Nyitólap

Klíma | Európa | Közel-Kelet | Egyéb | Társadalom | ENSZ | Amerika | Linkek

Összegzés: Francis Fukuyama szerint a modern liberális elméletek nem foglalkoznak a csoportok jogaival, és ez a hiányosság manapság hatalmas problémákat okoz, ami idővel a nyugati társadalmak végéhez is vezethet.

Identitás és népvándorlás

Szerző: Francis Fukuyama

2007 Február


A modern liberális társadalmak gyenge kollektív identitással rendelkeznek. A posztmodern elitek, különösképpen Európában, úgy érzik, hogy a fejlődésük már túllépett a valláson és nemzeten alapuló identitáson. De ha a társadalmaink nem képesek a pozitív liberális elveket kinyilvánítani, akkor meg fogják őket kérdőjelezni a bevándorlók (migrants), akik sokkal jobban tisztában vannak, hogy kik is maguk valójában.

A modern identitás irányelvei a liberális demokráciát alátámasztó politikai elméletek egy hiányosságából fakadnak. Ez a hiány nem más, mint a liberalizmus némasága a csoportok helyéről és fontosságáról. A modern politikai elmélet gondolatmenete, ami Machiavellivel kezdődik, és Hobbesen, Lockén, Rousseaun, és az amerikai alapító atyákon keresztül vezet, a politikai szabadságra úgy tekint, ahol az állam az egyén ellen van, nem pedig a csoportok ellen. Hobbes és Locke példaképpen azt állítja, hogy az emberi lényeknek természetes jogaik vannak mint egyéneknek - olyan jogok, amiket csak egy társadalmi szerződésen keresztül lehet biztosítani, ami meggátolja, hogy egy egyén, a saját érdekének az űzése közben, másoknak ártson.

A modern liberalizmus jórészben az európai Reformációt követő vallásháborúk hatására jött létre. A liberalizmus létrehozta a vallási tolerancia elvét - az eszmét, hogy a vallási célokat nem lehet a köz intézményeiben úgy űzni, hogy az más szekták vagy egyházak vallási szabadságát csorbítsák. (Mint később láthatjuk, az állam és az egyház aktuális elválasztása több modern európai demokráciában sohasem lett teljesen véghezvíve.) És habár a modern liberalizmus létrehozta az elvet, hogy az állam hatalmát nem szabad arra használni, hogy egy egyénre rákenyszerítse a vallást, de ugyanakkor nem válaszolta meg azt a kérdést, hogy mi történik akkor, ha az egyéni szabadság konfliktusba keveredik egy adott csoportnak egy bizonyos vallási hagyományhoz való jogához. A szabadság, nem az egyéni szabadság, hanem az a szabadság, hogy kulturális, vallásos, vagy etnikai csoportok megőrizzék a csoportidentitásukat, nem volt központi téma az amerikai alapító atyák szemében, mégpedig valószínűleg azért, mivel az új telepesek viszonylag homogének voltak. John Jay (a második "Federalist Paper"-ből) szavaival élve, "egy csoport, akik ugyanazoktól az ősöktől származnak, egy nyelvet beszélnek, ugyanaz a vallásuk, és ugyanazokhoz az elvekhez ragaszkodnak."

A Nyugaton, az identitás politikája igazából a Reformációval indult be. Martin Luther (Luther Márton) azt állította, hogy az üdvösséget csakis a belső hittel lehet elérni, és támadta is emiatt a katolikus egyházat - vagyis azt, hogy a társadalmi normákhoz külsőleg kell alkalmazkodni. Tehát ezzel a Reformáció az igaz vallásosságot az egyén szubjektív állapotával (subjective state, talán belső világ?) hozta összefüggésbe, és ezáltal elválasztotta a belső identitást a külsőségektől.

