Nyitólap

Klíma | Európa | Közel-Kelet | Egyéb | Társadalom | ENSZ | Amerika | Linkek

Összegzés: Európa és az Amerikai Egyesült Államok között hatalmas véleménybeli különbség van. A cikk kitárgyalja hogy ennek a szakadéknak milyen történelmi és a politikai okai vannak, továbbá hogy mik a lehetőségek és az esélyek.


Az első publikálás után hozzáadott lényegesebb információk:

2005 Május 08: Úgy látszik hogy nemcsak én találtam úgy hogy érdemes ezt a cikket lefordítani. További fordítások (és hozzászólások) megtalálásához rá kell keresni a "kagan hatalom gyengeség" szavakra. Javaslom a többi fordítás elolvasását, márcsak azért is mivel én egyáltalán nem vagyok profi fordító.

Hatalom és Gyengeség

Szerző: Robert Kagan

2002 Június


Itt az ideje hogy eldobjuk azt a hibás elméletet hogy Európa és Amerika hasonló szemmel nézi a világot vagy hogy egy világban léteznek. A hatalom legfontosabb kérdéseiben, mint pl. a a hatalom hasznosságában, a hatalom erkölcsösségében, valamint a hatalom szükségességében, az amerikai és európai velemények eltérnek. Európa egyre jobban elfordul a hatalomtól, vagy masképp fogalmazva, egy olyan világ felé tart ami a hatalmon már túl van, egy befelé forduló világba ami törvényeken, szabályokon, és nemzetek közötti egyezkedéseken és együttműködésen alapul. Európa egyre jobban egy a történelem utáni paradicsom felé tart, béke és relatív gazdagság felé, ami nem más mint Kant "Állandó Béke" megvalósulása. Ezzel ellentétben viszont az Egyesült Államok továbbra is része a történelemnek, az anarhikus hobbesi (Hobbesian) világnak, ahol a nemzetközi törvények és szabályok megbízhatatlanok valamint az igazi biztonság valamint a liberális világrend védelme és elősegítése még mindig a katonai erő méretétől és használatától függ. Emiatt a legfontosabb stratégiai és nemzetközi kérdésekben az USA a Marsról, míg az EU a Vénuszról jött: Kevés dologban egyeznek meg, és egyre kevésbé értik meg egymást. Sajnos ez az állapot nem átmeneti — egy amerikai választás vagy egy katasztrófikus esemény eredménye. A transzatlanti véleménykülönbség okai mélyek, régóta megvannak, és valószínűleg meg is maradnak. Mikor nemzeti különbségeket, a veszélyek meghatározását, a kihívások definiálását, valamint a védelmi és külpolitikai kérdések kezelését mérlegeljük, akkor az EU és az USA között a különbség ég és föld.

Mint Európában élő amerikai, eléggé könnyű látni a különbségeket. Az európaiak jobban tisztában vannak a növekvő különbségekkel, talán azért mivel ők jobban félnek tőlük. Gyakorlatilag az egész európai intellektuális réteg meg van győződve arról, hogy az amerikaiakat és az európaiakat már nem köti össze a közös "stratégiai gondolkodás" (strategic culture). Az európaiak amerika-képe, a legelfogultabb formájában, egy olyan képet vet elénk amiben Amerikában egy "halál kultúrája" (culture of death) létezik. Ezt alátámasztja amerika harcias szelleme ami egyenes következménye egy erőszakos társadalomnak ahol mindenkinek van fegyvere és ahol a halálbüntetés még mindig létezik. De még azok között is akik nem fogadják el ezt a karikatúrát amerikáról megegyeznek abban, hogy alapvető különbségek vannak az EU és az USA a külügyi politikája között.

Az Egyesült Államok, az állításaik szerint, könnyebben nyúl a fegyvereihez, és legalábbis Európához hasonlítva, kevésbé türelmes a diplomáciai téren. Az amerikaiak rendszerint felosztják a világot a jó és a rossz között, a barátok és ellenségek között, míg az európaiak egy ennél összetettebb képet látnak. Az amerikaiak, mikor valós vagy potenciális ellenfelekkel kűzdenek, inkább kényszerítenek mint rábeszélnek, és a negatív hatásokat emelik ki ahelyett hogy mit kapna az ellenfél ha jobban viselkedne. Az amerikaiak a "botot" használják a "répa" helyett.**. Az amerikaiak megpróbálják elérni a véglegességet (finality) egy nemzetközi kérdésben. Megpróbálják megoldani a problémákat és kiküszöbölni a veszélyeket. És természetesen, az amerikaiak egyre jobban cselekednek egyoldalúan a különféle nemzetközi kérdésekben. Az amerikaiak kevésbé hajlandóak a különféle nemzetközi intézményeken, mint pl. az ENSZ, keresztül cselekedni, kevésbé hajlandóak más nemzetekkel együttműködni hogy elérjenek egy közös célt, szkeptikusabbak a nemzetközi törvényekkel kapcsolatban, és inkább hajlandók a megszokott kereteken kívül tevékenykedni ha ezt szükségesnek vagy akárcsak hasznosnak látják.1

Az európaiak ezzel szemben viszont válltig állítják, hogy ők a különféle problémákat nagyobb körültekintéssel és kifinomultsággal közelítik meg. Megpróbálnak másokat apró részletekkel (subtlety) és körültekintéssel (indirection) befolyásolni. Jobban elviselik a bukást, és türelmesebbek ha a várvavárt eredmények nem jönnek eléggé gyorsan. Rendszerint a békésebb megoldásokat keresik a problémákra, és a tárgyalásokat, a diplomáciát, és a meggyőzést preferálják a kenyszerítéssel szemben. Az európaiak inkább használják a nemzetközi törvényeket, a nemzetközi egyezményeket, és a nemzetközi közvéleményt egy vita megoldásában. Továbbá megpróbálják a kereskedelmi és gazdasági kapcsolatokat használni hogy a különféle országokat egymáshoz kössék. Az európaiak számára a folyamat fontosabb mint az eredmény (result), és azt hiszik hogy a folyamat végülis eredménnyé (substance) válik.

Ez az európaiakban élő kettős kép természetesen egy karikatúra amiben rengeteg túlzás és túlzott leegyszerűsítés van. Nem lehet az európaiakat így általánosítani. Pl. az angolok sokkal jobban hisznek az "amerikai jellegű" hatalomban mint sok más európai. És természetesen ez a másik oldalon is létezik. Az USA-ban pl. a Demokrata párt inkább "európainak" tünik mint a Republikánus párt. Colin Powell, az amerikai külügyminiszter, sokkal "európaibbnak" tünik mint Donald Rumsfeld, a védelmi miniszter. Sok amerikai, különösen azok akik az intellektuális elithez tartoznak, nem szeretik az amerikai külpolitika "keménységét", míg sok európai pedig igenis ezt szereti az átlag amerikaiakhoz hasonlóan.

Mindazonáltal ez a leegyszerűsített karikatúra visszaadja az alapvető igazságot. Az USA és az EU manapság alapvetően más. Sokkal több a hasonlóság Powell és Rumsfeld között mint Powell és Hubert Védrine (volt francia külügyminiszter) vagy akár Jack Straw (angol külügyminiszter) között. Ha a katonai erő alkalmazásáról van szó, akkor az átlag demokrata szavazó közelebb áll a republikánusokhoz mint az európai szocialistákhoz vagy szociáldemokratákhoz. Az 1990-es évek alatt az amerikai liberálisok könnyebben használták a hadsereget és inkább manicheusok (???) a világszemléletűkben mint a hasonló gondolkozású európaiak. Ne felejtsük el hogy a Clinton által vezetett amerikai bombázta Irakot, Afganisztánt, és Szudánt. Az európai kormányok, és ezt biztonsággal állíthatjuk, ezt nem tették volna meg. Az, hogy bombázták-e volna Belgrádot 1999-ben ha az amerikaiak nem kényszerítették volna rá őket, egy érdekes kérdés.2

Felvetődik a kérdés, hogy vajon mi lehet az oka hogy a stratégiai kérdésekben ilyen nagyok a véleménybeli különbségek? Sajnos ezt a nagyon fontos kérdést az utóbbi időkben igencsak elhanyagolták. Valószínűleg ennek az az oka, hogy mind az európai, mind az amerikai oldal megpróbálta bagetellizálni a kérdést, meg hogy, főleg az európai oldalról, inkább azzal törődtek hogy minél lehetetlenebb helyzetbe hozzák az Egyesült Államokat ahelyett, hogy megpróbálták volna megérteni, hogy miért cselekszik az USA úgy ahogy cselekszik -- vagy hogy mi hajtja az EU-t. Itt az ideje hogy a kölcsönös sértegetések és tagadások helyett szembenszegüljünk a kérdéssel és megpróbáljunk megoldást találni rá.

Annak ellenére ahogy azt sok amerikai és mégtöbb európai hiszi, ezek a különbségek nem az amerikai és az európai nemzeti jellem alapvető különbségeiből fakadnak. Végülis amit az európaiak manapság a békés kultúrájuknak vélnek, történelmi léptékekben, nagyon fiatal. Ez a mai békesség egy teljesen más stratégiai gondolkodás fejlődése, ami többszáz éven keresztül uralta Európát legalábbis az első világháború végéig. Az európai kormányok — és népek — végülis boldogan néztek az első világháború elé és igencsak hittek az erőpolitikában (machtpolitik). Miközben a mai európai világnézet, akárcsak az EU sajátmaga a Felvilágosodás korára vezethető vissza, az elmúlt 300 év európai nagyhatalmi politikája nem követte a filozófusok és a fiziokraták** látnoki tervezését.

Az Egyesült Államokkal kapcsolatban pedig meg kell jegyezni hogy visszatekintve a történelmére semmi meglepő nincsen abban, hogy használja a katonai erejet nemzetközi kérdésekben, vagy abban hogy az egyoldalúság felé hajlanak, vagy abban hogy egyre kevésbé bíznak a nemzetközi törvényekben. Az amerikaiak szintén a Felvilágosodás gyermekei, és a köztársaság a korai éveiben hívebben követte a felvilágosodás eszméit. Az USA 18. és kora 19. századbeli államférfiai nagyon hasonlóan gondolkodtak a mai európai államférfiakhoz. Hangsúlyozták a kereskedelem jótékony hatását a nemzetközi vitákkal kapcsolatban és hogy mennyivel fontosabb a nemzetközi közvélemény a nyers erővel szemben. A fiatal USA használta a katonai erejét a kontinens gyengébb népei ellen, de amikor az európai óriásokkal kellett vitázni, akkor rögtön kijelentette, hogy nem hisz az erőpolitikában, és kritizálta az európai hatalmakat mert azok viszont hittek benne.

Két évszázaddal később az amerikaiak és az európaiak helyet — és véleményt — cseréltek. Ennek részben az az oka, hogy az elmúlt kétszáz évben, de különösen az elmúlt pár évtizedben, a hatalmi egyensúly alapvetően megváltozott. Mikor az USA volt gyenge, akkor ők hirdették a körültekintés (indirection) fontosságát, a gyengék stratégiáját; most, hogy az USA erős, pontosan úgy viselkednek ahogy az erős országok viselkednek. Mindez igaz az európaiakra is. Amikor ők voltak erősek, akkor ők hittek a puszta erőben és a katonai dicsőségben. Most pedig a gyengék látcsövén keresztül nézik a világot. Ezek a különböző vélemények, az erős a gyenge ellenében, nyilvánvalóan más stratégiai megközelítéseket eredményeztek, máshogy látják a veszélyeket és a válaszokat a veszélyekre, sőt, meg az alapvető érdekek is mások.

