De énérettem senki se sírt

Szerző: Isaac Kohn

2005 Július 10

CNN.COM: World Report

Csütörtök, 2005 Július 7. Publikálva 20:45 Greenwich Mean Time

London főpolgármestere: Ez tömeggyilkosság
Livingstone: Terrortámadás a hétköznapi londoniak ellen

Szingapúr (AP) -- Ken Livingstone, London főpolgármestere, azt mondta hogy a városában történt terrotámadás "tömeggyilkosság" volt, amit olyan terroristák követtek el akik "válogatás nélkül ... mészárolják le az embereket".

"Hadd mondjak valamit: Ez nem egy a hatalmasok és erősek elleni terrortámadás volt. Ezt nem az elnökök és miniszterek ellen követték el. Ezeknek a támadásoknak a hétköznapi londoni munkások voltak a szenvedő alanyai."

Bush megjegyzése a londoni terrortámadással kapcsolatban:

"A terrorizmus elleni háború nem fog megállni. El voltam ámulva hogy mennyire eltökéltek a vezetők. Az ő eltökéltségük ugyanolyan erős mint az enyém. Nem fogunk engedni ezeknek az embereknek, ezeknek a terroristáknak.

"Meg fogjuk találni őket. Bíróság előtt fognak felelni a tetteikért. Ugyanakkor terjeszteni fogjuk a remény és a megértés eszméjét, ami maga alá fogja gyűrni a gyűlölet ideológiáját.

A jelentések szerint Putyin orosz elnök egyesített válaszra buzdított.

"Bárhol ahol ilyen és ehhez hasonló embertelen bűntényeket követnek el -- történjen Londonban, New Yorkban, vagy Moszkvában -- feltétel nélkül el kell itélni ezeket az embereket, és az összes civilizált országnak össze kell fognia a nemzetközi terrorizmus ellen."

* * * *

A borzalmas képek a világ minden csücskében mindenütt átvillantak a televízió készülékek képernyőin. Vérző és megnyomorított emberek szanaszét hevernek az utakon. A buszokon és a vonatokon mindenütt vér és letépett emberi testrészek. Holttestek tucatjai felcimkézve várják hogy a hullaházakba szállítsák őket. Anglia környékbeli kórházaiban több száz sebesültet ápolnak, miközben a világ gyomra összeugrik a támadás brutalitásától. London a világgal egyetemben nem képes magához térni. Nem csoda, egy iszlám csoport megint elkövetett egy koordinált terrortámadást. A részvétnyilvánítások tele voltak a terrortámadások keserű és dacos elitélésével. Ezeket a terrortámadásokat jogosan "az ártatlanok elleni tömeggyilkosságának" nevezték.

Megszakad a szívem azokért az emberekért akik elvesztették az életűket vagy akiknek ezentúl már minden más lesz. Megsírattam a fiatalokat akik már sose fogják látni a napot. Akik már nem fognak virágot szedni. Akik már nem fognak imádkozni. Megszakad a szívem azért a kislányért akit már sose fog az édesanyja a karjaiban tartani vagy azért a hároméves kisfiúért aki már hiába vár az ablaknál hogy hazajöjjön apuka és hogy együtt játszanak. Hogy lehet leírni az agóniát amikor a szülők bomlott aggyal néznek a gyermekük ezentúl mindig üres ágyára? És mi történik azokkal az otthonokkal ahol a csodálatos gyermekzsivaj hirtelenjében megszakadt? Tényleg, mi történik?

És csak figyeltem és figyeltem az egyre nagyobb számú politikusokra akik elitélték a támadásokat és az ártatlanok vérének az ontását. Figyeltem George Bush elnökre és Tony Blair miniszterelnökre. Végighallgattam a szomorú de ugyanakkor elszánt hangú Jacques Chiracot és Kofi Annant. Benedict Pápát, (New York) kormányzó Patakit, Spanyolország Zapateróját, és Vlagyimír Putyint. Dühösek voltak, és mindenre esküdtek hogy ezeket a terroristákat üldözni fogják amíg el nem kapják őket és ki nem vonják őket a forgalomból. Kivétel nélkül mindenki ékesszóval igérte hogy minden megtesznek az ártatlanok elleni terrorizmus kiirtásáért. Mindenki ott volt!