Charles Taylor kanadai filozófus többször írt az identitással kapcsolatos politika későbbi történelmi fejlődéséről. A Second Discourse and the Promenades című művében Rousseau azt állította, hogy hatalmas szakadék létezik a külső létünk, ami nem más mint a társadalmi szokások halmaza, valamit az igaz belső létünk között. A boldogság a belső hitelesség elérésében leledzik. Ezt az eszmét Johann Gottfried von Herder fejtette ki, aki szerint a belső hitelesség nemcsak az egyénekben hanem a népekben is létezik, és ennek a megtartása nem más, amit manapság a népi kultúrának hívunk. Taylor szavaival élve "Ez egy erőteljes eszmény, ami végülis utólért minket. Ez egy morális fontosságot jelent a saját magammal való kapcsolatomban, a saját belső énemmel, ami abban a veszélyben van, hogy elvesz ... a szociális konformitáshoz való nyomás miatt." ("This is the powerful ideal that has come down to us. It accords moral importance to a kind of contact with myself, with my own inner nature, which it sees as in danger of being lost... through the pressures toward social conformity.")

Ez a külső és belső öntudat közötti szakadék nemcsak az eszmék világában létezik, hanem a modern piacgazgaságok társadalmi valóságában is jelen van. A francia és amerikai forradalmakat követően a carrière ovuerte aux talents egyre jobban az előtérbe került, miközben a szociális mobilitás hagyományos korlátai egyre jobban leépültek. Innentől fogva az egyén szociális státuszát nem örökli az egyén, hanem eléri; ez az egyén tehetségének, munkájának, és erőfeszítésének az összességétől függ, nem pedig attól, hogy milyen családba született. Az ember életének az értelmét a belső vágyak kielégítése adja, nem pedig a szülők, rokonok, falu, vagy a papok elvárásaihoz való alkalmazkodás.

Taylor kimutatja, hogy a modern identitás alapvetően (inherently) politikai, mivel megköveteli az elismerést. Az ötlet, hogy a modern politika az univerzális elismerésen alapul, Hegeltől származik. Ugyanakkor egyre jobban úgy néz ki, hogy a közös egyéni emberiségen alapuló univerzális elismerés nem elégséges, különösképpen azokra a csoportokra nézve, amelyek el voltak nyomva a múltban. (Increasingly, however, it appears that universal recognition based on a shared individual humanity is not enough, particularly on the part of groups that have been discriminated against in the past.) Tehát a modern identitási mozgalmak a csoport identitások körül keringenek - vagyis hogy a köz elismerje, hogy a korábban marginalizált csoportok, mint pl. quebeciek [magyar viszonylatban a cigányok.. -- A fordító], az afrikai-amerikaiak [ez a "politikailag korrekt" kifejezés az amerikai feketékre.. -- A fordító], a nők, a bennszülöttek, a homoszexuálisok, stb. egyenlő méltósággal bírnak.

Nem véletlen, hogy Charles Taylor kanadai, mivel a mai multikulturalizmus és identitási irányelvek sok tekintetben Kanadában születtek, köszönhetően a franciául beszélő közösségnek, akik követelték a jogaik elismerését. Az 1977-es 101-es törvény megsérti az egyéni jogok liberális elvét, mivel a franciák olyan nyelvi jogokkal rendelkeznek, amik nem érvényesek az angolul beszélőkre. Quebecet 1995-ben elismerték mint egy "eltérő társadalmat", és 2006-ban pedig mint "nemzetet".

A multikulturalizmus - nem mint a kultúrális sokoldalúság eltűrése hanem mint a faji, vallási és kulturális csoportok jogainak az elismerése - szinte minden liberális demokráciában meggyökeredzett. Az elmúlt generációban az amerikai politikai élet elsősorban a feketékkel kapcsolatos pozitív diszkriminációval, a kétnyelvűséggel, a homoszexuálisok közötti házassággal, stb. foglalta el magát, ami mögött a korábban kitaszított csoportok vannak, amelyek most nemcsak az egyéni, hanem a csoporthoz tartozó jogaikat is követelik. Az Egyesült Államok lockei hagyományainak köszönhető egyéni jogainak köszönhetően ezek csoportos jogok kivívásával kapcsolatos erőfeszítések elképesztően ellentmondásosak, sokkal jobban, mint a modern Európában.

A radikális iszlámista ideológiát, ami az elmúlt évtized terrortámadásait motiválta, elsősorban nem a hagyományos muszlim kultúra, hanem a modern identitási politika szemszögéből kell nézni. Így az egész már sokkal ismerősebb, köszönhetően a korábbi politikai mozgalmaknak. A tény, hogy ez modern nem jelenti azt, hogy kevésbé lenne veszélyes, de ugyanakkor segítséget nyújt ahhoz, hogy tisztán lássuk a problémát, és a lehetséges megoldásokat.