De ez csak egy részleges válasz a kérdésre. Az európát amerikától elválasztó katonai képességekbeli különbségek mellett egy ideológiai szakadék is megjelent. Európa, köszönhetően az elmúlt fél évszázad egyedülálló történelmének — aminek az EU létrehozása a csúcsa — kifejlesztette a saját ideológiáját a hatalom erkölcsösségével és használatával kapcsolatban ami szöges ellentétben áll az amerikaiak ideológiájával akiknek nem volt hasonló történelmi tapasztalatuk. Ha ez a szakadék az amerikai és az európai stratégiai gondolkodás között manapság nagyobbnak látszik mint valaha, és egyre jobban mélyül megdöbbentő sebességgel, akkor ennek az az oka hogy ezek az anyagi és ideológiai különbségek felerősítik egymást. Sajnos minden további nélkül elképzelhető hogy ez a megosztottság visszafordíthatatlan.

Az erőbeli különbség: hit és valóság

Európa katonailag már jó ideje gyenge, de ez a gyengeség egészen mostanáig nem volt érzékelhető. A második világháború gyakorlatilag teljesen elpusztította az európai országokat mint globális játékosokat, és a háború után már nem voltak képesek elég katonai erőt sugározni (projecting power) a földgolyó távoli pontjaira. Ezáltal nem voltak képesek fenntartani a a gyarmataikat Ázsiában, Afrikában valamint a Közel Keleten, és rákényszerültek arra hogy egy több mint félévezredes világ dominancia után visszavonuljanak — talán a történelem legjelentősebb visszavonulására. Ez a gyengeség a második világháború után, a hidegháború egyedülálló környezetében viszont el volt rejtve. A gyenge Európa, eltörpülve a két szuperhatalom mellett, továbbra is jelentős szerepet játszott a világpolitikában mivel a világot átfogó kűzdelemnek a kommunizmus és a demokratikus kapitalizmus között az egyik legjelentősebb "hadszíntere" Európa volt. Európa egyetlen de ennek ellenére létfontosságú szerepe mindössze az volt hogy megvédje a saját területét egy szovjet invázió ellen, vagy legalábbis tartsa addig amíg az amerikaiak meg nem érkeznek. Habár Európa már semmilyen tekintetben sem volt nagyhatalom, még továbbra is a világpolitika központjában volt. Ennek, valamint a még mindig létező világhatalmi szokásoknak köszönhetően Európa messze befolyásosabb volt mint amit a katonai hatalma megengedhetett volna.

Amint vége lett a hidegháborúnak Európa elvesztette ezt a stratégiai szerepét, de még beletellett pár évbe amíg az európai globális hatalom álomvilága elenyészett. Az 1990-es évekbeli balkáni háborúk alatt mind az európaiak és az amerikaiak a kontinens stratégiai fontosságára összpontosítottak valamint a NATO további szerepére. A NATO hidegháború utáni bővítése okánál fogva Európa továbbra is a stratégiai megbeszélések egyik legjelentősebb szereplője volt.

És ne felejtsük el az "új Európa" korai szirénénekét sem. Sokan úgy képzelték hogy miután az EU egy egységes politikai és gazdasági egység lesz — a történelmi jelentőgéű Maastrict Egyezmény révén — képes lesz visszaszerezeni a korai világpolitikai jelentőségét egy új politikai formában. "Európa" lesz a következő szuperhatalom, de nem csak politikailag és gazdaságilag hanem katonailag is. Sikeresen megoldaná az európai földrészen a válságokat, mint pl. a balkáni etnikai vitákat, és újra világpolitikai tényező lenne. Az 1990-es évek alatt az európaiak meg voltak győződve arról, hogy az egységesített EU visszaállítaná a föld "többközpontúságát" amit a hidegháború és következményei megszüntettek. És a legtöbb amerikai, nem biztos hogy örömmel, tudomásul vette hogy az EU lesz a következő szuperhatalom. A harvardi egyetemen dolgozó Samuel P. Huntington pedig azt jósolta hogy a magához térő EU lesz a "legfontosabb erő" abban a világot átfogó kűzdelemben ami meg fogja szüntetni az amerikai hegemóniát és egy "valódi többközpontú" 21. századot fog létrehozni.3

De az európai vágyak és az amerikai félelmek végülis nem váltak valóra. Az 1990-es évek nagy történelmi meglepetése nem az EU szuperhatalommá való növekvése volt hanem az EU viszonylagos elgyengülése. Az évtized kezdetén kialakuló balkáni viták kimutatták hogy az EU katonailag törpe és politikailag pedig meg van osztva. Az évtized végén lévő koszovói konfliktus pedig a felszínre hozta az óceán két partja közötti katonai színvonalbeli különbségeket, valamint azt hogy melyik fél képes modern hadviselésre. Az azóta eltelt évek pedig csak mégjobban kiemelték ezeket a különbségeket. Európán kívül ez a haderőbeli különbség még nyilvánvalóbbá lett, mivel kiderült hogy az európai hatalmak, akár együtt akár egyedül, nem voltak képesek számottevő katonai erőt "sugározni" (project power) a kontinens határain kívűlre. Az európaiak képesek voltak arra hogy biztosítsák a békefenntartó erőket a Balkánra — végülis ők alkották a boszniai és a koszovói békefenntartó csapatok gerincét. De arra már nem voltak képesek hogy létrehozzanak és fenntartsanak egy jelentős haderőt egy potenciálisan ellenséges területen, még Európán belül sem. A legjobb körülmények között is mindössze arra voltak képesek hogy kitöltsék az űrt amit az amerikaiak hagytak hátra miután végrehajtottak egy katonai akciót és stabilizálták a helyzetet. Több európai rátapintott a lényegre miután megállapították hogy a munkamegosztás úgy nézett ki hogy az amerikaiak "csinálták a vacsorát" míg az európaiak "az edényeket mosogatták utána".

De ez a limitáció (inadequacy) nem lenne szabad hogy meglepő legyen mivel ezek pontosan azok a limitációk amik arra kényszerítették Európát hogy elveszítse globális befolyását. Azok az európaiak és amerikaiak, akik azt javasolták hogy az EU megint legyen jelentős a kontinens határain kívül, egy elérhetetlen célt tűztek ki maguk elé. Európa stratégiai szerepe a hidegháború alatt mindössze annyi volt, hogy saját magát megvédje. Ezekután nem volt reális hogy az EU megint nagyhatalmi tényező legyen hacsaknem az európai népek hajlandóak lettek volna hatalmas összegeket költeni a hadseregre a szociális programok helyett.

Teljesen nyilvánvalóan erre nem voltak hajlandók. Nem hogy olyan haderőre nem voltak hajlandók költeni ami a földrészen kívül operált volna, még olyan haderőt sem voltak hajlandóak finanszírozni ami a kontinensen belül működőtt volna amerikai segítség nélkül. Az európai népesség még arra sem hajlandó hogy megerősítsék a NATO-t vagy hogy fizessen egy független európai katonai és külpolitikát. Ahelyett hogy kihasználták volna a Szovjetúnió összeomlása utáni helyzetet és bebizonyítsák hogy ők igenis számítanak világszerte, inkább a kassza felé tartottak és zsebretették a jelentős mértékű "békeosztalékot" (peace dividend). Az átlagos európai védelmi kiadások szép lassan a GDP 2%-a alá estek. Ezekután hiába beszéltek az "európai szuperhatalomról", a katonai képességeik egyre jobban lemaradtak az amerikaiakéitól.

A hidegháború vége viszont egészen más hatást váltott ki az Atlanti Óceán másik oldalán. Habár az amerikaiak is örültek a békeosztaléknak, és a védelmi kiadások szinte az egész 90-es évek alatt csökkentek, még mindig a GDP 3%-a fölött voltak. Rögtön a szovjet összeomlás után jött Kuwait iraki lerohanása, és ennek következtében a legnagyobb amerikai katonai akció egy negyed évszázad után. Ezekután az amerikai kormányok csökkentették a hidegháború alatt létrehozott hadsereget, de nem annyira drasztikusan mint amire sokan számítottak. történelmi léptékekben az amerikaiak hadereje, és főleg a képességük ezt a földgolyó minden pontjára kisugározni, továbbra is példa nélküli maradt.

Közben ne felejtsük el hogy a szovjet hadsereg összeomlása messze felerősítette az amerikaiak erejét a világhoz mérten. A hatalmas amerikai hadigépezet, ami pedig épphogycsak képes volt kordában tartani a szovjet haderőket, most a világ minden csücskén megtalálható számottevő ellenséges haderő nélkül. Ez az "egypólusú pillanat" egy teljesen nyilvánvaló következményt vont maga után: megpedig azt hogy az USA sokkal inkább hajlandó bevetni a haderejét külföldön. Miután a szovjetek már nem voltak képesek ellensúlyozni az Egyesült Államokat, ezekután az USA gyakorlatilag bárhol és bármikor beavatkozhatott. Példa erre az első Bush adminisztráció panamai beavatkozása 1989-ben, az (első) Öbölháború 1991-ben, a humanitárius beavatkozás Szomáliában 1992-ben, valamint a Clinton adminisztráció alatti beavatkozások Haitiban, Boszniában, valamint Koszovóban. Miközben az amerikai politikusok arról ábrándoztak hogy most végre visszavonulhatnak a világból, a valóság az az volt hogy az USA gyakrabban avatkozott be külföldön mint szinte bármikor a hidegháború alatt. Továbbá az új technológiáknak köszönhetően az Egyesült Államok szabadabban használhatta ki a képességeit mivel a légi és rakéta támadások egyre precízebbek lettek, és ezt egyre gyakrabban meg is tette.

Hogyan lehetséges hogy senki se akarta észrevenni hogy mekkora a különbség az Atlanti Óceán két partja közötti katonai képességekben? Ez a különbség már a hidegháború alatt is fontos és néha komoly nézeteltéréseket okozott. Gallizmus, Keletpolitika (Ostpolitik), és a különféle mozgalmak Európa függetlenségéért és egységéért nemcsak az európai vágyat fejezték ki a dicsőség és a szabadság irányában. Szintén kifejezték azt a meggyőződést hogy az amerikaiak hidegháborús tevékenysége túlságosan erőszakos volt, túlságosan katonai, és túl veszélyes. Az európaiak úgy hitték hogy ők jobban tudják hogy hogy kell a szovjeteket kezelni: kapcsolatba kell velük lépni, el kell őket csábítani kereskedelmi és politikai kapcsolatokon keresztül, valamint türelemmel és megértéssel kell irántuk viseltetni. Ez egy teljesen legitim nézőpont amit sok amerikai is osztott. De ez a nézőpont szintén kifejezte az európaiak amerikaiakhoz viszonyított gyengeségét, a kevesebb katonai lehetőséget ami megadatott Európának, és azt is hogy Európa sokkal inkább ki volt téve az erőteljes Szovjetúnió szeszélyeinek. És ne felejtsük el hogy a második világháború borzalmai sokkal inkább bele vannak vésve az európaiak emlékezetébe. Az amerikaiak viszont, máramikor nem voltak elfoglalva a világpolitika apróságaival, gyanús szemmel nézték az európai lekenyerezést [appeasement angolul,. -- A fordító]**, és féltek attól hogy az európaiak visszatérnek a 30-as évek szégyenteljes megoldásaihoz. De az lekenyerezés mindig is egy elfogadható megoldás azoknak akik nyilvánvaló gyengesége más megoldást nem engedhet meg. Nekik a a lekenyerezés az egy kifinomult megoldás.

