Jövendölések a francia intifádával kapcsolatban

Szerző: Fat Steve

2005 November 10

Összegzés:

• A jelenlegi vezetői elit (Establishment) megpróbálja majd megvesztegetéssel megoldani a krízist.
• Ez nem fog sikerülni, és az új vezetői réteg át fogja venni a hatalmat.
• Az új vezetői rétegben bizonyosan lesznek olyanok akik a francia intifáda alatt vezetői szerepet töltöttek be a tüntetők oldalán.
• A régi vezetőket el fogják zavarni mivel gyengék voltak és nem voltak hatékonyak, a 'vezetők' akik nem hajlandók vezetni, az uralkodók akik a szívük mélyén úgy érezték hogy morálisan nincs joguk vezetni.
• Az új vezetői réteg, bárki is lesz, nem lesz gyenge.

Részletezve:

Nem vagyok már fiatal, Emlékszem a 60-as évekre. Szinte minden amit a francia lázadásokról olvasok, nagyon ismerősnek tünik.

Az egész egy helyen kezdődik, és lassan indul be. A 'tüntetők' nemcsak a jelenlegi vezetőréteg irányvonalát vonják kétségbe, hanem a morális legitimitásukat, a létezési jogukat, a vezetési jogukról már ne is beszéljünk. A jelenlegi vezetők gyengén, habozva, és aggódva válaszolnak. Ez nem a véletlen műve. A 'tüntetők' fiatalok, és érzik hogy az öreg bikák meggyengültek. Itt az ideje hogy az öregeket kizavarják a csordából, és hogy lenyúlják a kívánatos nőstényeket.

Az első viszonylag nem erőszakos tüntetések sikerrel járnak. De ez csak a kezdet. Újabb tüntetések jönnek. A dolgok egyre randábbá válnak. Végül kiborul a bili, és kitör egy totális lázadás.

A jelenlegi vezetésnek csak akkor van esélye hogy hatalomban maradjon, ha már az első lázadásnál keményen fellépnek. Ezt természetesen nem teszik meg. Ahelyett hogy egy totális ellentámadásba lendülnének, ahelyett hogy bármit hajlandóak lennének megtenni, különösen azt hogy figyelmeztetés nélkül a lázadó tömegbe lőjenek, mindenféle félmegoldásokat alkalmaznak. Mindennek a tetejébe, az öreg bikák beismerik hogy a lázadóknak a panaszai jogosak, megpróbálják megindokolni a bajkeverők tetteit, és megigérik hogy orvosolni fogják a problémáikat.

A balhé először egy helyen kezdődőtt, de már szétterjed az egész országra, a kontinensre, sőt, az egész világra. Több éven keresztül a nyarakat az erőszak jellemzi. A lázadások eredeti indokaira már senki sem emlékszik. A tüntetők egyre többet követelnek, és tesznek róla hogy a régi vezetők ne tudják kielégíteni az igényeiket. A jelenlegi vezetés megpróbál tárgyalni, de a lázadók ezt megvetve elutasítják. A lázadásokat már a gazemberek irányítják. Kialakulnak a galerik, a területek ellenőrzése érdekében elkezdődnek a háborúskodások, embereket gyilkolnak meg, gyujtogatások, vandálkodások, és a nemi erőszakok szintén a terítéken vannak. Nem meglepő, mivel ezek igencsak szórakoztatóak a kriminális elemek számára. Ez a tipusú viselkedés ismerős azok számára akik jártasak a tinédzser gengekben, vagy a vadászó-gyüjtögető törzsekben, ahol a törzs a "nép", és a szomszédok pedig az "ellenség".

Természetesen sikerrel fognak járni, mivel a jelenlegi vezetésnek nincs morális létjogosultsága. Az öreg bikák nem hajlandóak megvédeni magukat, valamint folyamatosan beadják a derekukat a támadóiknak. Ez csak azt bizonyítja, hogy nincs joguk a vezetéshez.

