Egy modern faji rágalom

Szerző: Melanie Phillips

2005 Szeptember 06

A Commentary Magazin egyik megdöbbentő cikkében Nidra Poller lerántja a leplet egy olyan faji rágalomról, amit idővel mind a rosszindulatában, mind a gyűlöletkeltésében, egy lapon fognak emlegetni a Zion Bölcseinek a Könyvével (Protocols of the Elders of Zion). A második palesztín intidáda (felkelés) meghatározó képe a France 2 tv csatorna által leközölt műsor volt, ahol a 12 éves Mohammed al-Durát az apja védi az izraeli golyózápor ellen. Mindez a Netzarim kereszteződésnél történt 2000 Szeptember 30.-án, a felkelés legelején. A franciák által készített képek pillanatok alatt alapvetően meghatározták a felkelés jellegét. Mohammed al-Durrah képét, amint holtában az apja ölébe fekszik mint egy arab piéta, számtalanszor használták fel öngyilkos merénylők toborzására. Mint Poller írta, a halotti jelenetet megörökítették falfestményeken, plakátokon, bélyegeken, sőt, még a Daniel Pearl lefejezéséről készült videón is látható volt.

A filmoperatőr, Talal Abu Rahmen eskü alatt azt állította a Palesztín Központ az Emberi Jogokért (Palestinian Center for Human Rights) előtt, hogy az izraeliek szándékosan ölték meg a fiút és sebezték meg az apját. Állítása szerint először az izraeli katonák és a palesztín rendőrök megközelítőleg öt percen keresztül lövöldöztek egymásra. Ezután az izraeliek 45 percen keresztül folyamatosan és kizárólag az apát és a fiút lőtték, akik egy beton hordó (culvert) mögött kuporogtak. Az operatőr ebből az egyoldalú tűzpárbajból 27 percet örökített meg, miközben a saját élete is veszélyben forgott.

De már az kezdetek kezdetétől sok embernek valami nem stimmelt, és több ujságíró azon a véleményen volt hogy valami egész más történt mint amit a film sugalmaz. Mostpedig Poller olyan információkat ásott ki, amik erősen azt támogatják hogy az egész esemény egy cinikus és alávaló csalás volt. Mrs. Poller több órányi vágatlan anyaghoz jutott hozzá, amit aznap a Netzarim kerezsteződésnél örökített meg több tucat más filmoperatőr^**. Ezeken a felvételeken kétféle tevékenységet láthatunk -- valós támadásokat, és gyengén megtervezett és primitíven kivitelezett harci jeleneteket.

A "valóság" zónában a felizgatott gyerekek és dühöngő fiatalok köveket és molotov koktélokat dobálnak az izraeli rendőrörs felé, miközben a shabab-ok ("fiatalok") pedig az ikertornyok tetejéről égő autógumikat gurítanak a rácsok mögött lévő kirendeltség irányába. Az egész úgy tünik mintha órákon keresztül folyna, anélkül hogy az izraeli katonák bármit is csinálnának. Ezzel szemben a "színpad" zónában a palesztín operatőrök, az elhagyott üzem mögött ami biztonságot nyújt az izraeliek golyói ellen, egymás után veszik fel a megrendezett csatajeleneteket. A "sérültek" modern táncosok módjára szinte repülnek a levegőben, majd hirtelen összeesnek. A filmesek felveszik amint a gyerekek megpróbálnak életet verni az "áldozatokba", tolakodnak, lökdösődnek, "Allah Akbar"-t üvöltöznek, esetlenül rángatják a "sebesülteket", félrelökik a mentősöket hogy betuszkolják az "áldozatokat" az ENSZ és Vörös Félhold embélmákkal ellátott mentőautókba, amik egy pillanat alatt megjelennek ha szükség van rájuk. Az egyik felvételen felismerhetjük Talal Abu Rahmeh-et a France 2 logóval ellátott mellényében, amint épp egy megrendezett jelenetet vesz fel. Utána ebből a felvételből kimazsolázzák a leghasznosabb jeleneteket, amik később fel fognak tünni a hírekben és a dokumentum filmekben. Viszont azokat a részeket, amik bizonyítanák hogy az egész egy hatalmas csalás, kivágják és így az egészből csak az Izrael-ellenes részekben gazdag pillanatok maradnak meg.