Az egyre mélyülő szakadék, amit a hidegháború még jobban kiemelt, csak bonyolította a már amúgy sem rózsás helyzetet. Habár a közhiedelem azt tartja hogy a transzatlanti nézeteltérések George W. Bush 2001 januári beiktatásával kezdődtek, ezek a problémák már a Clinton adminisztráció alatt is nyilvánvalóak voltak és egészen az George H. W. Bush adminisztrációig vezethetőek vissza. 1992-ben már letagadhatatlanok voltak a viták amikor az amerikaiak nem voltak hajlandóak beavatkozni Boszniában, és az európaiak pedig nem voltak erre képesek. Az európaiak a Clinton kormány alatt kezdtek el panaszkodni az amerikai "parancsolgatások" (hectoring hegemon) miatt. Szintén ezidő alatt ötlötte ki Hubert Védrine a hiperhatalom (hyperpuissance, hyperpower) kifejezést amivel megállapította azt hogy az amerikai óriás már nem csak egy "mezei" szuperhatalom. (Lehet hogy Madeleine Albright volt amerikai külügyminiszter ama megjegyzésére utalt amiben (Albright) kijelentette hogy az USA a világ "nélkülözhetetlen országa" (indispensable nation)). Szintén a 90-es évek alatt kezdődtek a véleménybeli különbségek az amerikai rakéta elhárítási rendszerrel kapcsolatban amikor az európaiak elkezdtek zsörtölődni hogy az amerikaiaknak van merszük ahhoz hogy az erőt és büntetést alkalmazzák a diplomácia és a meggyőzés helyett.

Miközben a Clinton kormány viszonylag gyáva volt és visszafogta magát, ennek ellenére egyre türelmetlenebb lett az európai gyávaság miatt különösképpen mivel nem mertek szembenézni Szaddam Husszeinnel. Az irak fölötti véleménykülönbség a szövetségesek között nem a 2000-es választásokkal kezdődtek hanem már 1997-ben amikor Clinton megpróbálta növelni a Bagdadra helyezett nyomást és rájött hogy erre az ENSZ BT tag franciák nem voltak hajlandóak, sőt, bizonyos fokig még az angolok sem. Már a koszovói háború is bizonyos idegességet okozott néhány szövetséges között — különösen az olaszok, görögök, és a németek között — mivel az amerikai megközelítést túlságosan merevnek és katonainak tartották. És habár végülis az európaiak és az amerikaiak együttes erővel gyűrték le Belgrádot, az európaiak inkább aggódtak az amerikaiak mindenhatósága felett, ahelyett hogy örültek volna a háború pozitív kimenetelének. Ez az nehéz érzés csak növekedett a 2001 Szeptember 11-et követő amerikai katonai akciók után.

A hatalom és a gyengeség pszichológiája

A ma transzatlanti viták oka, röviden, nem a Bush politika eredménye hanem az erőbeli különbségekből fakad. Az amerikaiak nyilvánvalóan akarják használni a katonai erejüket mig az európaiak katonai gyengesége pont az ellenkező eredményt produkálja. Az európaiak teljesen érthetően egy olyan világban szeretnének élni ahol a nyers katonai erő nem számít, ahol a nemzetközi törvény és a nemzetközi szervezetek dominálnak, ahol az erős országok egyoldalú katonai akciója tiltva van, és ahol minden ország, az erejétől és a méretétől függetlenül, egyenlő jogokkal rendelkezik és mindenki által elfogadott nemzetközi normák uralkodnak. Az EU-nak alapvető érdeke hogy először ellehetetlenítse és később kiirtsa az anarchikus hobbesi (Hobbesian) világ brutális törvényeit ahol végülis a nyers erő határozza meg hogy kik maradnak meg.

Viszont még véletlenül se gondoljunk arra hogy az európaiak belátták hogy végülis mégiscsak jobb ha a fegyverek helyett a törvények diktálnak. Egyszerűen arról van szó hogy mivel Európának nincs számottevő hadereje, ezért így próbál befolyásra szert tenni. A gyenge országok ezt csinálják az idők kezdete óta. Az amerikaiak pontosan ezt akarták a 18. és a korai 19. században amikor a franciák, angolok, és az oroszok nevével fémjelzett brutális nagyhatalmi politika packázott a gyenge Egyesült Államokkal. A többi kicsi európai állam szintén ezt akarta, de természetesen a Bourbonok és más királyi családok csak gúnyt űztek belőlük és ehelyett a létfontosságú kérdésekről (raison d'état) beszéltek. A 18. században az USA támogatta leginkább a tengerészettel kapcsolatos nemzetközi törvényeket, és az angolok voltak a legjobban ellenük. Egy anarchikus világban a kis hatalmak mindig félnek hogy ők lesznek az áldozatok. Ezzel ellentétben a nagyhatalmak viszont attól félnek, hogy a törvények megkötik a kezüket, és ettől jobban félnek mint az anarchiától.

Ez a természetes és történelmi nézeteltérés az erős és gyenge felek között a mai transzatlanti vitában az unilateralizmusban csapódik le. Az európaiak nagyjából meg vannak győződve arról, hogy az amerikai unilateralizmus elleni kritikájuk azt bizonyítja, hogy ők mennyire aggódnak a békés világrend érdekében. Azt már kevésbé hajlandók beismerni hogy ez az amerikai kritika igencsak önérdekű. Az európaiak félnek az amerikai egyoldalúságtól. Félnek, hogy ez örökkévalósítja a hobbesi (Hobbesian) világot amiben az európaiak egyre jobban sebezhetővé válnak. Az Egyesült Államok egy viszonylag jóindulatú nagyhatalom, de bizonyos szempontból nézve sajnos pont az amerikai politika az ami visszatartja egy olyan világrend kialakulását ahol a kisebb hatalmak is biztonságban érezhetik magukat.

Ez az egyik fő oka annak hogy a mai európai politika talán legjelentősebb célja az Egyesült Államok "multilateralizálása".4 Viszont ne higgyük el amit Huntington és sok más realista elméleti gondolkodó (realist theorist) állít, márpedig azt hogy az európaiak összeesküdtek az Egyesült Államok ellen és megpróbálnak egy ellensúlyt létrehozni. Végülis az európaiak nem probálják növelni az erejüket. Az európaiak taktikája, akárcsak a céljuk, jellegzetesen a gyengék taktikája. Abban reménykednek hogy képesek visszafogni az Egyesült Államokat anélkül hogy a saját erejüket használnák. Megpróbálnak az USA lelkiismeretére hatni és ezáltal csendben a háttérből befolyásolni.

Ez egy jó stratégia mivel az USA az egy lelkiismerettel rendelkező óriás. Nem olyan mint XIV. Lajos Franciaországa vagy III. György Angliája. Az amerikaiak sose érvelnek azzal, még saját maguknak sem, hogy az akcióikat a raison d'état határozza meg. Az amerikaiak sohase fogadták el a régi európai világrend elveit, és sose használtak machiavellikus trükköket. Amerika egy a velejéig liberális haladó társadalom, és arra használja az erejét, hogy segítse a liberális** civilizáció és a liberális világrend terjedését. Az USA szintén osztja Európa vágyait egy olyan világgal kapcsolatban ahol nem a puszta katonai erő hanem a törvény uralkodik — végülis az amerikaiak egy ilyen világot akartak amikor az európaiak még mindig az erőpolitikában (machtpolitik) hittek.

Habár ezek a közös eszmék az Atlanti Óceán mindkét oldalán jelen vannak és fontos politikai erőt képviselnek, sajnos nem képesek eltakarni a tényt hogy az amerikaiak és az európaiak egészen másként látják a világot és más az elképzelésük a katonai erőnek a világpolitikában betöltött szerepéről. Az európaiak ellenzik az egyoldalúságot mivel nincsenek meg a forrásaik arra hogy egyoldalúan politizáljanak. A közvéleménykutatások rendszeresen kimutatják hogy az amerikaiak támogatják a multilateralizmus elveit — még akkor is ha ez az ENSZ fennhatósága alatt van — de továbbra is tény marad, hogy az Egyesült Államok képes arra hogy egyedül lépjen közbe bárhol a világon és sokszor ez meg is történt sikerrel. Az európaiknak viszont a multilateralizmus és a nemzetközi törvények nagyon hasznosak és minimális befektetéssel járnak. Az amerikaiak szemszögéből nézve viszont, akik a legtöbb szabadmozgást veszíthetik, a multilateralizmus inkább idealizmus kérdése.

Mégha az európaiak és az amerikaiak meg is egyeznek hogy milyen világrendet szeretnének építeni, egyre jobban vitáznak azon hogy mi jelent erre veszélyt. Nyilvánvalóan az amerikaiak és az európaiak egyre kevésbé értenek egyet abban hogy mi az elfogadható és mi az elfogadhatatlan veszély. Ennek a nézeteltérésnek a gyökere is természetesen az eltérő hatalmi képességekben rejlik.

Az európaiak gyakran vetik az amerikaiak szemére hogy hogy az Egyesült Államok nem reális amikor "tökéletes" biztonságról beszél ami abból fakad, hogy az USÁ-t két évszázadon keresztül két óceán választotta el a világ problémáitól. Az európaiak azt állítják, hogy ők tudják hogy hogyan kell együttélni a veszéllyel, ami nem csoda, mivel ezt tették évszázadokon keresztül. Ezek után érthető hogy sokkal kevésbé félnek Szaddam Husszeintől, vagy az iráni ayatollahoktól. Szerintük az amerikaiak beképzelik maguknak a veszélyt.

Ez az érv már 9/11 előtt is egy kicsit gyengének tünt. Elvégre az Egyesült Államok az első évtizedeiben jelentős bizonytalanságban élt ellenséges európai államokkal körbevéve. A széthúzó erőket folytonosan támogatták kívülről. George Washington, az első amerikai elnök búcsúbeszédének az alapmondanivalója pedig a nemzeti létbizonytalanság volt. Az európaiak állítólagos tűrőképessége pedig közel se annyira igaz, mint ahogy ők azt láttatni szeretnék. Három évszázadon keresztül az európai katolikusok és protestánsok inkább ölték egymást mint elviselték a másikat. Továbbá az elmúlt két évszázad szintén nem támasztja alá hogy a franciák és a németek különösképpen tolerálnák egymást.

Sok európai pedig éppen azt állítja hogy mivel az európaiak ennyit szenvedtek, ezért nekik sokkal nagyobb a tűrőképességük, és ezért nem félnek annyira a leselkedő veszélyektől. Több mint valószínű, hogy ennek pont az ellenkezője az igaz. Az első világháború borzalmas szenvedései miatt a francia és angol népesség inkább félt a Náci Németországtól mintsem hogy tolerálta volna, és ezért is próbálták "lekenyerezni (appease)" Hitlert az 1930-as években.

Egy jobb magyarázatot Európa nagyobb tűrőképességére inkább a relatív gyengeségében kell keresni. Továbbá a azt is hozzá kell tenni, hogy azért is reálisabb Európának toleránsabbnak lennie mivel gyenge, és emiatt tulajdonképpen kevesebb veszéllyel kell szembenéznie mint az Egyesült Államoknak.

A gyengeség pszichológiáját könnyű megérteni. Képzeljünk el egy embert akinek mindössze egy kése van, és egy olyan erdőben van, ahol medvék is vannak. Ez az ember azt gondolhatja hogy a medve elviselhető veszélyt jelent — mivel az alternatíva, az hogy levadássza a medvét a késsel — sokkal nagyobb veszélyt jelentene mintha csak megpróbálná meghúzni magát, és reménykedni benne hogy a medve sose fog támadni. Viszont ha ugyanennek az embernek egy nagy puskája van, akkor valószínűleg egész más elképzelése van az elviselhető veszélyről. Miért kockáztassa meg hogy a medve széttépje ha le is vadászhatja a medvét?

Ez a tény sajnos egy éket vert Európa és az Egyesült Államok közé. Az európaiak érthetően úgy döntöttek hogy Szaddam Husszein elviselhető veszélyt jelent mivel az alternatíva, az hogy eltávolítsák őt, még nagyobb veszéllyel járna. Az USA, köszönhetően a sokkal nagyobb és ütőképesebb hadseregének, sokkal kevésbé tűri el a Szaddam Husszein és a tömegpusztító fegyverei által képviselt veszélyt, főleg 9/11 után. Az európaiak gyakran panaszkodnak hogy Amerika megpróbálja "megoldani" a problémákat (fixing problems). Ez igaz is, de azt is hozzá kell tenni hogy az amerikaiak azért "szeretik" megoldani a problémákat mivel nekik megvannak rá a lehetőségeik, nemúgy mint az európaiaknak. Az amerikaiak minden további nélkül el tudják képzelni, hogy sikeresen el tudják távolítani Szaddamot, és emiatt az amerikai népesség 70%-a támogatja is a tervet. Az európaiak, nem meglepően, viszont ettől meg vannak rettenve.

