Az iszlám terrorizmus vallási gyökerei

Szerző: Shmuel Bar

2004 Június

Shmuel Bar is a senior research fellow at the Institute for Policy and Strategy at the Interdisciplinary Center Herzliya in Israel and a veteran of the Israeli intelligence community.

Miközben terrorizmus -- még akkor is ha az öngyilkos támadásokról beszélünk -- definíció szerint nem iszlám jelenség, nem lehet elfelejteni hogy az elmúlt néhány év legtöbb és legbrutálisabb terrorista támadását az Iszlám nevében követték el. Emiatt alapvető vitákba kezdtek mind a nyugaton, mind a muszlim világban hogy mi a kapcsolat ezen cselekedetek és az iszlám tanításai között. A legtöbb nyugati elemző nem meri kijelenteni hogy ezek a terror támadások és a világ egyik nagy vallásának a tanításai között bármiféle kapcsolat lenne, és ezért megpróblálják úgy kezelni a problémát mintha bizonyos elemek eltorzítottak volna egy alapvetően békeszerető és toleráns vallást. Olyan nyugati vezetők mint George W. Bush és Tony Blair többször kifejezték hogy a terrorizmus elleni háborúnak semmi köze sincs az Iszlámhoz, hanem ez egy háború a gonosz ellen.

Ennek a jelenségnek a nem-iszlám gyökerei között politikai indokokat (az izraeli-arab konfliktus), kulturális indokokat (lázadás a nyugati kultúra ellen), és szociális okokat (elidegenedés, szegénység) lehet találni. Miközben nincs olyan nyugati közéleti szereplő aki azt állítaná hogy nem kell a terrorizmus ellen kűzdeni, sokan ennek ellenére hozzáteszik hogy ahhoz hogy megnyerjük ezt a háborút, a (jogos) alapindokokra (root causes) kell megoldást találni. A szkeptikusok hozzátehetik hogy sok társadalom él hasonló körülmények között, és ennek ellenére nem létezik náluk a vallási alapú és "mindent szabad" terrorizmus. Meg kell jegyezni hogyha valaki azt állítja hogy ennek a terrorizmus formának vallási és társadalmi gyökerei vannak, jó eséllyel ki lesz átkozva mint egy bigott iszlámgyűlölő.

Az iszlám-dzsihád (jihad) vezetők politikai szándékai felől nincs kétség. Egy pillantás a hadszínterekre elárulja hogy a nagyrészük ott történik ahol a különféle mozgalmak politikailag -- vagy katonailag -- találkoztak a nyugattal. Ez történt a XIX. században Szudánban valamint Indiában, és a XX. században pedig Egyiptomban és Palesztínában. Ezeknek a mozgalmaknak a politikai és morális mozgatórugóit viszont nem politikai kérdésekben kell keresni hanem az iszlámra épülő tekintély és vallási alapelvekben. A szélsőséges vezetők mesterien kihasználták ezeket a mozgatórugókat és a mély vallási érzelmeket az iszlámista terrorista motiválásában, és létrehoztak egy olyan szociális és vallási kőzeget ahol a tetteiket mind morálisan mind legálisan jóváhagyják. Ez a jelenség nagyon mély ideológiai gyökerekkel rendelkezik, amit mi sem bizonyít jobban mint az hogy a radikális muszlim szervezetek képesek toborozni, külföldre küldeni, és fenntartani a különféle alvó terroristákat (a 9/11 terroristák nagyon jó példák erre) anélkül hogy megadnák magukat a nyugati kultúra csábításának.

Ebből következőleg hiba lenne az iszlám terrorizmusnak csak a politikai és szociális gyökereit kezelni, mivel ezek figyelmen kivül hagyják a vallási és kultúrális hátteret. Ahhoz hogy megértsük hogy mi hajtja ezeket a terroristákat és hogy hatásosan fel tudjunk lépni ellenük, mindenképpen számításba kell venni a vallási és eszmei tényezőket -- amik mélyen bele vannak ágyazva az Iszlámba.

A radikális Iszlám világszemlélete

A modern iszlámista terrorizmus a XX. századi iszlám fundamentalizmus természetes következménye. Az "Iszlám mozgalom" az arab világban és az angolok által igazgatott Indiában alakult ki válaszképp a muszlim társadalom rettenetes állapotára: szociális igazságtalanság, a hagyományos értékek elutasítása, és a külföldi uralom és kultúra elfogdása. Ez a mozgalom azt állítja hogy a modern muszlim társadalmak azért nem funkcionálnak mivel letértek az "egyenes útról" (as-sirat al-mustaqim), és minden bajra a megoldás az eredeti iszlámra való visszatérés. A problémák mind társadalmi, mind politikai eredetűek: egyenlőtlenség, korrupció, és elnyomás. De ugyanakkor a tradicionális Iszlámban -- és ez az iszlámista fundamentalisták világnézetete -- a politika és a vallás nincs szétválasztva. Alapvetően az Iszlám mind vallás mind kormány (regime) (din wa-dawla), és minden emberi tevékenység felett uralkodik. Bármi legyen a probléma, mindigis "Az Iszlám a megoldás".