Az érvet, hogy a jelenkori radikális iszlámizmus az identitással kapcsolatos politikának egy formája, Olivier Roy francia tudós fejezte ki a legerőteljesebben a 2004-es Globalizált Iszlám című könyvében. Roy szerint a radikális iszlámizmus gyökere nem kultúrális eredetű - más szavakkal élve nem az Iszlám egy alapvető tulajdonságának, vagy a vallás által létrehozott kultúrának az egyik melléktermékével állunk szemben. Roy szerint a radikális iszlámizmus azért jött létre, mivel az Iszlám "elvesztette a területét" ("deterritorialised"), ráadásul egy olyan módon, hogy maga a muszlim identitás is megkérdőjeleződött.

A hovatartozás kérdése egyáltalán nem merül fel a hagyományos muszlim társadalmakban, ugyanúgy, mint ahogyan a hagyományos keresztény társadalmakban sem jelenik meg. A hagyományos muszlim társadalomban az egyén identitását a szülei, valamint a társadalmi környezet határozza meg; minden, az egyén törzsétől kezdve a rokonain, a helyi imámon keresztül, az állam politikai szerkezetéig - hozzájárul az egyén identitásához az Iszlám egy adott ágán belül. Ez nem választás kérdése. A Júdaizmushoz hasonlóan az Iszlám is igencsak legalisztikus vallás, ami azt jelenti, hogy a vallásos hit magában foglalja a külsőleg meghatározott társadalmi szabályokhoz való hasonulást. Ezek a szabályok nagyon lokalizálva vannak, és függenek a hagyományoktól, a szokásoktól, a szentektől, valamint a különböző területek gyakorlatától. A hagyományos vallásosság nem univerzalisztikus az Iszlám doktrinális univerzalismusának ellenére.

Roy szerint az identitás pontosan akkor válik problematikussá, amikor a muszlimok elhagyják a hagyományos muszlim társadalmakat, pl. úgy, hogy bevándorolnak Nyugat Európába. Az egyénnek az identitását ekkor már nem fogja alátámasztani a társadalom; mitöbb, egy erős nyomás altt lesz, hogy vegye fel a nyugaton szokásos kultúrális normákat. A hitelesség kérdése ebben a pillanatban egy olyan módon lép a felszínre, ami sohasem törént meg a hagyományos társadalomban, mivel mostantól fogva egy szakadék van az egyén belső muszlim identitása, valamint a viselkedése között az őt körülvévő társadalom ellenében. Ez megmagyarázza, hogy miért bombázzák a különféle iszlám weblapok imámjait az olyan kérdésekkel, hogy például mi a haram (tiltott), és mi a halal (engedélyezett). Pl. Szaúd Arábiában, a kérdés hogy vajon haram-e ha az ember kezet ráz egy nő egyetemi professzorral, sohasem merül fel, mivel az ilyen társadalmi kategória szinte egyáltalán nem létezik.

A radikális iszlámizmus és dzsihádizmus válasz az identitás keresésére. Ezek az ideológiák meg tudják válaszolni a fiatal holland és francia muszlimok kérdését, hogy "Ki is vagyok én?": része vagy a globális ummának [a világ muszlim közössége. -- A fordító], amit az univerzális iszlám doktrínának a pontos betartása jellemez, és amit teljesen megtisztítottak a helyi szokásoktól, szentektől, hagyományoktól, stb. Tehát a muszlim identitás egy belső hitté válik, nem pedig egy a társadalmi szokásokat látványosan betartó valamivé. Roy kimutatja, hogy ez a folyamat a muszlim hit "protestánsolódását" jelenti, vagyis azt, hogy az üdvösség szubjektív állapota nem egyezik meg a személy külső viselkedésével. Mohamed Atta és más 9/11 összeesküvők valószínűleg ezért fogyaszthattak alkoholt és látogattak meg sztriptíz bárokat a támadást megelőző napokban.