És ekkor kezdett kirázni a hideg. Nem a hideg júliusi szél miatt, hanem azért mivel hirtelen ráébredtem hogy ebben a játszmában nekünk nem osztottak lapot. A hidegrázás a szívem mélyéről jött. Hirtelen ráébredés? Nem. A dolgok tudomásul vétele.

Mikor ezeket a politikusokat hallgattam, megerősödött bennem a tudat hogy az én gyermekeim vére, a zsidó gyermekek vére, más színű. A hideg futkosott a hátamon amikor London főpolgármestere beszélt a "tömeggyilkosságról ... a terroristák válogatás nélküli ... mészárlás ... a mindennapi londoni munkások ellen ..." és valami nagyon ronda dolog villant át az agyamon.

Mi a helyzet az én gyermekeimmel, a 'hétköznapi munkásosztály-beli' testvérekkel akik történetesen Haifában, Jeruzsálemben, Ahdodban, és Ashkelonban élnek? Mi a helyzet az én munkás zsidó társaimmal akik mindössze arra vágynak amire a londoniak? Hol van az eltökéltség ami ki akarja irtani a kártevőt akik Izrael utcáit pokollá változtatták és akik buszokat, éttermeket, és bevásárlóközpontokat robbantgatnak fel?

Miért érdemelnek a gyermekeim gyilkosai és megnyomorítói saját államot ahonnan ezentúl békésen fogják tudni vérben áztatni az én hazámat? Miért kell a londoni kígyókat üldözni és kiirtani miközben azokat akik fiatal zsidó anyákat, zsidó csecsemőket, és magzatokat ölnek halomra a világ minden sarkában hősként kezelik?

Görcsösen rázkódtam, csikorgattam a fogaimat, miközben Bush elnökre figyeltem, az elnökömre, aki esküdözött hogy "meg fogjuk találni őket ... bíróság előtt fognak felelni a tetteikért..." Kiket állítunk bíróság elé? Csak hangosan gondolkodtam. Bizonyos voltam benne hogy nem azok a palesztín gyilkosok jártak az eszében akik válogatás nélkül öldöklik az izraelieket, és akiket az amerikai követelések hatására az izraeli hatóságok idő előtt szabadon eresztenek. Meg vagyok arról győződve hogy Bush elnök nem azokról a PFSZ gazemberekről beszélt akik egyik napról a másikra a Palesztín Fennhatóság "rendőrei" lettek. Nincsenek kétségeim afelől hogy az elnök szavai nem Jasszer Arafat csatlósa ellen, közismertebb nevén Abu Mazen ellen irányultak.

De a hidegrázás alábbhagyott, és a totális kiábrándultság és düh lépett a helyébe. Putyin töltötte be a képernyőt. Józan hangon beszélt, az Orosz Medve, hogy "egyesített erővel" kell fellépni a terror ellen. "Bárhol ahol ilyen embertelen bűnöket követnek el ... legyen az London, New York, Moszkva, ... feltétel nélkül el kell itélnünk őket és a civilizált világnak egységesen kell fellépnie a nemzetközi terrorizmus ellen." London? New York? Moszkva? Hegyeztem a füleimet. Vártam Haifára. És Jeruzsálemre. És Afulára. És Netanyára.

Putyinnak igaza volt. Jól beszélt. Az általa megnevezett városok borzalmasan megszenvedtek Mohamed követőitől. Ezek a városok, másokkal egyetemben, élesben tapasztalták az iszlám fanatizmus borzalmas eredményeit. Vártam hogy ez a sunyi orosz az ajkára vegye, hogy elismerje, hogy ezek a városok sok izraeli várossal egyetemben a világon mindenütt jelenlévő iszlám támadás epicentrumában vannak. Vártam és számítottam a felháborodására. Vártam hogy a London, New York, és Moszkva után, remélhetőleg, az én városom gyermekeinek a kiontott véréről is beszéljen. Vártam hogy Putyin "feltétel nélkül elitélje" a szüleim és szeretteim ellen elkövetett barbár támadásokat. Vártam, és vártam, és vártam. És aztán szép lassan Putyin eltünt a képernyőről.

Megsírattam Anglia és Oroszország gyermekeit. És megsírattam a spanyol gyermekeket is. Mindet megsírattam.

De énérettem senki sem sírt.