A radikális iszlám világnézete szerint a tökéletességet a Próféta [Mohamed Próféta megközelítőleg 570-ben született és 632-ben halt meg. -- A fordító] életvitelében valamint a korszakának az eseményeiben lehet megtalálni. Ebből következik hogy mindenféle vallási újítás, filozófiai relativizmus, és intellektuális vagy politikai pluralizmus eretnekség. Egy ilyen világnézetben mindössze két tábor létezhet -- a Dar al-Islam és a Dar el-Harb^** -- akik egész addig ellenségeskednek amíg az iszlám végső győzelmet nem arat. Ezeket az elveket a radikálisok a a szélsőségekig űzik, de ugyanakkor meg kell jegyezni hogy mély gyökerekkel rendelkeznek a nagytöbbség által követett Iszlámban is.

Az "Iszlám ébredését" rendszerint a nyugattal való találkozások indították el, de ennek ellenére az iszlám által motivált gyarmatosítók elleni lázadásokban ritkán vettek részt más muszlim országok lakói. Az 1980-as évekig a muszlim fundamentalista mozgalmak mint pl. a Muszlim Testvériség (Muslim Brotherhood, (Ikhwan Muslimun)) befelé fordultak. A nyugati fölényt annak tudták be hogy a muszlimok feladták a Próféta tanításait. Ebből következőleg a megoldás első lépése a lakosság újra iszlámosítása volt, és utána pedig Iszlám törvényen (shari'ah) alapuló iszlám kormányok létrehozása. Ebben az értelemben a dzsihád elsősorban a "hitüket feladó" (apostate) muszlim kormányok és társadalmak ellen irányult, miközben a történelmileg támadó dzsihád ami a hitetlenek ellen irányult üresben futott (legalábbis a kalifátus létrehozásáig).

Egészen az 1980-as évekig a világ muszlimjainak a mobilizálása egy adott terület érdekéért (Palesztína, Kashmír) nem járt eredménnyel. A szovjetek afgán inváziója viszont "perdöntő" volt mivel felélesztette a dzsihádban való részvétel koncepcióját ami arra irányult hogy kiűzzék a "hitetlen" megszállókat egy muszlim országból ami minden harcképes muszlim "személyes felelőssége" (fard 'ein). Ennek a felelősségnek az alapja az iszlám identitásban keresendő ami szerint az iszlám azonosság visszafordíthatatlan folyamat. Ez vonatkozik mind az egyéni muszlimokra (ezért szabnak ki halálos itéletet a hitüket megtagadókra^** mint pl. Salman Rushdie), és a muszlim területekre. Ezek szerint bármi földterület (Afganisztán, Palesztína, Kashmír, Csecsenföld, Spanyolország [Hmmm. Magyarország 150 évig török megszállás alatt volt... lehet gondolkodni. -- A fordító]), ami valaha iszlám törvénykezés alatt volt, nem kerülhet más törvénykezés alá. Ha ez mégis megtörténik, akkor az adott területen élő összes muszlimnak a "személyes kötelessége" hogy a felszabadítás érdekében a dzsihád útjára lépjen.¹ Ha pedig nem járnak sikerrel, akkor az összes környékbeli muszlim kötelessége hogy segítsen a dzsihádista muszlimoknak, és így tovább. Továbbá ha figyelembe vesszük hogy mennyi muszlim terület van "megszállás alatt", és hogy ezek a megszállások milyen régóta tartanak, akkor egyes vélemények szerint a világ összes muszlimjának a kötelessége hogy csatlakozzon a dzsihádhoz. Ez a felelősség -- ha komolyan van véve -- ugyanolyan vallási jelentőséggel rendelkezik mint a az Iszlám öt másik pillére (a hit kinyilvánítása (shahadah), imádkozás, böjtölés, adakozás, és a Mekkába való zarándoklat (haj)). Ebből következőleg ez gyakorlatilag (és sok ember szerint hivatalos) az iszlám hatodik pillére. Azok a muszlimok akik nem lépnek a dzsihád útjára a pokolban fognak kikötni.

Ez a filozófia ami a dzsihádnak ilyen központi szerepet ad egyáltalán nem a modern radikális iszlám találmánya. A VII. századbeli karijita (kharijite) szekta, akik hírhedten kirobbantottak egy muszlim polgárháborút, ezt a pozíciót vették fel, és sikeresen kivitelezték. De később a középkori iszlám elutasította a karijita doktrínát mint eretnekséget. Sajnos ujdonság hogy a mérsékelt Iszlám hallgatólagosan elfogadta ennek a "neo-karijita" iskolának az alap építőköveit.

Az afganisztáni szovjet vereséget valamint a Szovjetúnió ezt követő összeomlását isteni jelnek fogták fel. Ezzel sikeresen beindult a dzsihád a hitetlen világ ellen továbbá a apokaliptikus háború az Iszlám és az eretnekség között ami az Iszlám világuralmával fog végződni. Az afgán háború felélesztette a dzsihádot, és az iszlám új világszemlélete kifejlesztette a tanatofil (Thanatophile) ideológiát² amiben a halál idealizálva van mint várva-várt eredmény, és nem a háború szükségszerű átka.