Idővel az erőszak lecsendesedik, de ekkorra már az új vezetők vannak hatalmon. Ezek között lesznek olyanok is akik korábban "demonstráltak", "tüntettek", vagy lázadtak. Az új vezetők között lesznek olyanok is akik a régi vezetőrétegben másodlagos szerepet játszottak, és most sikeresen kipaterolták a gyengébbeket a régiek közül. És lesznek olyan kívülállók, akik elitélték a régi gyengekezű 'vezetőséget'. Viszont bizonyosan kijelenthetjük, hogy az új vezetők között nem lesznek gyengék.

Az USA-ban ez 1964-65-ben kezdődőtt a Berkeley Egyetemen, a "Szólásszabadság Mozgalommal" (Free Speech Movement). 1966-ban tanúi lehettünk a Watts[Los Angeles egyik városnegyede. -- A fordító] lázadásoknak. Az ezt követő évben pedig már országszerte mindenütt lázongtak.

1968-at az egész nyugati világban az erőszak jellemezte. Az egyetemisták felkeltek az USA-ban, Mexikóban, Japánban, Németországban, Spanyolországban, Warsóban, és legfőképpen Párizsban, ahol sikeresen kicsavarták a hatalmat DeGaulle kezéből. Az USA-ban a Demokraták Chicagoban tartották az elnökjelölő gyűlésüket. A 'tüntetők' a parkokban gyülekeztek, és gyakorolták hogy hogyan fognak összecsapni a rendőrökkel (ezt láttam a tévében.) A gyűlés alatt nagyléptékű tüntetések törtek ki amiknek az volt a célja hogy megzavarják a gyűlést, és hogy demonstrálják a (vietnámi) háború elleni nemtetszésüket. Teddy White liberális^** riporter, miután látta a tévében a tüntetéseket, azt írta a jegyzetkönyvébe hogy "a háború ellenes mozgalomnak vége!" -- Egy PILLANAT! Várjunk! White azt írta hogy a demokratáknak van végük, nem a lázadóknak. Tényként meg kell említeni hogy a rendőrségi brutalitás elleni panaszok sok potenciális Demokrata választót elriasztottak, de mikor Novemberben megérkezett a választások ideje, szinte mind "visszatért a nyájhoz", és egy középiskolás társammal azon poénkodtunk másnap hogy "minden attól függ hogy Daley főpolgármester^** mennyi szavazatot tud majd elmismásolni." (az egyikünk Nixont, míg a másik pedig Humphreyt támogatta). Humprey bizonyosan nyert volna ha George Wallace nem csábított volna el szavazókat tőle. Wallace annak idején azt mondta, hogyha a 'tüntetők' lefeküdnének az autója előtt (ami a Berkeley csetepaté óta népszerű volt a tüntetők körében), akkor egyszerűen áthajtott volna rajtuk.

Az Új Vezetés a napvilágra jött.

1968-ban a San Francisco Állami Egyetemen (State College), egy "Harmadik Világ Zendülés" történt. Amikor az egyetem elnöke elkezdett úgy viselkedni mint aki megelőzésképpen nagyon gyorsan és nagyon messze el akar szaladni, a tüntetők egyre több mindent követeltek, a kívánalmakról azt állították hogy "vitán felüliek", és a részletek olyan dolgokat követeltek meg, amiket az elnök az állam törvényei alapján egyszerűen nem tehetett meg. 1969-ben az egyetem elnöke kétségbeesetten lemondott. Az új elnök, S. I. Hayakakawa, nem is tetette hogy megpróbálna vitába szállni a 'zendülőkkel'. Egész egyszerűen behívta a rendőrséget. Amikor egy teherautó egy hatalmas hangszóróval behajtott az egyetem területére a 62 éves elnök utasítása ellenére, az elnök átverekedte magát a tömegen, felmászott a teherautó tetejére, leütötte az egyetemistát a teherautó tetejéről, és egyszerűen kitépte a hangszóró vezetékeit. A 'zendülés' hamarosan elhalt.

Az Új Vezetőség az előtérbe került.