Az al-Dura halálát megörökítő filmet pontosan ennek a megjátszott csatának a kellős közepén vették fel. Az egészet mind a helyhez, mind a szituációhoz hozzá lehet kapcsolni. A Reuters felvételei között látható hogy egy férfi és egy kisfiú egy betongyűrű mögött guggol miközben egy dzsip lassan közeledik, ami megáll a közelben tisztán látható izraeliek lőtávolságában, majd megfordul. Utána elindul az ellenkező irányba, megáll a betongyűrű közelében, és segít egy nyilvánvalóan megjátszott evakuálásban ahol egy a jobb lábán "megsérült" férfin segítenek. Ezt később a France-2 híradójában is láthattuk. Az al-Durahéktól öt méterre két mentős is vár. Semmiféle fegyveres összecsapás nincs a közelükben. Nem lehet hallani a fegyvereket. Egy férfi szalad az úton, az apa és a fiú előtt. Senkit se találnak el...

Az Abu Rameh által szeptember 30.-a késő délutánján műholdon keresztül leadott anyagot szintén láttam. Az aznap lejátszott 55 másodpercen kívül további kockák is voltak. Pl. a fiú utolsó képei, akiről azt állították hogy "egy gyomorlövés egy pillanaton belül megölte". A filmen látszik hogy a fiú mozgolódik, felkönyököl, elárnyékolja a szemeit a kezével, a hasára fordul, eltakarja a szemeit...

A 45 perc? történelem. Abu Rahmeh 27 perce? Az is már csak történelem. Mindössze egy kb. egy percnyi folyamatos felvétel létezik Dzsamál és Mohammed al-Durrahról. Ebben a percnyi filmben mindketten egy betongyűrű mögött kuporognak félelemtől eltorzult arccal. Szívszaggató üvöltést hallunk, de nem a fiú vagy az apa torkából, hanem egy férfitől aki a France-2 operatőréhez van közel. Dzsamál lógatja a fejét. Mohammed az apja lábánál nyújtózkodik. Később egy olyan részben amit alaposan kivágtak a sugárzott anyagból, láthatjuk hogy a kisfiú többször megváltoztatja a helyzetét, olyan módon amit csak egy élő ember tud megcsinálni. Ezen az 55 másodperc alatt láthatjuk hogy két golyó fúródik a falba, egy olyan falba, amin már sok más golyónyom is látható, messze az apától és a fiútól. Az utolsó kockákat porfelhő takarja el. Semmi nyoma a fegyverek ropogásának. Nincs haláltusa. A többi, mint ahogy mi franciák mondjuk, irodalom. [A többi, ahogy mi magyarok mondanánk, mese.. -- A fordító]

De nézzük meg megint hogy a Reuters miket vágott ki. Egy terepjáró szépen elmegy az úton, visszafordul, a másik oldalon visszajön, majd résztvesz a csatajelenetekben. Megjelenik egy mentő, egy "sérült" férfit átráncigálnak az úttesten keresztül, felrakják egy hordágyra, berakják a mentőbe, ami ezekután elmegy. Férfiak az A pontból a B-be futkosnak. A gyerekek Molotov koktélokat dobálnak az IDF (Israeli Defense Forces, izraeli hadsereg) erődítménye felé. A "nézőközönségből", ami nem más mint fiatal férfiak csoportjai, sorra lehet hallani a röhögést és a szurkolást. Mindez miközben a forgalom szépen megy a kereszteződésen keresztül. Iskolások jönnek mennek a táskáikkal. Egy divatosan öltözött nő a mobilfonján beszélget valamint az operatőrökkel (akik mit sem törődve háttal állnak az izraelieknek) cseveg és viccelődik. Minden rendben megy, rengeteg energia van a levegőben, és a shabab-ok pedig egyáltalán nem félnek. A palesztín rendőrök bemennek a tömegbe, időnként a levegőbe lövöldöznek, részt vesznek a csatajelenetekben, "megsérülnek", majd később visszajönnek hogy folytassák a szereplésüket. A gyerekek meggyújtják az autógumikat; szinte lehet érezni a levegőben az égő gumi szagát. Abu Rahmeh, a France 2 operatőrje, szintén ott van. Jól látható amint részt vesz az akciókban, amint felveszi a "sérültek" mentőkkel való evakuálását. Ismerős, és hihető.