Ha az ember olyan problémával találja szembe magát amire nem tud hitelt érdemlően válaszolni akkor nemcsak hogy eltűri, hanem sokszor bagatellizálja vagy egyenesen tagadja is a bajt. Ez teljesen normális hogy az ember megprobál nem venni tudomást az olyan problémákról amivel kapcsolatban amúgy sem tud semmit sem tenni. Egy európai gondolkodó azt állítja az európaiak és az amerikaiak még a veszély kérdésében sem tudnak megegyezni. Steven Everts szerint "az amerikaiak olyan külpolitikai 'veszélyekről' beszélnek mint a tömegpusztító fegyverek elterjedése, terrorizmus, és felelőtlen államok (rogue states). Ezzel szemben az európaiak olyan 'kihívásokról' beszélnek mint nemzetiségi konfliktusok, népvándorlás, szervezett bűnözés, szegénység valamint a környezetszennyezés." Viszont Everts azt is hozzáteszi hogy ez a különbség sokkal inkább a képességekbeli különbségekben rejlik mintsem eltérő kultúrában és gondolkodásmódban. Az európaiak olyan dolgok miatt aggódnak amiket diplomáciával és hatalmas pénzösszegekkel lehet megoldani. Más szóval az európaiak olyan "kihívásokra" összpontosítanak ahol az EU erős, és nem az olyan "veszélyekre" ahol még labdába sem tudnak rúgni. Ha az európai stratégiai gondolkodás manapság kevésbé értékeli a puszta katonai erőt, és több hangsúly helyez olyan "puha hatalombeli" (soft power)** megoldásokra mint gazdaság és kereskedelem, nem lehet hogy ez azért van mivel az EU katonailag gyenge viszont gazdaságilag erős? Az amerikaiak sokkal könnyebben nyúlnak a fegyverükhöz potenciális veszélyek láttán, még akkor is, ha mások semmi veszélyt nem látnak, mivel nekik megvannak hozzá a fegyvereik.

Az eltérő hozzáállás a veszélyhez nem csak pszichológia kérdése. Itt további tényezők is szerepet játszanak, amik szintén az erőbeli különbségekből fakadnak. Irak és más "felelőtlen államok" (rogue states) sokkal nagyobb veszélyt jelentenek az Egyesült Államokra mint az EU-ra. Mindenekelőtt gondoljunk az amerikai biztonsági garanciára amit az európaiak már hat évtizede élveznek, egészen azóta amióta az USA elvállalta hogy fenn fogja tartani a békét a világ távoli zúgaiban — A Koreai Félszigettől a Perzsa Öbölig — ahonnan az európai hatalmak nagyrészt visszavonultak. Az európaiak nagyjából azon a véleményen vannak, mégha nem is vallják be maguknak, hogyha Irak egy létező veszélyt jelent, ellentétben egy potenciális veszéllyel, akkor az amerikaiak fognak valamit csinálni — mint azt meg is tették 1991-ben. Mégha az európaiak komolyan hozzájárultak a saját védelmükhöz a hidegháború alatt, manapság az EU egy eleddig szinte ismeretlen méretű "ingyen biztonságot" élvez, mivel a legtöbb veszély a régión kívűlre esik, olyan területekre ahová csak az Egyesült Államok képes megfelelő mennyiségű haderőt "kisugározni" (project power). Gyakorlati szemmel nézve — vagyis amikor aktuális stratégiai tervezésről van szó — se Irak, se Irán, se Észak Korea az EU problémája. És bizonyosan Kína sem. Mind az európaiak mind az amerikaiak megegyeznek abban, hogy ezek a problémák elsősorban az Egyesült Államokat terhelik.

És ezért jelent Szaddam Husszein nagyobb veszélyt az USÁ-ra mint az EU-ra. Mégha az európaiak és az amerikaiak teljesen azonos véleményen lennének is Irakkal kapcsolatban, Szaddam akkor is inkább az Egyesült Államokra jelentene veszélyt. Ennek az oka az Atlanti Óceán két partja közötti erőegyenlőtlenség. Szaddam kordában tartása elsősorban Amerika dolga, és ebben mindenki megegyezik6 — beleértve Szaddam Husszeint is, aki ezért gondolja hogy az USA és nem az EU az elsőszámú ellensége. A Perzsa öbölben, a Közel Keleten, és a föld szinte minden más részén (beleértve Európát) az Egyesült Államok az elsőszámú rendfenntartó. "Olyan erős vagy", az európaiak gyakran mondják az amerikaiaknak. "Miért féltek mégis?" De hát pont az USA nagyszerű ereje az ami miatt az elsőszámú, sőt néha az egyetlen célpont. Az európaiak érthetően elfogadják ezt, és örülnének ha ez így is maradna.

Az európaiak szeretik mondani hogy "Az amerikaiak cowboyok", és ebben van is valami igazság. Az USA valóban úgy viselkedik mint egy nemzetközi sheriff, talán önjelölt, de ennek ellenére mégis legtöbbször örömmel fogadják ezt a szerepét. Az amerikaiak megpróbálnak békét és igazságot kényszeríteni a világra — egy olyan világra ami tele van gazemberekkel akiket vagy meg kell félemlíteni vagy el kell pusztítani, néha katonai módszerekkel. Európa, a régi Vadnyugat analógiájával élve, talán a szalon tulajdonoshoz hasonlítható. A banditáknak nem a kocsmárossal hanem a sheriffel van bajuk. A szalon tulajdonos szemszögéből nézve a sheriff, aki megpróbál rendet tartani, nagyobb veszélyt jelent mint a törvényenkívűliek akik lehet hogy csak egy jót akarnak inni.

Amikor 9/11 után az európaiak millió számra tódultak az utcákra, a legtöbb amerikai meg volt arról győződve, hogy a közös érdek és veszély miatt mentek ki: az európaiak tudták hogy jó eséllyel ők fognak kővetkezni. De sajnos az európaiak nagyrésze nem értezte ezt, sőt, még most sem tudják elhinni hogy ők is soron következhetnek. Azt el tudják képzelni hogy másodlagos célpontok lennének — elvégre az USA szövetségesei —, de mivel már nincs gyarmati szerepük a Közel Keleten, ezért nem utálják őket úgy mint az Egyesült Államokat. Amikor az európaiak az utcákon sírtak és amerikai zászókat lobogtattak, akkor az őszinte együttérzés, bánat, és az amerikaiak iránti szeretet nyilvánult meg bennük. Akárhogy is nézzük, az európaiak szolidaritása inkább együtérzés volt mintsem önérdek.

A modern európai külpolitika gyökerei

Habár a hatalmas erőbeli különbség az elsőrendű oka az eltérő stratégiai gondolkodásnak, más tényezők is szerepet játszanak. Az európaiak az elmúlt fél évszázadban egy egészen különleges véleményt alakítottak ki hatalom szerepéről a világban, ami egyenesen a második világháború utáni történelmüknek köszönhető. Ez egy olyan perspektíva amiben az amerikaiaknak nem volt részük — nem lehetett részük — mivel az Atlanti Óceán nyugati partján egész más volt a helyzet.

Gondoljuk csak át mégegyszer, hogy mik az európai stratégiai gondolkodás alapjai: a tárgyalások előtérbe helyezése, diplomácia, gazdasági kapcsolatok, az erőszak helyett a nemzetközi törvények, kényszerítés helyett csábítás, és unilateralizmus helyett multilateralizmus. Történelmi távlatokból tekintve viszont nyilvánvaló, hogy a múltban az európaiak jellegzetes politizálását más elvek jellemezték. Ezek az új elvek egy újabb történelmi tapasztalat gyümölcsei. A modern európai stratégiai gondolkodás tudatosan elutasítja a saját múltját, a régi európai erőpolitikát (machtpolitik). Érthetően az európaiaknak egyáltalán nincs kedvük visszatérni ahhoz a múlthoz. Ki tudná jobban mint az európaiak, hogy milyen veszélyekkel járhat a szabadjára engedett erőpolitika ami túlzottan függött a katonai erőtől és ami a nemzeti önimádatot produkálta? Joschka Fischer német külügyminiszter mondta az alábbiakat egy a berlini Humboldt Egyetemen tartott beszédében (2000 május 12) ahol leírta hogy milyen európát képzel el: "A második világháború utáni Európa alapelve az európai erőegyensúly elutasítása a különböző államok hegemónikus törekvésével egyetemben ami az 1648-as Westfáliai Béke eredménye." Maga az EU egy borzalmasan véres évszázad eredménye.

Természetesen nem szabad elfelejteni, hogy egy európai ország "hegemónikus törekvésének" a visszafogása miatt kezdődőtt el az európai integráció. És ez az integráció, valamint Németország megszelidítése az EU legnagyobb sikere — és ha történelmi távlatokban gondolkodunk, akkor talán ez a legnagyobb eredmény amit az nemzetközi politika valaha is elért. Sok európai tudatában van, Joschka Fischer is közéjük tartozik, hogy az Egyesült Államok milyen központi szerepet játszott a "német probléma" megoldásában. Azt már kevesebben szeretik elismerni, hogy a náci Németország totális katonai elpusztítása volt ennek az európai békének az előfeltétele. A legtöbb európai azt hiszi hogy az európai politikai kultúra átalakulása valamint az erőpolitika elutasítása az ami lehetővé tette ezt az "új rendet". Az európaiak, a hatalmi politika nagymesterei, sikeresen rákenyszerítették magukat hogy elvessék a régi rossz szokásokat, mint ahogy Fischer mondta "a régi szokásokat aminek része a nemzetek közötti egyensúly, a különféle szövetségek, a tradicionális érdek-politika, valamint a a nemzeti ideológiák és konfrontációk állandó veszélye".

Fischer az európai idelizmusnak egy eléggé szélsőséges ágát képviseli. De ez európában nem a tradicionális jobboldal/baloldal kérdése. Fischer alaptételének — hogy Európa túllépett a régi erőpolitikán és az új politikai rendet a béke megőrzése fémjelzi — sok európai követője van. Egy magasrangú angol diplomata, Robert Cooper, irta az Observer magazinban (2002 április 7) hogy a mai európa egy "posztmodern" világban él ami nem az erőegyensúlytól függ hanem az "erőszak elutasításától" valamint az "önként betartott szabályoktól". Ebben a posztmodern világban a "létfontosságú kérdéseket (raison d'état) valamint Machiavelli tételeinek az erkölcstelenségét . . . lecserélték a morális öntudatra (moral consciousness)" a nemzetközi politikai kérdésekben.

Sok amerikai realista viszont nem fogadja el ezt az idealizmust. George F. Kennan** feltételezte, hogy csak a naív amerikaiak dőltek be az ilyen "wilsoni"** jogi és erkölcsi ömlengéseknek, és nem a haború-viselt európai machiavellisták akik tisztában voltak a történelemmel. De a kérdés felmerül, hogy miért ne lehetnének az európaiak idealisztikusak a nemzetközi kapcsolatok kérdésében, legalábbis ha az EU keretein belül maradunk. Az EU határain belül a régi "szokások" értelmüket vesztették. Az európaiak átléptek az anarchikus hobbesi (Hobbesian) világból Kant "örökös békéjébe". A Második Világháború óta az európai élet fő mozgatóereje nem a hatalmi politika brutális törvényei voltak hanem egy új eddig nem látott geopolitikai fantáziavilág, egy világtörténelmi csoda: a német oroszlán lefeküdt a francia bárány mellé. A háborúk sorozata ami megrázta Európát Németország 19. századi születése óta a múlté.