1970 Májusában erőszakos tüntetések rázták meg az ohioi Kent Állami Egyetemet (Kent State University), valamint a Mississippi államban lévő Jackson Állami Egyetemet. A R.O.T.C^** épületét felgyújtották, és a földig égett. Mozgósították a Nemzeti Gárdát, Ohio kormányzója James Rhodes megjelent, "barnaingeseknek" titulálta a tüntetőket, és közölte velük hogy "mindent" (every force possible) meg fog tenni a rend fenntartása érdekében. Továbbá azt is közölte velük, hogy az egyetemen fogja tartani a gárdát egészen addig, amíg "el nem zavarjuk" a lázadókat. Mindenféle új tüntetést megtiltottak. A tüntetők másnap természetesen egy új demonstrációba kezdtek. Az egyetemisták nem féltek miközben farkasszemet néztek a gárdával. A tüntetők egyik fele azt hitte hogy a puskák nem voltak megtöltve, a másik pedig azt, hogy vaktöltényekkel voltak megtöltve. A gárda tagjai tüzet nyitottak, és négy ember meghalt, kilenc pedig megsebesült. Május 14 estéjén a rendőrség tüzet nyitott a Jackson State Egyetemen, és mikor a lövöldözésnek vége lett, egy egyetemista és egy bámészkodó járókelő meghalt, és 12 másik tanuló pedig nem halálos lősebeket szenvedett el.

Amikor Leslie Groves Tábornokot megkérdezték hogy mennyi atombombára lesz szükség a második világháború befejezéséhez, azt mondta hogy háromra. Az elsőre azért hogy meggyőződjünk róla hogy valóban működik, a másodikat le kell dobni Japánra hogy tudassuk velük hogy mi ilyet is tudunk csinálni, és egy harmadikat pedig azért kell Japánra ledobni, hogy a fejükbe verjük hogy az egész folyamatot addig tudjuk és fogjuk ismételni, amíg le nem győzzük őket. A Jackson State lövöldözések után az erőszakos tüntetések nagyon gyorsan megszüntek országszerte. Az egy dolog hogy az ember szembenéz egy rendőrséggel akik nem reagáltak, vagy ha igen akkor csak tűzoltó slagokat, kutyákat, és gumibotokat használtak. Viszont szembenézni puskaropogással, az már egészen más tészta.

Az utórengések szintén érdekesek voltak. Az 1960-as években a rendőrség az Alsóházi Amerika-ellenes Cselekedeteket KivizsgálóBizottság (House Committee on Unamerican Activities) elleni tüntetőket egyszerűen kislagozta az épületből, és utána pedig le a lépcsőkön. A rendőrök pedig Délen tűzoltó slagokat, kutyákat, és gumibotokat vetettek be a polgárjogokért kűzdők ellen. Mindkét esetben a közvélemény felháborodott, és mind az alsóházi bizottság és a faji elkülönítés elvesztette a morális létjogosultságát. De ugyanakkor a lövöldözések után semmiféle eljárást nem indítottak a mississipi rendőrök ellen. Ohio sohasem perelte be a gáristákat, de ugyanakkor 25 egyetemista ellen eljárás indult. Az USA kormánya eleinte semmit sem volt hajlandó csinálni. Később eljárást indítottak két ohioi gárdista ellen, de csak nagyon intenzív politikai nyomást követően. A bíró ejtette a vádakat. Ohio állam ellen két polgárjogi pert indítottak. Az elsőt (amit később a fellebbezési bíróság (appeals court) érvénytelenített) az állam csont nélkül megnyert, a másodikban pedig egyezséget kötöttek. Az állam fizetett a túlélő egyetemistáknak és a családjuknak 675 ezer dollárt, és kijelentették hogy Ohio állam sajnálta a lövöldözéseket, de ugyanakkor nem kértek bocsánatot.