Sajnos ez a filozófia komoly gondokat okoz az elrettentés elméletének. Az iszlám katonai hagyományok szerint a muszlimok csak akkor hátrálhatnak meg ha az ellenség legalább kétszer annyi katonával rendelkezik mint a muszlim csapatok. Más hagyományok csak tízszeres túlerő esetén engedélyezik a meghátrálást. Ennek az az oka hogy a dzsihád, definíció szerint, nem más mint az Allahban való hit. Ha a muszlimok egy gyengébb vagy hasonlóan erős ellenséggel hadakoznak, akkor a saját erejükre támaszkodnak. De ha semmi esélyük sincs, akkor a muddzsahedinek azt bizonyítják hogy vakon bíznak Allahban, és eszerint lesznek díjazva.

Az iszlámista politika sikeresen létrehozta a bello ergo sum (harcolok, tehát vagyok) mentalitást -- és emiatt az iszlám vezetőknek állandóan szükségük van a népszerű dzsihádra hogy fenntartsák a vezetői hatalmukat. Semmi se sikeresebb a sikernél: az Egyesült Államok elleni támadások sikeresen létrehozták a muddzsahedinek második hullámát akik mindenáron a hőseik nyomdokaiba akarnak lépni. Tehát a nyugat elszántsága, vagyis hogy ezt a muszlimok hogyan értelmezik, kritikusan kihat a muszlim népesség hangulatára a radikális eszmékkel kapcsolatban. Ebből következik hogy az Egyesült Államok iraki szereplése alapvetően ki fog hatni a radikális iszlámista mozgalmakra. Ezekben a körökben az amerikai megszállást a szovjetek afgán inváziójához hasonlítják. Az amerikai bukás csak megerősítené a dzsihád apokaliptikus ideológiáját.

A dzsihád törvényessége

Ezeket a tanokat rendszerint a radikális Iszlám eszméinek tartják, de ennek ellenére kevés ortodox iszlám tudós tagadná hogy a gyökerei mélyen benne vannak az ortodox Iszlámban, vagy hogy a dzsihád ideológiája mint katonai kűzdelem idegen lenne az Iszlám alapvető tanaitól.

Ebből következően a radikálisok és mérsékeltek között a vita nem a vallási elvekről szól, hanem arról hogy ezeknek az elveknek a részletes jogi értelmezése milyen kihatással van az emberek aktuális viselkedésére. Ez a jogi ertelmezés képezi a vita lelkét. Még azok a mérsékelt tudósok is akik elitélik a terrorizmust (habár nagyon odafigyelnek hogy az Izrael elleni terrortámadásokat ne söpörjék a terrorizmus kategóriája alá) se tudnak megegyezni hogy miért kellene elitélni őket. A modern gondolkodásúak elismerik az iszlám dzsihád kötelezőségét, de ugyanakkor felhivják a figyelmet arra hogy itt az ideje egy "Iszlám Protestánsizmusnak" ami végre modernizálná a vallást és eltávolítaná ezeket az anakronisztikus elveket. A mérsékelt konzervatívok az iszlám törvénykezésben (shar'ia) vélik megtalálni a dzsihád kötelességének a felfüggesztését. Mások pedig nyelvi elemzések alapján próblálják kimutatni hogy a dzsihád szó (jahada) eredetileg "igyekvést" jelentett és nem "szent háborút", tehát a dzsihád nem biztos hogy mindenképpen katonai jelentőséggel bír.³

Ez a jogi megközelítés nem pusztán a tudósok szórakozása. Az ideális muszlim társadalom az nomokrácia. A törvény adott és megváltoztathatatlan, és az ummah (az iszlám társadalom) vezetőinek mindössze az a dolga hogy alkalmazzák ezeket a törvényeket a napi apró-cseprő dolgokra. Ebből a szemszögből nézve az iszlám alapvetően különbözik a minden más viselkedésformától mivel minden cselekedetnek van egy vallásos aspektusa beleértve a "kötelezőtöl" (fard, fara'id, duty), a javasoltat (mandub, recommended), az opcionálisat (jaiz, optional), az engedélyezettet (mubah, permitted), az elitélhetőt (makruh, reprehensible), egészen a tiltottig (haram, forbidden). Az emberi viselkedés eme taxonómiája nagyon nagy jelentőséggel bír a hívő ember számára: ha megfelel az összes vallásos előírásnak, akkor a paradicsomba fog jutni; de ha nem, akár amiatt mert nem teszi meg a kötelességeit vagy valami olyat követ el ami tiltva van, akkor a pokol lesz a sorsa. Ebből következik hogy a dzsihád jogszerűségét -- ami ezek szerint az iszlám gyökereiből származik -- nem lehet olyan absztrakt dolgok alapján eldönteni mint a moralitás⁴ és a politika, hanem csak azután hogy egy tekintélyes iszlám tudós (alem, mint pl. ulama) a shari'ah előírásai szerint elvégez egy alapos legális elemzést és ennek alapján kiad egy döntést (fatwa).

A Nyugat akkor találkozott először erőszakos cselekményre utasító fatwával mikor Khomeini Ayatollah kiadott egyet amiben Salman Rushdie meggyilkolására ösztökélt, és később mikor Oszama bin Laden 1998-ban kiadott egy másikat az Egyesült Államok és Izrael ellen. Viszont a fatwa nem kapta meg a megérdemelt figyelmet annak ellenére hogy ez egy alapos vallási elemzés eredménye. Az elemzők szerint a fatwa gyakran nem más mint egy cinikus politikai propaganda vallási köntösbe öltöztetve. Sajnos ez az értelmezés nagyon igazságtalan mivel a jogi értelmezés rendszerint nagyon aprólékos folyamat, és mind a szerzők mind a megcélzott társadalmi rétegek (target audience) komolyan veszik ezeket a döntéseket mivel vallási igazságok alapján készültek.