Ha megértjük, hogy a radikális iszlámizmus az identitásnak egy formája, akkor megértjük, hogy a másod- és harmad-generációs európai muszlimok miért fordulnak hozzá. Az első generációs bevándorlók rendszerint nem szakítottak pszichológiaiag a szülőföldjuk kultúrájával, és s hagyományos szokásaikat magukkal hozták az új hazájukba. Ezzel szemben a gyermekeik megvetik a szüleik vallásosságát, de ugyanakkor nem válnak részesévé az új társadalmuknak. Két kultúra közé szorultak, egyikkel sem tudnak azonosulni, tehát az mai dzsihád univerzalista ideológiája nagyon imponál nekik.

Olivier Roy szerint a radikális iszlámizmus elsősorban egy európai jelenség, de szerintem ez nem így van; A közel keletről sok más helyről is jönnek ki a radikális ideológiák. Szaúd Arábia, Irán, Pakisztán, és Afganisztán mind exportálta a radikális iszlámista eszméket, és valószínűleg Irak is csatlakozni fog hozzájuk a jövőben. De Roy elemzése érvényes még a muszlim országokra is, mivel az adott társadalmakban a modernitás importálása okozza az identitási krízist és a radikalizációt. A technológiai és gazdasági nyitások által hajtott globalizáció elmosta a határokat a fejlett világ és a hagyományos muszlim társadalmak között. Nem véletlen, hogy a manapság végrehajtott terrortámadások jelentős részben vagy az Európában radikalizálódott europai muszlimok, vagy pedig a muszlim társadalmak kiváltságokkal rendelkező rétegeinek a tagjai követték el, akiknek lehetőségük volt arra, hogy kapcsolatba kerüljenek a nyugattal. Mohamed Atta valamint a Szeptember 11.-ei támadás többi szervezője ebbe a kategóriába esett, csakúgy mint Mohamed Bouyeri (a holland Theo van Gogh gyilkosa), a Március 11.-ei madridi és a Július 7.-ei londoni terroristák, valamint azok a brit muszlimok, akik tavaly nyáron repülőgépeket akartak felrobbantani. Hozzá kell még adni, hogy az al-Kaida vezetői, Osama bin Laden és Ayman al-Zawahiri művelt emberek, és mindkettő hatalmas tudással rendelkezik, és hozzáférnek a modern világhoz.

Ha a jelenkori radikális iszlámizmust az identitás politika, és ezáltal egy modern jelenség eredményeként kezeljük, akkor két következtetést lehet leszűrni. Először, ezt a problémát már láthattuk a 20. század szélsőséges mozgalmaiban, többek között amikor a a fiatalok egy rétege anarchistákká, bolsevikokká, fasisztákká, valamint a Baader-Meinhof terrorista csoport tagjaivá váltak. Mint Fritz Stern és Ernest Gellner valamint mások kimutatták, a modernizáció, valamint a Gemeinschaftból a Gesellschafba való átmenetel egy nagyon elidegenítő folyamat, és különböző társadalmakban nagyon sok egyén rendkívül nehezen tudja kezelni. Most a fiatal muszlimok esnek át ezek a folyamaton. Hogy van-e valami az iszlám vallásban, ami elősegíti ezt a radikálizálódást, még nyílt kérdés. Szeptember 11 óta egy egész kis iparág alakult ki, ami megpróbálja bebizonyítani, hogy az erőszaknak, sőt, az öngyilkos merényleteknek, mély koráni és történelmi gyökerei vannak. De nem szabad elfelejteni, hogy a történelem folyamán, a muszlim társadalmak gyakran toleránsabbak voltak a keresztényeknél. A zsidó filozófus Maimoides a muszlim Cordóbában született, ami a kultúrális és oktatási sokoldalúságáról híres központ volt; Bagdad több nemzedéken keresztül a világ egyik legnagyobb zsidó közösségének adott otthont. Ugyanúgy nincs értelme a mai radikális Iszlámot az Iszlám elkerülhetetlen eredményének tekinteni, mint ahogy a fasizmust sem tekintjük a több évszázados európai kereszténység csúcsának.

Másodszor, a dzsihádista terrorizmust nem fogjuk tudni megoldani azáltal, hogy exportáljuk a modernizációt valamint a demokráciát a közel keletre. A Bush kormánynak az a nézete, hogy a terrorizmust a demokrácia hiánya fűti, figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy sok terrorista a demokratikus európai államokban radikalizálódott. Mind a modernizáció, mind a demokrácia jó önmagában, de a muszlim világban rövidtávon inkább növelni fogják, és nem csökkenteni a terrorizmus problémáját.

