik oldal hallani akar.

David Makovsky elmondja egy amerikai küldöttnek a történetét, aki egy angol nyelvű levelet adott át Arafatnak Mubaraktól. A levélben Mubarak azt mondta Arafatnak, hogy tegyen bizonyos "mérsékelt" lépéseket (mint pl. tárgyalni Izraellel vagy elitélni a terrorizmust). Arafat ekkor beleröhögött a küldött arcába, majd közölte vele, hogy "ha mindezt arabul kapom, majd komolyan veszem."

Ez a nyilvános- és a magán-szféra közötti fordított szakadék a becsület-szégyen kultúra hatásának köszönhető. Magánban azt mondhat az ember amit csak akar, mivel teljesen legitim az embereknek azt mondani amit hallani akarnak, és semmi jelentősége sincs, mivel a számottevő csoportból (peer group) amúgy sem hallja senki sem. Amikor viszont az ember a nyilvánosság előtt beszél, ami egyáltalán nem biztos hogy azt jelenti hogy akkor becsületesebb, az már egészen más tészta, mivel akkor az ember valós elkötelezettségről beszél, azt, amit a számottevő csoport gondol, és tud. Természtesen a nyilvánosság előtt is lehet hazudni, de az más jellegű problémákkal jár. Ha az ember a nyilvánosság előtt kijelenti, hogy elfogadja Izraelt - mégha ezt nem is gondolja komolyan - nem más, mint a köznek a nyilvánosság előtt elkövetett megalázása.

A nyugati (az integritáson és a bűntudaton alapuló) kultúrában egy csomó olyan dolog, ami a becsület-szégyen kultúrákban elfogadhatatlan - mint pl. a nyilvános bocsánatkérés - nemcsak hogy megengedhető, hanem még előnyös is. Amit az ember a nyilvánosság előtt mond - az írás megmarad - lehet diplomatikus, de amit az ember négyszemközt mond, az viszont az integritásának és a hitelességének a bizonyítványa. Ez nem azt jelenti hogy a nyugatiak nem hazudnának akár magánban akár a nyilvánosság előtt, hanem azt, hogy máshol van a hangsúly, és ennek következtében létezik az a félreértés, amit Friedman kifejt.

Ez segít nekünk abban, hogy megértsük a Fatah és a Hamas közötti különbséget. 1948 óta az egyetlen Izraellel kapcsolatos és nem becsületbe vágó arab álláspont nem volt más, mint mindenféle kapcsolat elutasítása, ami esetleg legitimizálhatná Izraelt. Már maga az 1967-ben meghódított területek "megszállása" is abból fakad, hogy az arabok nem hajlandók nyilvánosan elismerni, sőt, tárgyalni az izraeliekkel, amire a "Khartoumi Három Nem" a bizonyíték. [Nem a tárgyalásra, nem az elismerésre, és nem a békére.. -- A fordító] (Az egészben az az irónikus, hogy az Arab Liga kijelentette, hogy "ezeknek a területeknek a visszaszerzése az arab államok feladata", amit el tudtak volna érni tárgyalások segítségével.)

Szadat az életével fizetett, mivel megsértette a "nem a tárgyalásra, nem az elismerésre, és nem a békére" elvet. 1967-ig a palesztín és arab vezetők még elviekben (és még angolul sem) voltak hajlandók nyilvánosan kijelenteni, hogy Izraelnek joga van létezni. Utána a nyugati propaganda tanácsadóik javaslatára egy kicsit visszavettek a népirtási retorikából, de még ezekután is csak nagyon lassan és nehezen voltak hajlandók feltételesen és nyilvánosan, akár még angolul is, engedményeket tenni.

Sok nyugati támogatójuk ezt észveszejtően irracionálisnak találja. Elég csak belegondolni, hogy milyen előnyökkel járna ha "lenyelnék a büszkeségüket", és ezáltal nagyon fontos, sőt fatális engedményeket nyernének az izraeliektől. De legalábbis amikor a becsület kérdéséről van szó, az araboknak becsületesebbnek kellett lenniük, mint ahogy a nyugati tanácsadóik javasolták nekik. Egy "szekuláris, nemzeti felszabadítási mozgalomnak" állítsák be magukat, aminek az a célja, hogy felszabadítsák az arab területeket a megszálló, gyarmatosító, imperialista izraeliek alól, mégha nem is erről van szó? Semmi probléma. Egészen addig, amíg a megszállt Palesztínáról beszélnek, de közben a "folyótól a tengerig" gondolnak, nincs semmi becsület csorbulás abban, hogy hagyják a túlbuzgó és kretén nyugatiakat azt gondolni, hogy a "Zöld Vonalról" van szó.

Az oszlói folyamat arra kényszerítette Arafatot, hogy legalább angolul, és a nyilvánosság előtt, kijelentse, hogy elfogadja Izrael létezését. A Fehér Ház gyepén megtörtént a hivatalos dokumentum aláírása, valamint a kézfogás, (az arab szemszögből nézve) nyilvános megaláztatás volt. Arafatnak Szadat sorsa járt a fejében, és gyorsan megnyugtatta az arab és muzulmán közönségét, hogy mindez nem állt a szándékában. Mindössze pár hónappal a Fehér Ház előtti ceremónia után dél afrikai trójai faló beszédében megnyugtatta a közönségét, hogy ez az egész csak egy átverés volt.

"Egyáltalán nem gondolom, hogy az oszlói megegyezés több lenne, mint amit a prófétánk, Mohamed, kötött a Qurayish törzzsel."

"Mi" - itt olyan emberekre gondolok mint Peres, Rabin, Ross, és Clinton - ugyanilyen gyorsan nem vettünk tudomást erről a kritikus megnyilvánulásról.

A becsület-szégyen szemszögéből nézve Arafat, azzal hogy nyilvánosan kompromisszumot kötött, szégyent hozott magára, még akkor is, ha ezzel a lépéssel elősegítette az igért offenzívát ... a többlépcsős támadást. A Hamas a régi PFSZ állaspontját, a becsületet, képviselte: nem fogadjuk el Izrael létezési jogát, és el fogjuk őket pusztítani. A Hamasznak a választásokon való hatalomra jutásával kapcsolatban igencsak patetikus volt, hogy a nyugat miképpen próbálta rábeszélni őket, hogy végre kimondják a "mérsékeltet" angolul, ami lehetővé tenné, hogy a nyugat megint megnyithassa a pénzügyi és diplomáciai csapokat. Szinte a Hamas kezébe adták azt a szükséges beszédet, ami kielégíthette volna a nyugatot, azt a nyugatot, ami kétségbeesetten fel akarta éleszteni a "békefolyamatot". De még ez is túl sok volt.

Bizonyos értelemben véve az arab megaláztatottság érzete, valamint az a "becsület"-pótló, amit Izrael elutasításával próbálnak "megőrizni", megmagyarázza a mai arab világ patológiáit, és hogy miért olyan irracionális a viselkedésük, még akkor is, ha a saját "érdekeikről" van szó. Hogyha képesek lettek volna "lenyelni a büszkeségüket", akárcsak ideiglenesen is, elképesztő mennyiségű, és sok fatális engedményt kaptak volna Izraeltől. De ezt nem tudták nyilvánosan megtenni az "arab közvélemény" (Arab street) előtt.

A legjelentősebb következtetés amit ebből le lehet vonni - és amit a MEMRI és a PMW elősegít - az, hogy az arabokkal kapcsolatban mindössze azt számít, hogy mit mondanak a nyilvánosság előtt, arabul. A négyszemközt tett igéreteknek nincs semmi értéke; a "peer group" mindent űberel.