A lázadók bebizonyították hogy ezeknek a fatwáknak a politikai szerepe kiállta az idők próbáját Szudántól kezdve az arábiai félszigeten és Indián keresztül egészen Indonéziáig. Ugyanakkor a különféle muszlim kormányok arra használták fel őket hogy megerősítsék a vallási hitelüket a különféle külső és belső ellenségek ellen és hogy legitimizálják a politikai döntéseiket. Ezt csinálta a szudáni mahdi az angolok elleni lázadásában (1881-1885); az ottomán kalifátus az első világháborúban (1914 december); a szíriai kormány mikor leverte a észak szíriában a lázadást 1981-ben^**, és, lehet kapaszkodni, Anvar Szadat volt egyiptomi elnök mikor békét kötött Izraellel.

Azok a sejkek és 'ulamák akik terjesztik a fatwákat és kikötik hogy a dzsihád az "személyes kötelesség", alapvető szerepet játszanak a radikalizmus bátorításában. Továbbá hozzájárulnak ahhoz is hogy a hagyományos iszlám társadalmak részei legyenek a radikálisok infrastruktúrájának az építésében. Habár sok olyan fatwával találkozik az ember amelyek támogatják a terorizmus különbözŐ formáit, az olyan fatwák viszont amelyek azt mondják hogy a terrorista támadások elkövetői a mennyország helyett a pokolba fognak kikötni, szinte nem léteznek.

A dzsiháddal kapcsolatos kérdések amikkel a tudósokhoz⁵ fordultak több téma körül forognak:

Maga a definíciója, jelenlegi létezése, és a dzsihád alkalmazásának a területe (area of application of the state of jihad). Mi a dzsihád? Az Iszlám egyik "pillére" (arkan), vagy "gyökere" (usul)? Magába foglalja-e a katonai jellegű kűzdelmet, vagy fel lehet úgy fogni hogy a muszlim kötelessége az Iszlám imádkozás útján történő terjesztése, vagy a szellemi kűzdelem az egyén lelke és a Sátán között?⁶ Ha az előző, akkor mik a dzsihád szükséges feltételei? Létezik most a dzsihád állapota az Iszlám Világa (Dar al-Islam) és a Háború Világa (Dar al-Harb) között? Hogy lehet manapság, annak tudatában hogy nincs kalifátus, definiálni a Dar al-Islamot? Lehet a világ többi részét automatikusan a Dar al-Harbnak definiálni ahol szükség van a dzsihádra? Mi a helyzet azokkal az országokkal (beleértve az ENSZ-et) amelyekkel egyezmények vannak, vagy diplomáciai kapcsolatban vannak a különféle muzulmán országokkal?⁷

Kinek, és hogyan kell résztvennie a dzsihádban? Vajon a dzsihád személyes kötelesség (far 'ein) amiben minden egyes muszlimnak részt kell vennie minden körülmények között, vagy egy kollektív felelősség (fard kiffaya) amit csak az összes muszlim vezetője (imam, khalifa, amir al-mu'aminin) vezetése alatt lehet csinálni? Mi a helyzet a nőkkel? Rájuk is vonatkozik a dzsihád? És a gyerekekre? (Az iszlám törvénykezés szerint ha egy védekező dzsihádról van szó ahol egy mohamedán területet kell felszabadítani a hitetlenek megszállása alól, akkor "a nőnek nem kell engedélyt kérnie a férjétől, a gyereknek a szülőktől, és a rabszolgának a tulajdonosától.") Megteheti-e a muszlim hogy tartózkodjon a megtámadott hittársainak a megsegítésétől, vagy hogy alávesse magát olyan nem muszlim világi törvénynek ami megtiltja neki hogy támogassa a többi muszlimot a kűzdelmükben?

Hogy kell a dzsihádot lefolytatni (jus in bellum)? Ennek a kérdés területnek több vetülete van: (A) Mi a dzsihád definíciója? Kűzdelem a "hitetlenek" ellen, vagy lehet úgy is értelmezni hogy egy lelkiismereti kűzdelem a "gonosz kisértése" ellen? Ha a korábbi, akkor milyen formában kell megvívni? Mint háborút (jihad fi-sabil Allah), vagy imán és hittérítésen (da'awah) keresztül? (B) Kik a jogos célpontok? Meg lehet-e ölni a háborúban nem résztvevő civileket (noncombatant civilians) -- nőket, gyerekeket, időseket, és lelkészeket? A muszlim országokban élő "védelem alatt álló" nem muszlimokat -- a helyi nem muszlimokat, vagy a túristákat, akiknek a vízumát úgy is lehet értelmezni hogy az Iszlám garantálja a biztonságukat (aman)? Épp a helyszínen lévő muszlimokat? (C) Mi a helyzet az öngyilkos támadásokkal (istishhad) mint dzsihád annak a fényében hogy a iszlám törvénykezés szigorúan tiltja az öngyilkosságot, vagy ha más megközelítésből nézzük, akkor a túlvilági jutalmakkal amiket a dzsihád mártírjai (shadid) fognak kapni?⁸ (D) A felhasználható fegyverek. Mi a helyzet az eltérített repülőgéppekkel mint amikkel a Szeptember 11.-ei támadásokat követték el annak a tudatában hogy az Iszlám tiltja a fogságban lévők legyilkolását? (E) Mi történik azzokkal a muszlimokkal akik segítik a "hitetleneket" más muszlimok ellenében? (F) Milyen hatóságok írhatják elő a halálbüntetést ha nem létezik a kalifátus?