Érthetően a csodák sorozata ami ehhez az álomvilághoz vezetett annyira fantasztikus az európaiak számára hogy az szinte felfoghatatlan, különösen a hideg háború vége óta. A francia-német "kiegyezés/megbékélés" (rapprochement) valamint az európai integráció a diplomáciának, tárgyalásoknak, türelemnek, a gazdasági kapcsolatok kiépítésének, politikai együttműködésnek, a szankciók helyett az ösztökélésnek, a kis lépések sorozatának, valamint az ambíciók visszafogásának köszönhetőek. Az integráció nem a katonai elrettentés vagy az erőegyensúly szülőtte. Pont az ellenkezője. A csoda a katonai erő nemzetközi vitákban való elutasításából — legalábbis Európa határain belül — következik. A hideg háború alatt kevés európai kérdőjelezte meg a katonai erő jelentőségét ami visszatartotta a Szovjetúniót Európa lerohanásától. De a szabályok mások voltak Európán belül.

A kollektív biztonság nagyrészt a NATO partner Egyesült Államok katonai erejétől függött. Ezzel a biztonsági garanciával felfegyverezve az európaiak nyugodtan kisérletezhettek az "új világrendjükkel", és nem kellett figyelembe venniük a a hatalmi politizálás brutális törvényeit. De a hidegháború végével, ami a Szovjetúnió által képviselt veszélyt jelentette, Európa "új világrendje" teljesen ki tudott bontakozni. Már nem kellett a katonai elrettentéssel törődni, se külső se belső veszélyek nem fenyegették az EU-t, és az európaiak még magabiztosabbá váltak abban hogy az "európai probléma megoldó módszerek" az egész világra érvényesek.

Romano Prodi, az Európa Tanács (European Commission) elnöke által a párizsi Institute d'Etudes Politiques-en (2001 május 29) adott beszéde szerint az "alapító atyák zsenialitása" abban nyilvánult meg, hogy "sikeresen konvertálták a nagyon nagy politikai ambíciókat ... apró jobban körülhatárolt kérdésekre, amik végülis már majdnem csak technikai kérdések voltak. Ez a fokozatos probléma kezelés lehetővé tette a további lépéseket. A megbékélés fokozatosan bekövetkezett. Először volt a konfrontáció, majd hajlandóak voltunk gazdaságilag együttműködni, majd jött az integráció". Sok európai úgy hiszi, hogy az EU ezt tudja a világnak felajánlani: nem a hatalmi politikát hanem a hatalmi politikán való túllépést. Everts szerint az EU lényege az "államok közötti kapcsolatokat a törvények irányítják", és az európaiak úgy érzik, hogy a többoldalú kormányzásban szerzett tapasztalataik felhatalmazzák őket arra, hogy az egész világot megváltoztassák. Prodi szerint Európának "szerepe van a világ 'kormányzásában'", mégpedig az hogy az európai kisérletet az egész világra kiterjessze. Európában "a törvény átvette a hatalmi politika szerepét ... és az erőpolitika elvesztette a befolyását." És "mivel sikeresen integráltuk magunkat, bebizonyítottuk a világnak hogy igenis van recept a békére".

Kétségtelenül vannak angolok, németek, franciák, és mások akik nem estek hasra az ilyen fokú idealizmustól. De sok európai, beleértve a vezető európaiakat, próbálja rendszeresen az európai eredményeket kiterjeszteni az egész világra. Az európaiak a saját tapasztalataik alapján kritizálják az amerikaiakat, akik viszont más módon közelítik meg a "felelőtlen államokat" (rogue states). Irak, Irán, Észak Korea, és Líbia — ezek az államok veszélyesek és kellemetlenek, sőt, gonoszak (evil) is. De nem lehetséges hogy egy "lépcsőzetes megközelítés" ezeknél az országoknál is működne csakúgy mint Európában? Nem lehetséges hogy a szembenállás háttérbe kerüljön és a megbékélésen legyen a hangsúly, ami először gazdasági együttműködéssel kezdődne ami áthajlana békés integrációba? Nem lehetséges hogy ez a megoldás működne Irán, sőt, még Irak esetében is? Nagyon sok európai meg van győződve arról, hogy ez igenis lehetséges.

Ennek a csodának a világ többi részére való kiterejesztése lett az EU új civilizáló küldetése (mission civilisatrice). Csakúgy mint az amerikaiak, akik mindig is érezték hogy megtalálták az emberi boldogság titkát és ezt a világ többi részére is szeretnék exportálni, az európaiaknak az új küldetéstudata a saját találmányuk, az "örökös béke" terjesztése lett.

És ezzel valószínűleg megtaláltuk a legfontosabb okát az amerikai és európai nézeteltérésnek. Az Egyesült Államok ereje, beleértve ennek a hatalomnak a használata — egyoldalúan is ha kell — veszélyt jelent az európaiak új küldetéstudatára. Talán a legnagyobb veszélyt. Habár az amerikai döntéshozók nehezen tudják ezt elhinni, sok vezető európai tisztségviselő és politikus jobban aggódik amiatt, milyen módon az Egyesült Államok hogy kezeli az iraki kérdést — egyoldalú és törvénytelen (extralegal) katonai akcióval — mint Szaddam Husszein és a tömegpusztító fegyverei miatt. És habár félnek hogy egy ilyen katonai akció kibillentheti a Közel Keletet az egyensúlyából és sok fölösleges halált okozhat, itt valami mélyebb dologról van szó.7 Egy ilyen amerikai beavatkozás gyakorlatilag a "posztmodern Európa lényege" elleni támadásnak minősül. Ez az Európa új világképének a kétségbevonása lenne, az általánosságának a megtagadása, csakúgy mint ahogy a 18. és 19. századi európai monarchiák kétségbe vonták az amerikai köztársasági világnézetet. Az amerikaiaknak nagyon jól kellene tudniuk, hogy a hitrendszer megingása ugyanolyan félelmet vált ki mint a személyes biztonságra irányuló veszélyek.

Mint ahogy az amerikaiak már két évszázada, most az európaiak is hasonló önbizalommal beszélnek a világképük felsőbbrendűségéről, a konfliktus megoldó képességeikről, és arról, hogy hogyan kezelik a nemzetközi problémákat. De mint ahogy az USA első évtizedében az amerikaiaknak is voltak kételyeik az amerikai köztársaságról, az európaiak se teljesen bíznak a "sikerükben", ami nyilvánvaló mivel megpróbálják a többi államot, mindenekfelett az Egyesült Államokat, meggyőzni a nézeteik helyességéről. Végülis, ha az európai ideálok kétségbevonhatóak, akkor az egész EU igencsak gyenge lábakon áll. Ha a nemzetközi problémákat nem lehet az "európai módszerekkel" megoldani, nem jelenti-e azt hogy az EU idővel megroggyanhat, amibe jobb nem is belegondolni hogy milyen következményekkel járhat?

És természetesen ez az a veszély ami az európaiak feje felett lebeg, még akkor is ha szemrebbenés nélkül masíroznak előre. Az európaiak, mindenekelőtt a franciák és a németek, nincsenek tökéletesen meggyőződve arról, hogy a "német probléma" egyszer és mindenkorra meg van oldva. A sok és sokféle javaslat az európai alkotmányra azt bizonyítja, hogy a franciák még mindig nincsenek megbizonyosodva arról hogy megbízhatnak a németekben, és a németek sincsenek teljesen meggyőződve affelől, hogy megbízhatnak-e saját magukban. Ez a veszély időnként lelassítja, de ugyanakkor kényszeríti is az EU-t a további integrációra a számtalan akadály ellenére. Az európai kisérletnek mindenképpen sikerülnie kell, különben Fischer Humboldt Egyetembeli beszédének a szavaival élve "a Németország méretei (dimensions) és központi szerepéből adódó veszélyek és kisértések" megint felüthetik a fejüket. Ezek a történelmi német "kisértések" még most is ott van az európaiak tudatában. És minden alkalommal, amikor az európaiak a katonai erő alkalmazásáról beszélnek, vagy amikor az Egyesült Államok kényszeríti őket erre, félnek hogy milyen hatással lehet egy katonai akció a "német kérdésre".

Talán nem csak a véletlen egybejátszások műve, hogy a félelmetes tempó az európai integráció felé az elmúlt években nem az európai szuperhatalom megjelenését biztosította, hanem pont ellenkezőleg, az európai katonai képességek relatív gyengülését az amerikaiakhoz képest. Valószínűleg az EU egyik eredeti célja az volt, hogy az EU szuperhatalommá növekedjék és képes legyen az Egyesült Államokat ellensúlyozni — egy független európai katonai és külpolitika az integráció egyik legfontosabb mellékterméke kellett volna hogy legyen. De be kell vallani, hogy az európai "hatalom" kérdése már rég idejétmúlt. Ez egy a régi időkből visszamaradott vágyálom, és nem kompatibilis a posztmodern európa ideáljaival aminek az alapvető gondolata a hatalmi politika elutasítása. Akármit is akartak az eredeti döntéshozók, az európai integráció végülis az európai katonai erő ellen dolgozik, és ezáltal az EU a világpolitikában betöltött szerepének a fontossága ellen is.

Ezt a tényt nyilvánvalóvá teszik a már most alacsony és mégis egyre jobban csökkenő európai katonai költségvetések, ami még a "puha hatalom" (soft power) elvére is kihat. Az európai vezetők az EU nélkülözhetetlen szerepéről beszélnek. Romano Prodi azt kívánja hogy "hallják a hangunkat, és jelentős szerepet töltsünk be". El kell ismerni hogy az EU jelentős mennyiségű pénzt költ külföldi segélyekre — a lakosság méretéhez mérve többet mint az Egyesült Államok, és ezt szeretik is kihangsúlyozni. Az európaiak tengerentúli katonai akciókban is részt vesznek, de csak akkor, ha a hadművelet nem több mint békefenntartás. És habár az EU időnként megpróbál beleszólni a közel keleti vagy a koreai félsziget rázós kérdéseibe, az az igazság hogy az EU integráció leggyengébb terméke talán a külpolitika. EU szimpatizáns Charles Grant jegyezte meg mostanában hogy kevés európai vezető "pazarol sok időt vagy energiát" rá.8 Az EU külpolitikai kezdeményezései rendszerint rövid életűek, és a különféle országok ritkán képesek sokáig egy véleményen maradni. Ennek az egyik következménye, hogy eléggé könnyen lerázzák őket. Jó példa volt erre mikor késő márciusban Ariel Sharon, az izraeli miniszterelnök, nem engedte hogy Javier Solana, az EU külpolitikai vezetője, találkozhasson Yasser Arafattal. Másnap viszont engedélyezte (Sharon) hogy egy sokkal alacsonyabb rangú amerikai tárgyalófél találkozhasson a palesztín vezetővel.

Az is nyilvánvaló, hogy az európán kívűli kérdések közel se vernek fel akkora port az európaiak között mint a tisztán belső kérdések. Ez a tény igencsak meglepte és frusztrálta az amerikai politikai élet minden oldalát: emlékezzünk csak vissza, hogy mennyire el voltak keseredve az amerikai liberálisok mikor az európaiak nem voltak képesek számottevően befolyásolni Busht mikor felmondta az ABM (rakétaelhárítási) egyezményt. De végülis érthető, hogy az európaiak ennyire befelé fordulnak: az integráció minden energiájukat leköti. Az EU bővítése, a közös gazdasági és mezőgazdasági szabályok felülvizsgálata, a nemzeti függetlenség és a nemzetek feletti kormányzás kapcsolata, az ún. demokratikus hiány (democracy deficit), a nagy országok packázása, a kis országok elégedetlensége, az új európai alkotány kidolgozása — ezek mind komoly és megkerülhetetlen problémák. Ha nem látnánk, hogy az EU integráció eddig milyen sikereket ért el, azt mondhatnánk, hogy a még meglévő feladatok megoldhatatlanok.