Később a történet rosszabbra fordul. Luc Rosenzweig, a Le Monde már nyugdíjas újságírója, írt egy cikket amit a l'Express hetilapban akart leközölni. Ebben a cikkben Rosenzweig azzal vádolja meg a France 2 csatornát, hogy elkövették a "szinte tökéletes sajtóbűnt". A magazin szerkesztői igazgatója, Denis Jeambar, úgy döntött hogy saját maga is leellenőrzi Rosenzweig tényeit. Jeambar, Rosenzweig, es egy tv igazgató találkoznak egy France 2 vezetővel:

Kérték hogy hadd nézhessék meg a 27 percnyi megvágatlan anyagot, amiben Dzsamál és Mohammed al-Durát az izraeliek lelövik; helyette láttak egy fél órás videót tele megrendezett csatajelenetekkel, olyanokat, mint amiket korábban megemlítettünk. Utána megkérdezték hogy miért nincsenek olyan felvételek amelyeken az izraeliek al-Durahékat veszik célba; erre azt a választ kapták, hogy ekkorra az operatőr már visszavonta az eskü alatti vallomását, amit a Palesztín Központ az Emberi Jogokért nyomására adott eredetileg. Ezekután szerettek volna beszélni a cameramannal, mire azt a választ kapták hogy most épp orvosi kezelés alatt van Párizsban, majd később pedig azt hogy nem beszél franciául, és az angolja pedig nagyon kezdetleges (ami egész egyszerűen nem igaz). Kérték hogy hadd nézzék meg a felvételeket a gyermek haláltusájáról, amiket Charles Enderlin azért vágott ki, mivel "túlságosan elviselhetetlenek" voltak; kiderült hogy nincsenek ilyen felvételek. Utána megmutatták nekik egy halott gyermek képeit akiről azt állították hogy Muhammad al-Durra. Kiderült hogy a gyermeket szeptemer 30.-án délben vagy délután egykor vették fel a gázai Schifa kórházba, órákkal az állítólagos incidens megtörténte előtt; a gyermek arca más volt mint amit a lövöldözéses videón láthattunk, és a sérülései pedig nem feleltek meg azoknak amiket a szemtanúktól hallottunk. (A szerző (Melanie) hangsúlyozása). Végül pedig azt mondták nekik hogy a tv csatorna szakértői majd utána fognak nézni a dolgoknak.

Ezek után úgy néz ki hogy Jeambar elvesztette a lélekjelenlétét, a történet kiszivárgott, amit egy igencsak vad veszekedés követett, és most az egész a levegőben lóg. Poller szerint nem lehet minden kétséget kizárólag kijelenteni hogy Mohammed al-Durah meggyilkolása nem volt más mint egy felháborító hazugság, aminek az volt a célja hogy felverje az izrael-ellenes érzelmeket, legfőképpen az arab világban. De ugyanakkor a cikkben összegyüjtött tények erősen azt sugalmazzák hogy a France 2 igenis felelős ezért az égbe kiáltó csalásért, aminek a megjósolhatatlan következményei lehetnek.

Az izraeliek magánban már a kezdetek kezdetétől azt állították hogy az egész al Dura eset csalás volt, és hogy nincs értelme elővenni a témát és nyilvánosan megvizsgálni. Mégpedig azért, mert a hazugság olyan egetverő, és olyan mélyen benne van az európai pszichében, beleértve az izraeli 'elnyomással' kapcsolatos szélesebb hazugságot, hogy márcsak a kérdés feltétele is további gyűlöletet keltene. Ha belegondolunk hogy szinte az egész világ elvesztette a józan itélőképességét valamint feladta az újságírás szabályait, továbbá hogy mennyire nem törődik senki sem a tényekkel és a józan ésszel az izrael elleni háborúval kapcsolatban, az izraeliek elkeseredése és apátiája teljesen érthető. De alapvetően hibás is egyidejűleg. Teljesen függetlenül attól hogy milyen reakciókat provokálhat a felülvizsgálat, a történelem iránti kötelességünk azt diktálja, hogy felfedjük ezt az elképesztő hazugságot, és hogy kiderítsük az igazságot. E cél elérésében a Commentary Magazin egy nagyon fontos lépést tett.