Hogy kell a dzsihádot finanszírozni? A "csekk-könyv dzsihád (pocketbook jihad)" mélyen bele van ágyazódva az iszlám hagyományokba. Ez azon alapul hogy az egyénnek vagy a lelkével vagy a szavával (johad al-lissan vagy da'awah), vagy a pénzével (johad fi-mal) kell lefolytatni a dzsihádot. Ebből következik hogy a dzsihád finanszírozása politikailag korrekt, sőt, még jó is a gazdag támogató üzletmenetének. Mind vallásilag mind társadalmilag széles körben el van fogadva ha a közösség által gyüjtött alamizsnát a jihad fi-sabil Allahra (Allah útján történő dzsihád (jihad on Allah's path), vagy katonai dzsihád) használják fel.⁹ A "hadizsákmány" (ghaneema vagy fay') elve előírja hogy a javak ötöde (khoms) a muddzsahedinnek jár. Ebből következik hogy az olyan cselekedetek amiket a vallás tilt ezáltal legitimizálva vannak mivel ezt a dzsihád érdekében kifizetett egyfajta "adónak" is fel lehet fogni. Miközben már voltak olyan mohamedán papok akik elitélték a terrorizmust, mind a mai napig nem fordult elő egy megbélyegzése sem a dzsihád céljaira szánt pénzadományoknak.

A mérsékelt muzulmánok dilemmája

Bizonyosan ki lehet jelenteni hogy a muszlimok nagy többségének semmi kedve csatlakozni a dzsihádhoz vagy ahhoz hogy politizálják a vallásukat. De sajnos az is igaz hogy az arab félszigeten, Iránban, Egyiptom nagyrészében, továbbá Észak Afrikában, a főbb vallási szervezetek (religious establishments) radikális ideológiája egyáltalán nem az Iszlám egy marginális és perverz verzióját reprezentálják hanem egy hiteles és egyre elfogadottabb értelmezést. Még 9/11 után is nehéz különbséget tenni a mekkai és az al-Kaida prédikációk között.

Ez a radikális világnézet a mérsékelt de mélyen hívő muszlimokat borzasztó dilemmáknak teszi ki. Nagyon nehéz megcáfolni a radikális Iszlám jogi és vallási érveit, de ugyanakkor meg van rettenve a gondolattól hogy esetleg egy Iszlám kultúrháborúra (Islamic Kulturkampf) lenne szükség mivel ez megosztaná az ummahot.

Az első dilemma nem csak az Iszlám keretein belül létezik. Minden revelációra épülő vallásnak a jellegzetessége hogy a kevésbé vallásosak nam merik kihívni a fundamentális dogmákat mivel attól félnek hogy meg fogják őket vádolni azzal hogy nem eléggé istenfélők vagy hogy feladták a vallásukat. Inkább azt az utat választják hogy befizetik az "egyházadót" és abban reménykednek hogy ezzel megvették a szabadságukat. Ugyanakkor egy mélyebb szinten azok a hívők akik nem követik dogmatikusan az előírásokat úgy látják hogy az ő életformájukat az elvek helyett a kényelem vezérli, míg a szélsőséges ortodoxok az igazi hívők.

Sajnos a helyzetet csak bonyolítja a tény hogy az "arab" szunni iszlám sose reformálódott meg.¹⁰ A X. századtól kezdve az Iszlám nem rendelkezik egy elfogadott módszerrel ami lehetővé tenné hogy bizonyos vallási tételek vagy szentírások használaton kívűlre kerüljenek. Addig létezett egy ilyen intézmény, az ijtihad, ami lehetővé tette hogy a tudósok ne csak a már létező értelmezések és jogi precedensek alapján vonjanak le következtetéseket, hanem meg volt rá a lehetőségük hogy saját maguk értelmezzék a szentiratokat. Sajnos a X. században az ijtihad kapuja bezáródott a szunni muszlim világ nagyrészében, de a shiíták és a délkelet ázsiai muzulmánok még mindig alkalmazzák. Hozzá kell tenni hogy a reformista hagyományok jelen vannak a nem-arab közel keleti mohamedán társadalmakban (Törökország és Irán), valamint délkelet Ázsia Iszlám társadalmaiban is. Sok szufi (Sufi, misztikus) irányzatnak része a szinkretizmus (syncretism, egyeztetés), a reformáció, és a mérsékeltség. Sajnos ezek a hagyományok sose voltak széleskörűen elfogadva mivel nem arab eredetűek, és minimális az esélyük hogy reális alternatívák legyenek az Iszlám "szentföldjén" (heartland) kialakult ideológiák ellenében amiket ráadásul a Próféta anyanyelvén fejeznek ki. Az utóbbi években ezek a társadalmak változásokon mentek keresztül mivel magukévá tették a közel keleti Iszlám elveit. Köszönet a radikális wahhabi misszionáriusoknak, az iráni verziójú Iszlámnak, valamint az információ áradatnak amit a globalizáció tett lehetővé, ezek a nem-arab társadalmak egyre jobban ki vannak téve a szélsőségeknek.