A modern észak amerikai és európai liberális társadalmak gyenge identitással rendelkeznek; sokan üdvözlik a saját prulalizmusukat és multikulturalizmusukat, és ezzel egyetemben azt is kimutatják, hogy az identitásuk nem más, mint az identitás hiánya. De ugyanakkor tény, hogy a nemzeti hovatartozás érzése még mindig létezik a mai liberális társadalmakban. De az európai és észak amerikai nemzeti identitás valahogy eltér egymástól, és ez segít megmagyarázni, hogy miért olyan nehéz a muszlimok integrálása pl. Hollandiában, Franciaországban, és Németországban.

A néhai Seymour Martin Lipset szerint az amerikai identitás mindig is politikai természetű volt, és a tény, hogy az USA egy az állami hatalom elleni forradalomban született meg, erősen befolyásolja a nemzeti hovatartozás érzését. Az amerikai hitvallás (creed) mindig is öt alapelven alapult: egyenlőség (vagyis az egyenlő lehetőségek, nem pedig az egyenlő eredmények), szabadság (vagyis anti-államizmus), individualizmus (abban az értelemben hogy az egyén képes a saját társadalmi helyzetét meghatározni), populizmus, és laissez-faire [vagyis minél kevesebb beavatkozás.. -- A fordító]. Mivel ezek a tulajdonságok mind politikaiak és polgáriak, ezért (a rabszolgaság eltörlése után) minden amerikai számára elérhetőek, és az ország történelme során nagyon stabilan fennmaradtak. Robert Bellah egyszer úgy jellemezte az Egyesült Államokat, hogy az országnak van egy "civil vallása", de ez az egyház nyitva áll az újonnan jötteknek is.

A politikai kultúra ezen jellemzői mellett az amerikai öntudat még a különféle etnikai hagyományokban is gyökeredzik, különösképpen abban, amit Samuel Huntington a domináns "anglo-protestáns" kultúrának nevez. Lipset is azt vallja, hogy a brit telepesek szektáriánus protestáns hagyományai nagyon nagy szerepet játszottak az amerikai kultúra kialakulásában. A híres protestáns munkamorál, az amerikai hajlam az önkéntes gyülekezésre, és az amerikai politika moralizmusa mind ennek az anglo-protestáns örökségnek a mellékterméke.

De miközben az amerikai kultúra legfontosabb alapkövei az európai kultúrális hagyományokban gyökereznek, a 21. század kezdetétől ezek elváltak az etnikai eredetektől, és az új amerikaiak is átvették ezeket a szokásokat. Az amerikaiak keményebben dolgoznak mint az európaiak, és rendszerint azt hiszik - mint pl. Weber korai protestánsai - hogy méltóság a morálisan kielégítő munkában található, és nem pedig a jóléti állam féle szolidaritásban.

Természetesen a mai amerikai kultúrának olyan részei is vannak, amik már kevésbé kellemesek. A "nekem jár" kultúrája, a felhasználói kultúra (comsumerism), a szex és erőszak hollywoodi kihangsúlyozása, és az alacsonyabb osztályokon belüli gang kultúra, amit az USA re-exportált Közép Amerikába, mind tipikusan amerikai jellegzetességek, amiket sok bevándorló átvett. Lipset azt állította, hogy az amerikai kivételesség egy kétélű kard: az az anti-államizmusi (anti-statist) individualizmus ami miatt az amerikaiak annyira vállakozó kedvűek szintén elősegíti a törvény nem tiszteletben tartását, sokkal jobban, mint Európában.

Európa a második világháború után eltökélte, hogy létrehoz egy "poszt-nemzeti" európai hovatartozást. De az erős EU felé haladás ellenére, az európai identitás nem igazán a szív, hanem az agy szüleménye. Miközben a mobil és kozmopolita európaiaknak valóban létezik egy vékony rétege, kevés ember gondol magára mint európai, vagy érzi hogy a szívében dobog a szíve, amikor az európai himnuszt játszák. Az európai alkotmány 2005-ös francia és holland elutasításával az átlag polgárok megint közölték az elitjeikkel, hogy nincsen a szándékukban feladni a nemzetállamot és a szuverenitást.