Mik voltak a választási következmények? William Saxby, az Ohio Gárda volt ezredese, az Egyesült Államok igazságügyminisztere lett. James Rhodest újraválasztották Ohio kormányzójának. S. I. Hayakawa az Egyesült Államok szenátora lett. Ford elnök 1976-ban amnesztiát adott Nixonnak, és nagyon sokan annyira megundorodtak ettől, hogy egy állítólagosan mérsékelt, mélyen vallásos, haditengerészeti akadémiát végzett déli Demokrata kormányzót választottak meg elnőknek. Carter egy államban pár ezer szavazatnak köszönhette a győzelmét, de mivel a régi gyenge vezetőséghez tartozott, ezért hamarosan közröhej tárgyává vált. A 'mogyoró' [Carter híresen mogyoró termesztő volt. -- A fordító], aki bátran legyőzte a nyuszit, 1980-ban már nem kapott bizalmat^**. 1988-ban a régi vezetés egy republikánus tagját választották elnőknek [George H. W. Bush, a mostani elnök apja. -- A fordító], aki úgy állította be magát, mintha az új vezetéshez tartozott volna. Őt is kiszavazták egy választási ciklus után. Viszont az 1960-as tüntetések vezetői felvették az öltönyt, politikusokká váltak, és gyakran meg is választották őket, mint Demokratákat. Sokan közülük még most is jó hírnévnek örvendő politikai vezetők.

Érdemes megjegyezni hogy 1970 előtt mindig Demokraták uralták a Fehér Házat minden egyes amerikai háború kitörésénél, és a Dél, ami mindig az ország legharciasabb része volt, kőkeményen demokrata párti volt. 1970 óta viszont a Dél egyre jobban Republikánus lett, és csak akkor szavaztak a Demokratákra, ha vagy az elnökjelölt, vagy az alelnökjelölt déli volt. Nagyszámú Demokrata Munkás átment a Republikánus Pártba [Nem derül ki hogy ezek az emberek a demokraták helyett ezentúl a republikánusokra szavaznak, vagy hogy átléptek a Demokrata Pártból a Republikánus Pártba. -- A fordító]. A 60-as években a demokraták képviselték a New Deal^** liberalizmust, és a republikánusok pedig az "Én is, Én is" párt volt. 1970-től viszont a Demokratáknál kűzdenek a 'haladók' és a liberálisok a hatalomért, és a GOP (Grand Old Party, a Republikánus Párt) pedig a 'Konzervatív' Párt. Az új Demokrata Párt első elnökjelöltje George McGovern volt (1972), aki valaha a Henry Wallace féle a Szovjetúnió előtt meghunyászkodó Haladó Párt (Progressive Party) delegáltja volt. Ezzel szemben az új Republikánus Párt első jelöltje pedig egy valaha Roosevelt Demokrata volt. Manapság a Republikánusok ugyanúgy szórják a pénzt mint ahogy a Demokraták mindig is csinálták, de ugyanakkor a Republikánusok képviselik a nemzeti önbizalmat, a világpolitikában az erőteljes fellépést, amiket korábban a Demokraták fémjeleztek. 1970 óta csak akkor választottak Demokratát elnőknek, amikor a külpolitika nem volt alapvető fontosságú. Továbbá 1970 óta csak azokat Republikánus elnököket választották újra, akik keményen léptek fel a külpolitikai kérdésekben. [Reagant és (a mostani) Busht választották újra, míg Fordot és Bush apját pedig nem. -- A fordító].

Most nézzük meg a francia helyzetet. A lekenyerezést már megpróbálták. A francia kormány abban reménykedik, hogy az időjárás hidegre fordul, és lehülnek a kedélyek. Ez megtörténhet, de ugyanakkor jövőre több újabb lázadást fogunk majd látni. Előbb utóbb a jelenlegi francia és európai gyáva vezetőréteget el fogják zavarni.

A kérdés az hogy "ki fog jönni utánuk?" Halványlila gőzöm sincs. Lehet hogy a muszlimok átveszik a hatalmat, vagy a franciák megválasztanak egy fasiszta kormányt ami megigéri hogy rendet fog rakni, vagy az is lehet hogy az Ötödik Köztársaság centruma állva marad, és új figurákkal töltik meg a legfelsőbb vezetői rétegeket. Bármi fog történni, az új rétegben jó eséllyel fogunk találni muzulmán radikálisokat is, akik közben szalonképesekké fognak válni.

De bárkik is lesznek az új európai vezetők, nem lesznek gyengék. Nem fognak megalázkodni és kertelni. Nem fogják morálisan elutasítani a saját társadalmuk és nemzeti kultúrájuk alapjait. A mostani vezetői réteg pontosan ezt csinálta. "Mene, mene, tekel uparsin."

Európaiak, érdekes időknek néztek elébe.

És ne feledjétek, ezt először itt olvastátok.