A második dilemmát -- a mérsékeltek idegenkedése a szélsőségesek elleni konfrontációtól -- gyakran az erőszakos megfélemlítés okozza (ami kétségtelenül létezik), de itt egy további vallásos dimenzió is megjelenik. Miközben a radikálisok minden további nélkül megvádolják az ellenfeleiket a hit megtagadásával, az ortodox és mérsékelt muszlimok nagyon ritkán nyúlnak ehhez a fegyverhez. Ezt a cselekedetet (takfir -- más muzulmánok eretnekséggel (kufr) való megvádolása, hogy meghamisítja az Iszlám gyökereit azáltal hogy engedélyezi a tiltottat és tiltja az engedélyezetett), nem lehet félvállról venni. Ez ellentmond az Iszlám egyik alapvető tételének ami azt mondja ki hogy a hívőknek egységesnek kell lenniük, és hogy ellene van az idegengedésnek (aversion, fitna). Irónikus hogy ezt a vallási mechanizmust, amit valószínűleg azért találtak ki hogy megőrizzék a sokszínűséget és hogy meggátolják a belső viták polgárháborúvá való lezüllését valamint a kölcsönös eretnekséggel való vádaskodást (ami megtörtént a keresztény Európában), a radikálisok arra használják fel hogy minden ellenük irányuló kritikát elhallgattassanak.

Következésképpen, ha a mohamedán közösségeket nyomás alá helyezik, egy politikai asszimetria keletkezik ami a radikálisoknak kedvez. A mérsékeltek vonakodnak előjönni mivel attól félnek hogy a hittagadás vádjával kell majd szembenézniük. Pontosan emiatt több közel keleti és ázsiai muszlim kormány nem igazán mer szembenézni a radikális Iszlám vallásos elemeivel, és azzal elégítik ki magukat hogy csak a politikai erőszakkal törődnek. Sajnos ez a "lekenyerezési"^** taktika azáltal veszi meg a helyi nyugalmat hogy közben eltűrik a dzsihádot. Tehát idővel talajt fognak veszteni a radikálisok ellen.

A Nyugat dilemmája

A Nyugat rendszerint feltételezi hogy minden terrorista támadásnak megvan a józan oka, és ha ezeket a politikai panaszokat megfelelően kezelik, akkor a probléma meg fog oldódni. De ha a gyökerek nem politikai természetűek, akkor naívság feltételezni hogy politikai gesztusok meg fogják változtatni a radikálisok gondolkodásmenetét. Minden olyan kisérlet ami úgy kezeli a terrorizmust mintha az el lenne választva az intellektuális, kultúrális, és vallási alapoktól, bukásra van itélve. Az ellenterrorizmusnak (counterterrorism) a vallás/ideológia szintjén kell kezdődnie, és a megfelelő módszereket kell alkalmaznia. Egy hosszútávú stratégia érdekében a radikális Iszlám kultúrális és vallási gyökereire kell összpontosítani.

Sajnos ebben a kérdésben a Nyugat komoly hátrányban van. A nyugati polgári jogok továbbá a jogi, politikai, és kultúrális szokások meggátolják a kormányokat hogy beavatkozzanak a szervezett vallások belső ügyeibe. Ez nehézzé teszi a mecsetekben folyó lázító beszédek betiltását vagy megbüntetését (amit a muszlim kormányok rendszeresen megcsinálnak), vagy hogy megbüntessék azokat a papokat akik fatwákat adnak ki amik védik a terrorizmust. Továbbá a gyarmatosítás öröksége meggátolja a nyugati kormányokat hogy lépéseket tegyenek mivel ezt muzulmán ellenességnek vagy még mindig létező gyarmati gondolkodásnak lehet értelmezni. Ezáltal azok a nyugati országok amelyek próbálnak valamit tenni ki vannak téve a belső kritikának. Még a mostanság bevezetett legkeményebb terrorista ellenes jogszabályok is csak vizsgálati hatalommal látják el a hatóságokat (mint pl. korlátozás nélküli adminisztratív letartóztatások, stb.), és nem foglalkoznak az olyan kérdésekkel mint pl. a vallási alapú "elvi bűnök" (hasonlítsuk ezt a náciellenes és antirasszista törvények amik sok európai országban léteznek).

A közel keleti kormányok bebizonyították hogy képesek rákényszeríteni a vallási nómeklatúrát, sőt, még a radikális sejkeket is, hogy olyan döntéseket hozzanak ami tetszeni fog a kormánynak. Ugyanakkor ezeknek a kormányoknak nincs szándékukban hogy csatlakozzanak a globális (pl. "hitetlen") háborúhoz a radikális iszlámista eszmék ellen. Tehát kevés arra az esély hogy a közel keleten szövetségeseink legyenek. Sajnos ez azt is jelenti hogy nagyon nehéz lesz meggátolni hogy a nyugaton élő fiatal muszlimok ne forduljanak a közel keletről kiáradó radikális eszmék irányába. Még azok is akik nem kerülnek közvetlen kapcsolatba a közel keleti forrásokkal könnyedén átvehetik az ideológiát másodkézből. Ez a másodlagos forrás lehet az Internet, más muszlimok, stb.