A nem népszerű amerikai politikai vonások (policies) — a rakéta védelmi rendszer és az ABM (rakétaelhárítási) szerződés, az irakkal való ellenségeskedés, Izrael támogatása — nagyon nem népszerűek, mivel elvonják Európa figyelmét a belső kérdésekről. Az európaiak gyakran panaszkodnak az amerikaiak befelé fordulásáról. De az európaiak szintén csak a saját dolgukkal törődnek. Dominique Moisi irta a Financial Times (2002 március 11) hasábjain, hogy a mostani francia elnökválasztásokon semmiféle utalást nem látott . . . a 9/11 eseményekre és az ebből következő alapvető változásokra. Senki sem kérdezte meg hogy "mi Franciaország és az EU szerepe a 9/11 utáni világban? Hogy kellene Franciaországnak átgondolnia a hadsereg költségvetését és a katonai doktrínáját, hogy figyelembe vegye az EU és az USA, vagy legalább a franciák és az angolok közötti erőbeli különbséget?" A közel keleti konfliktus, köszönhetően Franciaország nagy arab és muzulmán lakosságának, része volt a kampánynak, amit Le Pen népszerűsége is bizonyított. De Le Pen nem különösebben érdeklődik a külpolitika iránt. Moisi továbbá megjegyezte, hogy "2002-ben a legtöbb francia szavazó számára a biztonság kérdése nem az elvont távoli világpolitikai kérdéseket jelentette. Helyette azt kérdezték, hogy melyik politikus mit tenne azért hogy megvédje őket az eluralkodó bűnözéstől és erőszaktól ami egyre jobban fenyegeti őket a városokban és az elővárosokban."

Képes az EU irányt változtatni és nagyobb szerepet vállalni a nemzetközi porondon? Számtalan európai vezető szeretné ezt elérni. Az EU mai gyenge külpolitikai szereplése nem jelenti azt, hogy holnap ne lenne erős: ne felejtsük el hogy az EU már többször bizonyította, hogy képes a gyengeségein úrrá lenni. De ennek ellenére nincs komoly szándék változtatni a mai külpolitikai stíluson, mégpedig azért, mivel az EU mai küldetései nem kívánják meg azt hogy erősek legyenek. Az EU küldetése pontosan a katonai erő ellenzése. Sokat elárul, hogy a legnépszerűbb indok az EU katonai erejének a növelésére nem áll kapcsolatban az EU stratégiai befolyásának a megerősítésével. Ez az Egyesült Államok visszafogásával és a "multilateralizálásával" van kapcsolatban. Amerika-barát angol Timothy Garton Ash írta a New York Times 2002 április 9.-ei kiadásában hogy "amerikának túl nagy az ereje, nagyobb mint ami egészséges a világnak, vagy akár saját magának". Tehát az EU kénytelen megerősíteni magát, hogy megvédje a világot és az Egyesült Államokat a mai instabil helyzet veszélyeitől.

Teljesen lényegtelen, hogy ez a küldetés fontos-e vagy sem, mivel nem úgy néz ki, hogy ez különösebben lázba hozná az európaiakat. Már Védrine se beszél arról hogy ellensúlyozni kellene az Egyesült Államokat. Egyszerűen megvonja a vállat és kijelenti hogy "nincs rá szükség, hogy az EU egy olyan országgal tartson lépést ami képes egyszerre négy háborút vívni."** Az egy dolog volt, hogy az EU megnövelte az összesített évi katonai kiadásait 150 milliárd dollárról 180-ra amikor az Egyesült Államok 280-at költött a hadseregére. De most az USA az évi 500 milliárd dollár felé tart, és az EU-nak esze ágában sincs versenyben maradni. Bizonyos európai elemzők nehezen viselik el ezt a "stratégiai pehelysúlyt". NATO főtitkár George Robertson tábornok "katonai pigmeusnak" nevezte az EU-t abban a reményben, hogy rákenyszerítse őket a nagyobb és jobban átgondolt katonai kiadásokra. De senki se hiszi komolyan, hogy az EU alapvetően megváltoztatja a politikáját. Nincs rá különösebb okuk.

Az amerikai válasz

Habár sok mindenben eltér egymástól a stratégiai gondolkodás az Óceán két partján, az amerikaiaknak nem szabad elfelejteni a legfontosabb dolgot: azt hogy az új Európa Isten áldása, amit minden áron meg kell őrizni. Az európaiak sikeresen beléptek egy álomvilágba amire száz évvel ezelőtt még csak álmodni se mertek volna: egy olyan világba ahol nincsenek nemzeti ellenségeskedések, és a hadseregek együtt dolgoznak ahelyett hogy egymással versengenének. Manapság szinte elképzelhetetlen, hogy a fő európai hatalmak egymással háborúzzanak. Az elmúlt évszázadok során az európaiak és mások akik kénytelenek voltak részt venni az európai háborúkban — az amerikaiak kétszer háborúztak Európában az elmúlt évszázadban — úgy tekintenek az új Európára mint a Paradicsomra. A mai Európát üdvözölni kell és minden áron biztosítani kell a túlélését, többek között az amerikaiaknak, akik már eddig is rengeteg vért vesztettek az európai háborúk során, és ha az EU összeomlik, akkor még többet fognak veszíteni.

Nem szabad elfelejteni, hogy a mai Európa nagyrészt az elmúlt hat évtized amerikai külpolitika eredménye. A második világháború utáni európai integráció jelentős részben egy amerikai project volt. Ennek a projectnek szintén egy fontos és szándékos mellékterméke az is, hogy Európa gyenge lett. A hidegháború előestéjén sok amerikai, pl. Dean Acheson** egy erős partnert akart látni Európában hogy kordában tudják tartani a Szovjetúniót, de az amerikaiak nem csak ezt a szerepet szánták Európának. Még korábban Franklin Delano Roosevelt** azt akarta elérni, hogy "kiheréljék" Európát és ezáltal stratégiailag lényegtelen legyen. John Lamberton Harper történész jegyezte meg, hogy Roosevelt célja az volt, hogy "radikálisan csökkentsék Európa jelentőségét, és hogy ezáltal elérjék hogy Európa visszavonuljon a világpolitikától".9

Azok az amerikaiak, akik a hidegháború alatt nőttek fel, szinte mindig achesoni viszonylatokban gondolkoztak Európáról — Európa alapvető szerepéről, hogy megvédjék a szabadságot a Szovjet diktatúrától. De a Roosevelt korabeli amerikaiak egész más szemmel tekintettek Európára. Az 1930-as években az amerikaiak többsége úgy tekintett Európára hogy "az európai rendszer alapvetően romlott, a háború mindennapos a kontinensen, és az európaiak csak saját magukat hibáztathatják a nyomorukért."10 A korai 40-es években pedig Európa úgy tünt mint egy túlhevített inkubátor, ami sorra ontja a világháborúkat, és ez nagyon sokba kerül Amerikának. A második világháború alatt sok amerikai, beleértve Rooseveltet, inkább a múltba tekintettek mintsem előre, és meg voltak győződve arról, hogy a legnagyobb jótétemény amit tehetnek az az, hogy egyszer és mindenkorra kivonják Európát a világpolitikából. Roosevelt kérdezte hogy "miután Németországot lefegyverezzük, mi értelme van a hatalmas francia hadigépezetnek?" Charles DeGaulle nagyon nem szerette az ilyen kérdéseket Európa és Franciaország jövőjéről. Habár az Egyesült Államok az achesoni víziót követte a hidegháború alatt, a roosevelti gondolatok is mindig jelen voltak. A legnyilvánvalóbb példa az amerikai szándékokra, arra hogy még jobban elgyengítsék a már amúgy is gyenge Európát, az Eisenhower** féle beavatkozás volt amikor az amerikaiak lehetetlen helyzetbe hozták Nagy Britanniát és Franciaországot a szuezi válságnál.

De a legfontosabb amerikai hozzájárulás a mai helyzethez, Európa gyengeségéhez, nem az európa ellenességből hanem pont ellenkezőleg a pro-europanizmusból származik. Közvetlenül a háború után az amerikaiak nem ellenséges hanem baráti szándékkal állomásoztatták a csapataikat Európában és hozták létre a NATO-t. Az amerikai csapatok jelenléte garantálta Európa biztonságát, aminek egy fontos és előre tervezett mellékterméke az európai integráció beindítása volt.

Európa nem jutott volna el a mai integrációig az amerikai biztonsági garancia nélkül. Az Egyesült Államok csaknem fél évszázadig garantálta Európa biztonságát mind külső veszélyek - a Szovjetúnió erre a legjobb példa - mind a belső veszélyek ellen is mint pl. etnikai konfliktusok. Fontos még megjegyezni, hogy az Egyesült Államok volt, és még ma is, a legfontosabb tényező a német probléma megoldására. Joschka Fischer jegyezte meg a Humboldt Egyetemen tartott beszédében hogy "két történelmi döntés volt ami a mai európát lehetővé tette: az egyik az USA döntése, hogy fenntartja az európai jelenlétét, a másik pedig franciák és németek döntése, hogy megpróbálnak integrálódni ami a gazdasági együttműködéssel kezdődőtt." Természetesen a második nem történhetett meg volna az első nélkül. A tény, hogy a franciák belementek a németekkel való integrációba — hozzá kell tenni, Franciaország nagyon gyanakvó volt — a további amerikai részvételtől függött, attól, hogy az amerikaiak garantálták, hogy nem engedik, hogy a német militarizmus megint feléledjen. A háború után a németek szintén tisztában voltak, vele hogy a jövőjük az amerikaiak megnyugtató jelenlététől függött.

Az Egyesült Államok, röviden és velősen mondva, megoldotta a kanti paradoxot az európaiak számára. Kant azt állította, hogy az egyetlen megoldás a hobbesi világ borzalmaira egy világkormány létrehozása lenne. De attól is félt hogy egy ilyen "világbéke" amit egy világkormány garantálna az emberi szabadság végét is jelentené mivel egy ilyen kormány, az erőszak monopóliumával élve, a "legborzalmasabb despotizmussá válna".11 Kant nem volt képes megoldást szolgáltatni a problémára, hogy milyen módon tudnák a különféle nemzetek elérni a világbékét anélkül, hogy elpusztítanák az emberi szabadságot. Európának szerencséje volt, mivel az Egyesült Államok megoldotta ezt a problémát. Az európai nemzetek feletti kormánynak nem kellett ezt a biztonságot szolgáltatnia mivel az Egyesült Államok megtette ezt kívülről. Az európaiaknak nem volt szüksége katonai hatalomra hogy elérjék a békét, és arra sincs szükségük, hogy katonai eszközökkel tartsák fenn.

A jelenlegi helyzet bővelkedik az iróniákban. Az, hogy az EU elutasíthassa a hatalmi politizálást, azt hogy ne használja fel a katonai erejét a nemzetközi problémák megoldására, attól függ, hogy az amerikaiak továbbra is jelen vannak Európában. Az EU új kanti világképe nem alakulhatott volna ki az amerikai védőernyő nélkül ami végülis a hobbesi világ törvényei szerint üzemel. Az amerikai katonai erő tette lehetővé, hogy manapság az európaiak azt hihessék, hogy a nyers erő már nem fontos a mai világban. Végső csattanóként meg kell jegyezni, hogy az amerikai haderő, ami megoldotta az európaiak problémáját, mindenekelőtt a "német problémát", lehetővé tette, hogy manapság sok európai azt hihesse, hogy az amerikai katonai erő, meg a stratégiai gondolkozás ami ezt létrehozta és fenntartsa, idejét múlta és veszélyt jelent a világra.

Sajnos a legtöbb európai nem látja a gigantikus paradoxot: azt hogy az EU azért tudott áthajózni egy "történelem utáni" világba mert az USA nem tette meg ugyanezt az utat. Mivel az EU-ban nincs meg sem a szándék sem a képesség arra hogy megvédjék a paradicsomukat attól hogy külső erők tönkretegyék, legyen ez szellemi vagy fizikai veszély egy olyan világtól ami még nem fogadta el az európai jellegű "morális lelkiismeretet (moral consciousness)", az EU jövője továbbra is attól függ hogy az amerikaiak hajlandók legyenek használni a katonai erejüket azok ellen akik még mindig hisznek a hatalmi politikában.