Kutyaharapást szőrével

A fentieket meggondolva van-e rá lehetőség -- a nyugati demokratikus normákon belül -- hogy létrehozzunk egy átfogó stratégiát az iszlámista terrorizmusnak és az eszmei gyökereinek a legyőzése érdekében? Nagyon fontos hogy egy ilyen stratégia figyelembe vegye, hogy a keresztes hadjáratok óta először keveredett a nyugati civilizáció egy vallási háborúba. A konfliktus "szabályait" a támadó fél fektette le, és a végső céljuk nem más mint a nyugati civilizáció elpusztítása. A nyugati önvédelem nem állhat csak katonai offenzívából vagy a Közel Kelet demokratizálásából, hanem a vallási/eszmei aspektust is figyelembe kell venni. Nemcsak a közel keletet kell nyomás alá helyezni, hanem a nyugati és közel keleti vallási vezetést is rá kell kényszeríteni arra hogy szakítsanak az erőszak megmagyarázásától, és hogy nyíltan forduljanak a radikális tábor ellen.

Egy ilyen szakítást nem lehet egy nyugati tipusú kijelentéssel megoldani. A vallási hatóságoknak ki kell adni egyértelmű és kötelező jogi döntéseket amik ellentmondanak a radikális világnézet alapjainak, továbbá gyakorlatilag ki kell tagadni (excommunicate) a radikálisokat az Iszlámból. A lényeg nem más minthogy ellent kell mondani a radikálisoknak. Ha a radikálisok azt állítják hogy a terrorista akciók elkövetői a mennyországba fognak jutni, akkor ki kell jelenteni a vallási hatóságoknak hogy ez nem igaz, hanem ellenkezőleg, a pokolra fognak jutni. Az ilyen döntéseknek, többek között, az alábbi elemeket kell magukba foglalniuk:

• Vissza kell állítani az ijtihad intézményét ami alapján meg lehet reformálni az Iszlámot
   
  
• Nincsen dzsihád az Iszlám és a világ között (tehát a dzsihád nem személyes felelősség)
   
  
• A muzulmán országokban lévő nem muszlimok fizikai biztonságának a veszélyeztetése tiltva van (haram)
   
  
• Az öngyilkos merénylet nyilvánvalóan öngyilkosság, és az elkövetői a pokol tűzére fognak kerülni
   
  
• A terrorizmus morális és pénzügyi támogatása szintén haram
   
  
• Azok a jogi döntések amik azt állítják hogy a dzsihád kötelesség és az Iszlám gyökereiből ered, nem mások mint az Iszlám meghamisítása, és ebből következőleg azok akik ezt állítják eretnekséget követtek el
   
  

Csak akkor lehet "ördögűzni", ha a radikális és az ortodox Iszlám tisztán el vannak választva egymástól. A muzulmán világon belüli szolidaritás a radikálisokat segíti. Csak egy Iszlám Kultúrháború képes átrajzolni a határokat a radikálisok és a mérsékeltek között, úgy hogy az utóbbiak kerekedjenek felül. Alapvető fontosságú hogy egy ilyen kűzdelem mélyen tisztában legyen az iszlámista terrorizmus vallási alapjaival, és hogy létrehozzon egy mérsékelt és a köz által elismert ellensúlyt. Egy ilyen alternatív magyarázatnak sziklaszilárd vallási alapokkal kell rendelkezni, és olyan emberek kell hogy érveljenek mellette akik elismert iszlám tudósok és vezetők, valamint hogy széles körben el legyenek fogadva.¹¹ Az ázsiai muszlim közösségek "el közel keletesítését" mindenképpen kordában kell tartani.

Sajnos egy ilyen radikális iszlám elleni stratégiához sok nyugati eszmét kell átértelmezni. Többek között meg kell gondolni hogy a vallás- és a szólás-szabadságnak legyenek határai, mi a vallási uszítás, és meg kell értetni a vallási vezetőkkel hogy felelősek a nyájuk azon tetteiért amik az ő eszmei befolyásuk alatt követtek el. Egy ilyen átértelmezés a nyugati civilizáció és törvénykezés alapjait rengeti meg, de sajnos a mai körülmények között ez a kevésbé rossz.

Megjegyzések

¹ "Ha a hitetlenek megszállnak egy olyan területet ami a muszlimoké, akkor az összes muszlim felelőssége hogy kiűzzék megszállókat, és hogy visszavegyék a hatalmat a terület fölött; Spanyolország több mint 800 évig muszlim uralom alatt volt mielőtt a keresztények elfoglalták. A megszállók [a keresztények] szószerint és gyakorlatilag teljesen kiirtották a muszlim lakosságot. Most a mi felelősségünk hogy visszaállítsuk a muszlim hatalmat a saját terültetünk felett. Egész India, beleértve Kahsmírt, Hyderabadot, Asszámot, Nepált, Burmát, Behart, és Junagadhot, valaha muszlim terület volt. De elvesztettük ezt a hatalmas területet mivel elhagytuk a dzsihád útját. Most pedig Palesztína, mint mindenki tudja, a zsidók megszállása alatt van. Még a First (első) Quibla, Bait-ul-Muqaddas, is illegálisan az ő tulajdonukban van." -- Jihaad ul-Kuffaari wal-Munaafiqeen.

² Ezt azok a gyakran kiemelt koráni versek jellemzik amelyek dicsérik a mártírságot ("miért ragaszkodsz úgy ehhez a világhoz ha a másvilág jobb?"), valamint dicsőítik a paradicsom előnyeit mint egy igazi, sőt, érzéki valóságot.

³ Ez egy igencsak vitatható érv. Minden egyes alkalommal amikor a hagyományos iszlám szentírásokban a dzsihádról van szó -- és még fontosabb, a legtöbb muszlim így fogadja el --, a kifejezés szent háborút jelent.

⁴ A Korán egy gyakran idézett verse (Korán 2:216) azt "igazolja" hogy az emberi lelkiismeret nem eléggé fejlett a dzsiháddal kapcsolatban: "Még akkor is a kötelességed a kűzdelem ha nem tetszik, és minden további nélkül előfordulhat hogy olyan dolgokat nem szeretsz amik jók neked, és olyan dolgokat szeretsz amik ártanak. Allah mindent tud, de te nem."

⁵ A kérdéseket a szerző gyüjtötte össze az elmúlt években nagy mennyiségű fatwából. Ezek a fatwák bemutatják hogy miket szoktak a laikus mohamedánok kérdezni, és hogy a különbözŐ országokból a tudósok milyen válaszokat szoktak adni. Ezeknek a fatwáknak egy részét a mecsetekben irták és adták ki, egy másik részük a nyilvános sajtóban jelent meg, míg megint mások pedig ezt a célt szolgáló Internetes oldalakon olvashatóak.

⁶ Ez az állítás, amint a modern és mérsékelt gondolkodásúak állandóan felhoznak, egy egyedülálló és nem biztos hogy valós hadithból^** származik: "A Próféta visszatért az egyik csatájából, és a következőket mondta nekünk: 'Elérkeztetek egy nagyon fontos ponthoz, mivel átléptek a Kisebb Dzsihádból a Nagyobb Dzsihádba -- abba, hogy Allah szolgája megpróbál ellentmondani a vágyainak'". ('You have arrived with an excellent arrival, you have come from the Lesser Jihad to the Greater Jihad -- the striving of a servant [of Allah] against his desires.’’)

⁷ Bizonyos iszlám jogi iskolák a Dar al-Islam/Dar al-Harb szentkettősséghez... hozzáadnak egy harmadik kategóriát, a Dar al-’Ahad-ot, ami az olyan országokat jelenti amelyek békeszerződést kötöttek a muszlimokkal, tehát nem szabad őket megtámadni. Az nincs eldöntve hogy millyen kritériumok alapján lehet eldönteni hogy egy adott ország a Dar al-Islamhoz tartozik-e vagy sem. Több tudós azt állítja hogy egészen addig amíg a muszlimok nyíltan gyakorolhatják a vallásukat, az ország nem tartozik a Dar al-Harbhoz.

⁸ Meg kell jegyezni hogy történelmileg az "öngyilkos" terrorista nem ölte meg saját magát, hanem szánt szándékkal olyan helyzetbe került ami nagy valószínűséggel a halálával járt. Tehát technikailag nem sértette meg a koráni tiltást az öngyilkossággal kapcsolatban. A korai időkben az öngyilkos terroristák célpontjai szintén teljesen mások voltak -- az uralkodói réteg hivatalnokai, és a muszlimok felfegyverzett ellenségei. A modern pokolgépes öngyilkos merénylők megint a napfényre hozták ezeket a vitákat.

⁹ A prominens és fundamentalista Sheikh Yusuf al-Qaradawi példának okáért kiadott egy olyan fatwát amiben arra kötelezi a mohamedánokat hogy az adakozásra szánt pénzekből (zakat támogassák a dzsihádot. (Ez a fatwa az Islamonline-on jelent meg 2002 Április 11.-én.)

¹⁰ Hozzá kell tenni hogy a vallások természetszerűleg konzervatívak és a változások lassan folynak le. A vallási reformok a következő utakon folyhatnak le: a legfelsőbb szintű vezető (pápa vagy imám) kezdeményezi, a tudósok egyetértenek vele (Talmud, valamint a ijma', a korai Iszlám jogi iskolái), belső forradalom (Reformáció), vagy külső erő (a Júdaizmus Második Templomának az elpusztítása). Az iszlám a X. században kanonizálta magát, és ebből következőleg nem ment át semmiféle "reformon".

A pesszimista megjegyezheti hogy manapság az összes vezető közelkeleti iszlám tudós akik ilyen presztízsnek örvend a radikálisok táborában van. Voltak esetek amikor a "bűnbánó" (egyiptomi) radikálisok visszavonták (habár hozzá kell tenni hogy börtönben és megfelelő mennyiségű "meggyőzés" után) a kormányellenes takfir deklarációjaikat. Indonéziában a Nahdlatul Ulama, amit a volt elnök Abdurahman Wahid képvisel, egy valóban mérsékelt iszlámban hisz.