Természetesen sok európai tisztán látja, hogy valami nem nagyon stimmel. Nem meglepő, hogy az angolok látják legjobban ezt a problémát. Robert Cooper szerint az EU-nak szembe kell néznie a szomorú valósággal hogy "habár a posztmodern világban (a mai Európa) nincsenek a szó eredeti értelmében vett biztonsági veszélyek", de az EU határain kívűli világ — amit Cooper a modern és a modern előtti világnak nevez — tele van veszélyekkel. Ha a posztmodern világ nem védi meg magát, akkor el lesz pusztítva. De hogy tudja Európa megvédeni magát anélkül, hogy aláásná az elveket amik alátámasztják a mai békés világát?

Cooper szerint ezt a dilemmát csakis úgy lehet feloldani hogy a posztmodern világ "elfogadja a kettős mérce elvét". Az EU keretein belül minden maradna a régiben: "továbbra is a törvények valamint a nyílt és kölcsönös biztonság lenne a társadalmunk alapja". De ha kilépünk Európából, akkor "vissza kell térni a korábbi világ durvább megoldásaihoz — ami magába foglalja az erőszakot, a megelőző támadásokat, az átveréseket, bármi amire szükség van." Cooper gondolatait röviden így lehet összefoglalni: "magunk között továbbra is a törvény a legfelsőbb hatalom, de ha kilépünk a dzsungelbe, akkor sajnos a dzsungel törvényei szerint kell cselekednünk."

Cooper Európát próbálja befolyásolni, és felhívja a figyelmet, hogy itt az ideje hogy az EU több energiát fordítson a saját védelmére "mind a fizikai mind a pszichológiai" védelemre. De Cooper valójában nem az EU jövőjét írja le hanem az Egyesült Államok jelenét. Az USA kénytelen a két világ között navigálni, az egyik oldalról elfogadni megvédeni és terjeszteni a civilizált világ törvényeit, míg a másik oldalról katonai erőt alkalmazni azokkal szemben akik nem hajlandók az előző normái szerint viselkedni. Az Egyesült Államok már régóta alkalmazza Cooper kettős mércéjét. Az amerikai vezetők meg vannak győződve arról, hogy a világ biztonsága és a liberális rend — beleértve az európai "posztmodern" paradicsomot — nem lenne képes sokáig létezni ha az Egyesült Államok nem lenne hajlandó használni a katonai erejét egy veszélyes hobbesi világban ami sajnos még mindig él és virul Európán kívül.

Ez azt jelenti, hogy habár az Egyesült Államok kritikus szerepet játszott Európa kanti paradicsomának a létrehozásában, és még mindig alapvető szerepe van a fenntartásában, saját maga nem képes belépni ebbe a paradicsomba. Az USA védi a falakat, de nem képes átmenni a várkapun. Az Egyesült Államok az irgalmatlan haderejével még mindig részese a történelemnek, és őrájuk marad a hálátlan feladat, hogy hadakozzanak a Szaddamokkal, az iráni ayatollahokkal, az észak koreai kedves vezérrel, a Jiang Zeminekkel (az előző kínai vezető), és ezáltal mások élvezzék a béke gyümölcseit.

Egy elfogadható megosztás?

Elfogadható ez a helyzet az Egyesült Államok részére? Sok tekintetben igen. A közhiedelemmel ellentétben Amerika képes fenntartani a világ biztonságát számottevő európai segítség nélkül. Az Egyesült Államok még mindig alíg költ többet a hadseregre mint a GDP 3%-a. Ha ezt felemelik 4%-ra — ami azt jelentené hogy a védelmi költségvetés több lenne mint 500 milliárd dollár évente — még mindig eltörpülne ahhoz képest amit az amerikaiak költöttek a hadseregre az elmúlt fél évszázadban. Még Paul Kennedy is, aki először használta a "birodalmi túlnyújtózkózás (imperial overstretch)" kifejezést az 1980-as évek végén (amikor az USA a GDP 7%-át költötte katonai célokra), meg van győződve arról, hogy az Egyesült Államok még nagyon sokáig képes fenntartani a mai katonai kiadásokat és a globális vezető szerepét. Képes az USA kordában tartani a világ többi részét Európa segítsége nélkül? A válasz erre a kérdésre az, hogy már jó ideje csinálja. Az Egyesült Államok Európa segítsége nélkül tartotta fenn a stratégiai stabilitást Ázsiában. Kuvait felszabadításában az európai segítség nem volt több mint pofavizit. Szintén ez a helyzet Afganisztánban, ahol az európaiak megintcsak "az edényeket mosogatták". És ha szó kerül Szaddam hidegre tételére, akkor megintcsak ez lesz a helyzet. Stratégiai katonai téren Európa keveset tud felajánlani az Egyesült Államok részére a hidegháború befejeződése óta — leszámítva persze a messze legfontosabb stratégiai hozzájárulást, a békés Európát.

Ezekután nyilvánvaló hogy az Egyesült Államok képes a terheket, legalábbis a pénzügyi terheket, elviselni. És azt sem lehet vitatni, hogy az amerikai nép ne lenne hajlandó elviselni ezt a globális terhet, mivel már vagy egy évtizede ezt csinálja. Ezenkívül magától értetődik, hogy 9/11 után még nagyon sokáig nem is lesz ez probléma. Az amerikaiak, legalábbis nincs erre látható bizonyíték, nem zsörtölődnek amiatt hogy ők nem képesek részesei lenni ennek a "posztmodern" utópiának. Még arra sincs bizonyíték hogy ez egyáltalán szándékukban állna. Ennek az egyik oka az lehet, hogy nagyon erősek, és büszkék a katonai erejükre, valamint a világban betöltött különleges szerepükre.

Az amerikaiaknak nincs olyan történelmi tapasztalatuk ami rákényszerítené őket hogy önként belépjenek az EU neve által fémjelzett álomvilágba. Nem meglepő, hiszen az amerikaiak egészen máshogy látják a történelmet ami nem is csoda mivel mások a tapasztalataik. A 20. század első felében az Egyesült Államokban is létezett egy bizonyos fokú nemzetközi idealizmus. A Wilson féle "a háború ami véget vet az összes többi háborúnak" után egy évtizeddel történt meg hogy egy amerikai külügyminiszter aláírt egy egyezményt ami betiltotta a további háborúskodásokat. Az 1930-as években Roosevelt olyan meg nem támadási szerződésekbe helyezte a bizalmát amik mindössze arra kérték Hitlert hogy ne támadjon meg bizonyos országokat. És ezekután jött München és Pearl Harbor, majd utána egy ideig feléledt az idealizmus, majd bekövekezett a hidegháború korszaka. A "müncheni lecke" uralta az amerikai stratégiai gondolkodást, amit egy ideig elhomályosított a "vietnami lecke", de a "müncheni lecke" továbbra is a legfontosabb vonulat az amerikai külpolitikai berkekben. Habár az amerikai elit gondolkodók egy kis része továbbra is reménykedik a "globális kormányzás" lehetőségében és abban hogy az Egyesült Államok elveti a katonai módszerek alkalmazását, vezető amerikaiak Madeleine Albright-tól Donald Rumsfeldig, Brent Scowccoft-tól Anthony Lake-ig (az első Bush és Clinton első nemzetbiztonsági tanácsadói) még mindig emlékeznek Münchenre. A fiatalabb amerikai generációk számára, akik nem emlékeznek Münchenre és Pearl Harborra, pedig ott van 9/11, ami után még sok amerikai "globalista" is vért akart látni.

Az amerikaiak szintén idealisták, de nem tudják, hogy miként kell az eszméiket terjeszteni hatalmi módszerek nélkül. Nyilvánvaló, hogy semmi tapasztalatuk nincs sikeres nemzetekfeletti kormányzásban. Kevés hitük van a nemzetközi törvényekben és intézményekben, és még kevésbé hisznek a nemzetközi erőszak nélküli európai álomvilágban. Az amerikaiak továbbra is a Felvilágosodás legjobb tanítványai, és még mindig hisznek az ember és a világ tökéletesíthetőségében. De ugyanakkor realisták is, és tudják hogy sajnos a mai nem igazán tökéletes világban még mindig szükség van puszta katonai erőre. Meg vannak győződve arról, hogy a mostani többé kevésbé békés világrend azért létezik, mivel hatalmak mint az Egyesült Államok hajlandóak katonai úton is közbelépni ha kell. Más szóval, mint ahogy az európaiak állítják, az amerikaiak időnként még mindig hősöknek tartják saját magukat — mint a magányos sheriff a vadnyugati filmekben. Megvédik a városi kispolgárokat, akár akarják azok azt, akár nem.

A probléma nem az amerikai szándékban vagy képességekben van, hanem a mai nemzetközi helyzet erkölcsi kérdéseiben. Mint olyan gyakran az emberi problémákban, az igazi kérdések nem kézzelfoghatóak — félelmek, passziók, és hitek. Sajnos az Egyesült Államok időnként rá van kényszerítve, hogy a hobbesi világ törvényei szerint cselekedjen annak ellenére hogy ezzel megsérti az európai normákat. Néhanapján meg kell sértenie bizonyos nemzetközi elveket hogy sikeresen tudjon a Robert Cooper féle dzsungelben dolgozni. Támogatnia kell a különféle fegyverzetkorlátozási egyezményeket, de ez nem jelenti azt, hogy ezeket magára is vonatkozónak tartaná. Amerika rá van kényszerítve, hogy kettős mércék szerint éljen. És az is előfordul hogy az Egyesült Államok kénytelen egyoldalúan közbelépni. Mivel az EU nem képes számottevő katonai támogatást nyújtani, ezért az USÁ-nak nincs más választása mint az, hogy egyoldalúan cselekedjen.

Kevés európai vallja be, mint Cooper, hogy az amerikai viselkedés a záloga a civilizált világ túlélésének, és az amerikai katonai erő, mégha kettős mércével is alkalmazzák, szolgáltatja a legjobb módszert az emberiség fejlődéséhez — talán az egyetlen módszert. Ehelyett sajnos sok európai úgy látja hogy maga az Egyesült Államok a törvényen kívűli, a felelőtlen kolosszus. Az európaiak sokat panaszkodtak Bush "unilateralizmusa" miatt, de már kezdenek rájönni hogy a probléma nem Bush vagy bármelyik amerikai elnök. A probléma része a rendszernek, és nincs rá megoldás.

Mivel nem valószínű hogy az Egyesült Államok csökkenteni fogja a hatalmát, vagy hogy az EU növelné a sajátját, ezért nagyon valószínű hogy a feszültség növekedni fog az Atlanti Óceán két partja között. A veszély — ha ezt veszélynek lehet nevezni — akkor következik be ha az USA és az EU komolyan elhidegül egymástól. Ez európaiak még gyerekesebben fogják támadni az Egyesült Államokat. Viszonzásul Amerika pedig még kevésbé fog figyelni, vagy egyáltalán törődni. Eljöhet a nap, hacsak már nem vagyunk ott, hogy az amerikaiak kb. annyira figyelnek majd az EU-ra mint az ASEAN-ra (délkelet ázsiai országok szövetsége) vagy az Andok Szerződésre.

Azok számára, akik a hidegháborúban nőttek fel, Európa és Amerika útjainak a kettéválása rettenetes gondolatnak tünik. Mikor DeGaulle arra kényszerült hogy szembenézzen Roosevelt víziójával, egy olyan világgal amiben Európának nincs szerepe, megrettent, és úgy érezte hogy ez "az egész nyugati világot fenyegetné". Ha az Egyesült Államok Európát csak "másodlagos kérdésként" kezelné, akkor Roosevelt nem pont "a lényeget aknázná alá? A civilizáció lényegét?" DeGaulle erősködött hogy "Nyugat Európa alapvető része a nyugatnak. Semmi sem képes kicserélni az értékeit, a hatalmát, és a korábbi generációk világraszóló eredményeit." DeGaulle nem meglepően azt is állította, hogy ez "elsősorban Franciaországra igaz." Ha nem vesszük figyelembe a franciák túlzott büszkeségét (amour propre) akkor DeGaulle-nak valószínűleg igaza volt. Ha az amerikaiak úgy döntenek, hogy az EU nem más mint egy kis pitiáner lényegtelen valami, akkor nem elképzelhető hogy az amerikai társadalom fokozatosan eltávolodna attól amit manapság Nyugatnak hívunk? Ez egy olyan veszély, amit nagyon nagy hiba lenne bármelyik fél részéről is elbagatellizálni.

Végülis mik a lehetőségek? A nyilvánvaló válasz az az lenne hogy kövessük Cooper, Ash, Robertson, és mások tanácsát akik azt javasolják hogy az EU növelje a katonai képességeit, mégha csak marginálisan is. Sajnos erre nincs sok esély, de ki tudja? Lehet, hogy az európaiak aggodalma Amerika hatalmas katonai ereje miatt lelket fog beléjük rázni. Lehet hogy a régi eszmék még mindig ott csörgedeznek az angolok, franciák, és németek vérében — a hatalom emlékei, a nemzetközi befolyás, a nemzeti büszkeség — és lehet rájuk építeni. Vannak még olyan angolok akik még mindig emlékeznek az angol birodalomra; vannak még franciák akik még mindig áhítóznak a dicsőség (la gloire) után; és vannak még németek akik szeretnének kilépni az árnyékból. Mostanság ezek a vágyak részei a Nagy Európai Kisérletnek, de lehetséges hogy idővel máshol is megjelennek. Az hogy ez jó vagy rossz dolog, már egy egészen más kérdés. De természetesen az lenne a legjobb ha az európaiak túl tudnának lépni a felelőtlen kolosszus miatti félelmükön és a dühükön, és megint rájönnének hogy egy erős Amerika milyen életbevágóan fontos — mind az egész világnak, de főleg Európának.

Természetesen ebben az amerikaiak is segédkezhetnek. El kell ismerni, hogy a Bush adminisztráció igencsak el volt telve magával mikor hivatalba lépett. Ellenségesen viselkedett az új Európával — A Clinton adminisztráció is, de kevésbé — és inkább koloncként kezelte őket mintsem igazi szövetségesként. Még 9/11 után is, amikor az európaiak felajánlották a korlátozott katonai képességeiket Afganisztánban, az Egyesült Államok nemet mondott mivel féltek attól hogy az európai hozzájárulás fő indoka az lett volna hogy gúzsba kösse Amerikát. Mikor a NATO meghozta a történelmi döntését hogy segítse az Egyesült Államokat az 5. cikkely alapján, a Bush kormány ezt nem nem őszinte segítségként kezelte hanem csapdaként. Sajnos ez azt jelentette, hogy Európa részese lehessen egy csatának a hobbesi világban fölöslegesen el lett veszejtve.

Az amerikaiak eléggé erősek ahhoz, hogy ne kelljen félniük az európaiaktól, még akkor sem ha azok felajánlják a segítségüket. Ahelyett hogy úgy tekintenék magukat mint Gulliver akit a lilliputiak le akarnak kötözni, az amerikai vezetőknek rá kellene jönniük, hogy egyáltalán nincsenek visszafogva, és az EU nem is lenne képes visszatartani az Egyesült Államokat. Ha az USA túl tudna lépni ezen a meg nem alapozott félelmén, akkor több megértést tudnának viseltetni mások iránt, jobban figyelembe tudnák venni mások érzékeny pontjait. Esetleg megpróbálhatna egy kicsitt "multilaterálisabb" lenni, jobban elfogadni a nemzetközi törvényeket, és félretenni egy kis politikai tőkét azokra a pillanatokra amikor a többoldalúság lehetetlen, és az egyoldalú beavatkozás pedig elkerülhetetlen. Röviden mondva az eszébe kellene vésni amire az alapító atyák figyelmeztették a fiatal köztársaságot: "meg kell adni a megfelelő tiszteletet az emberiség véleményének."

Ezek kis lépesek, es nem fogják megoldani a mély problémákat amik mardossák a transzatlanti kapcsolatot. De végülis az EU és az USA ugyanazokat a nyugati értékeket vallja magáénak. Mindkét félnek hasonlóak az elképzelései az emberiség jövőjével kapcsolatban, még akkor is ha a hatalmas erőbeli különbség miatt ma távol állnak egymástól. Talán nem vagyunk túlságosan naívak mikor úgy érezzük hogy egy kicsit több megértés hegyeket tudna megmozgatni.


Notes

1One representative French observer describes "a U.S. mindset" that "tends to emphasize military, technical and unilateral solutions to international problems, possibly at the expense of co-operative and political ones." See Gilles Andreani, "The Disarray of U.S. Non-Proliferation Policy," Survival (Winter 1999-2000).

2The case of Bosnia in the early 1990s stands out as an instance where some Europeans, chiefly British Prime Minister Tony Blair, were at times more forceful in advocating military action than first the Bush and then the Clinton administration. (Blair was also an early advocate of using air power and even ground troops in the Kosovo crisis.) And Europeans had forces on the ground in Bosnia when the United States did not, although in a un peacekeeping role that proved ineffective when challenged.

3Samuel P. Huntington, "The Lonely Superpower," Foreign Affairs (March-April 1999).

4Steven Everts, "Unilateral America, Lightweight Europe?: Managing Divergence in Transatlantic Foreign Policy," Centre for European Reform working paper (February 2001).

5For that matter, this is also the view commonly found in American textbooks.

6Notwithstanding the British contribution of patrols of the "no-fly zone."

7The common American argument that European policy toward Iraq and Iran is dictated by financial considerations is only partly right. Are Europeans greedier than Americans? Do American corporations not influence American policy in Asia and Latin America, as well as in the Middle East? The difference is that American strategic judgments sometimes conflict with and override financial interests. For the reasons suggested in this essay, that conflict is much less common for Europeans.

8Charles Grant, "A European View of ESDP," Centre for European Policy Studies working paper (April 2001).

9John Lamberton Harper, American Visions of Europe: Franklin D. Roosevelt, George F. Kennan, and Dean G. Acheson (Cambridge University Press, 1996), 3. The following discussion of the differing American perspectives on Europe owes much to Harper's fine book.

10William L. Langer and S. Everett Gleason, The Challenge to Isolation, 1937–1940 (Harper Bros., 1952), 14.

11See Thomas L. Pangle and Peter J. Ahrensdorf, Justice Among Nations: On the Moral Basis of Power and Peace (University Press of Kansas, 1999), 200–201.

A fordító által hozzáadott magyar megjegyzések


Ez a cikk először a Policy Review magazinban jelent meg.


A fordító lábjegyzetei

Répa és bunkósbot
Az amerikai politikai életben jólismert fogalom a "stick and carrot", magyarul "bot és répa" fogalma. Ez azt jelenti hogy először megpróbálják a "répát", megpróbálják rábeszélni a másik felet a kedvező döntésre pl. gazdasági segítséggel, és ha ez nem sikerül, akkor ottmarad a bot amivel jól odavágnak. Képzeljünk magunk elé egy "lovaskocsit" ami elé egy szamár van befogva. A szamár orra előtt ott lebeg a répa. Ha a szamár megy a répa után akkor minden rendben van. Ha nem, akkor meg ott az ostor.
 
fiziokrata
18. századi francia gondolkodók akik kifejlesztették az első átfogó gazdasági elméletet.
 
Appease, lekenyerezés
Ez egy angol szó amire talán a "lekenyerezés" a legjobb magyar fordítás. Az a lényege, hogy van egy nagyon erőszakos fél, és a többiek úgy próbálják "lekenyerezni", hogy . . . megadják neki azt amit akar abban a reményben hogy elég lesz, és ezekután már nem lesz több követelése. Egy másik (szerintem jobb...) definíció pedig azt mondja, hogy az appeaserek azok az emberek akik annak a reményében etetik a krokodilt, hogy majd őket fogja utolsókként felfalni. A leghírhedtebb példa erre amikor Európa nem avatkozott be amikor Hitler lerohanta Csehszlovákiát abban a tudatban, hogy több már nem lesz. (Ezzel kapcsolatban mondta egy magasrangú cseh politikus amikor az EU-nak nem tetszett, hogy a csehek miért kacsintgatnak annyira az Egyesült Államok felé, (sajnos nem tudom hogy ki volt, és nem is emlékszem hogy hol olvastam) hogyha valamit megtanultak a második világháborúban, akkor az a francia biztonsági garancia értéke.)
 
Liberális
Az amerikai köznyelvben a "liberális" szónak két jelentése van. Az egyik a társadalmi berendezkedésre utal, a másik pedig emberekre. A kettő között szerintem nem sok kapcsolat van. Ha liberális társadalmi berendezkedésről beszélünk akkor nagyjából a nyugati társadalmakról van szó, a toleranciáról, míg ha liberális emberekről, akkor pedig azokról van szó, akik ellene vannak a katonai beavatkozásoknak, hívei az ENSZ-nek, hiszik hogy végső fokon az állam a felelős az emberek jólétéért, ebből következően hívei a magas adóknak, hívei annak hogy az állam beleszóljon a gazdaságba valamint az emberek életébe, hívei a társadalmi kisérletezéseknek, stb.
 
Soft Power, Puha Hatalom
A "soft power", "puha hatalom" a gyengék elmélete. Kanada remek példa erre. A kanadaiak még valamikor a 60-as évek végén elhatározták hogy leépítik a hadseregüket, és a katonai befolyás helyett morálisan próbálják a megfelelő irányba terelni a folyamatokat. Sajnos ezzel az elmélettel az a probléma, hogy azoknál akiknél a "soft power" működne nincs rá szükség mivel amúgy is józanok, viszont azoknál akinél meg használni akarják, nem működik, mivel azok csak az erőszak nyelvéből értenek.
 
George Kennan
Amerikai politikai elemző, tanácsadó és diplomata. A második világháború után ő vezette az amerikai külügyminisztérium hosszútávú tervezési részlegét, és ő fejlesztette ki a "kordában tartás" (containment) elvét aminek az volt a lényege, hogy meggátolják hogy a Szovjetúnió növelhesse a befolyását és fenntartsák a status quot. Később nagykövetként szolgált a Szovjetúnióban és Jugoszláviában.
 
Woodrow Wilson
Az Egyesült Államok elnöke az első világháború alatt. Wilson nagyon hitt a békés megoldásokban, és ő indította útjára az az ENSZ elődjét a Nemzetek Ligáját. Wilsonról az maradt fenn a köztudatban, hogy még akkor is tárgyalni akar amikor már rég a fegyvereknek kellene szólniuk, és túlzott hitelt fektetett a nemzetközi szervezetekbe. Sokan emiatt nem is szeretik és javíthatatlan álmodozónak tartják.
 
Két háború
Az Egyesült Államok politikai doktrínájának egy jelentős része volt a hidegháború alatt hogy akkora hadsereget tartson fenn hogy egyszerre két komoly háborút is képes legyen vívni. Legjobb emlékeim szerint ezt a doktrínát az első Bush szüntette meg, de erre nem merek megesküdni. A vicc kedvéért megjegyzem hogy egyszer olvastam egy cikket amiben a szerző azt írta hogy "Az Egyesült Államok képes egyszerre tíz háborút vívni, de ebből nyolcnak nukleárisnak kell lennie"...
 
Dean Acheson
Az Egyesült Államok külügyminisztere volt 1949 és 1953 között, és ő irányította az amerikai külpolitikát a hidegháború nyitóéveiben.
 
Franklin Delano Roosevelt
Az Egyesült Államok elnöke a második világháború alatt.
 
Dwight Eisenhower
Az Európában lévő amerikai csapatok főparancsnoka a második világháborúban, és 1952-től 1960-ig az Egyesült Államok elnöke.
 

 
 
 
 
 
 

További infó