De sok európai ambivalensen érez a nemzeti identitással kapcsolatban. A mai európai politikai öntudatnak a meghatározó élménye a két világháború, amit az európaiak rendszerint a nacionalizmus szemére vetnek fel. De ennek ellenére Európa régi nemzeti identitásai még továbbra is léteznek. Az emberek még mindig tudják, hogy mit jelent britnek, franciának, hollandnak, vagy olasznak lenni, még akkor is, ha ezeknek a hovatartozásoknak a kinyilvánítása nem politikailag korrekt. Ezenkívül az európai nemzeti hovatartozások, az amerikai kontinensen lévő országokkal ellentétben még mindig a származáson alapulnak. Tehát miközben minden egyes európai országban létezik ugyanaz a formális politikai állampolgárság mint ami az USA-ban, a továbbra is létező etnikai hűségnek köszönhetően nem minden állampolgár "egyenlő". (it is harder to turn that into felt equality of citizenship because of the continuing force of ethnic allegiance)

A hollandok például híresek a pluralizmusukról valamint a toleranciájukról, de a saját otthonaikban, a hollandok szociálisan igencsak konzervatívok. A holland társadalom anélkül volt multikulturális hogy elvárta volna az asszimilációt, ami jól illett a consociational (???) társadalomba, amit hagyományosan a protestáns, katolikus, és szocialista támpillérekre épült. Hasonlóképpen, más európai országok is úgy értelmezik a multikulturalizmust mint egy keretet, amin belül a különféle kultúrák együtt léteznek, nem pedig egy átmeneti mechanizmusként ami az újonnan érkezőket integrálja a domináns kultúrába (amit Amartya Sen "plurális monokultúrának" nevezett). Sok európai nincs meggyőződve affelől, hogy a muszlimok be akarnának integrálódni a társadalomba, viszont azokat akik pedig szeretnének gyakran elutasítják, még akkor is, ha azok megszerezték a nyelvi és a kultúrális tudást.

Nagyon fontos, hogy nem szabad túlhangsúlyozni az USA és az Európa közötti különbségeket. Az európaiak azt állítják, joggal, hogy nekik nehezebb a bevándorlóikat integrálni - akiknek a többsége mostmár muszlim - mint az USA-nak. Miközben Európa muszlim bevándorlói igencsak hagyományos társadalmakból érkeznek, az Amerika felé tartó bevándorlók Dél-Amerikaiak, és náluk is a Kereszténység a domináns kultúra. (A számok szintén számítanak; az USA-ban a 300 milliós lakosságra 2-3 millió muszlim jut. Ha az USA-ban is olyan arányban lennének muszlimok mint Franciaországban, akkor ez a szám több mint 20 millió felett lenne.)

De bármi légyen is az igazi ok, az európaiak nem voltak képesek jobban integrálni a muszlim lakosságukat, és ez egy olyan időzített bomba, ami már most hozzájárult a terrorizmushoz. Előbb-utóbb a különféle populista [demagóg. -- A fordító] csoportok fel fognak horkanni, és ez idővel magát az európai demokráciát is veszélyeztetheti. Ennek a problémának a megoldásához két irányba kell elindulni: egyszer meg kell változtatni a bevándorló kisebbségek, beleértve a leszármazottjaik viseledését, másodsorban pedig a domináns nemzeti közösség tagjainak is meg kell változniuk.

Előszöris fel kell ismerni, hogy a régi multikulturális model nem járt elsöprő sikerrel az olyan országokban mint pl. Hollandia és Nagy Britannia, és helyette sokkal nagyobb erőfeszítést kell tenni, hogy a nem nyugati lakosságot sikeresen integrálják a közös liberális kultúrába. A régi multikulturális model a csoportok elismerésén, és a jogaikon alapult. A kulturális különbségek rosszul értelmezett tiszteletben tartása miatt - valamint bizonyos esetekben a gyarmatosításokból fakadó bűntudat miatt - túl sok hatalmat ruháztak át a kulturális közösségeknek, hogy a tagjaik viselkedéseinek a szabályait definiálhassák. A liberalizmus végülis nem alapulhat a csoportok jogain, mivel nem minden csoport tartja magáénak a liberális eszmerendszert. Az európai Felvilágosodás civilizációja, aminek a mai liberális demokrácia az örököse, nem lehet kultúrálisan semleges, mivel a liberális társadalmaknak megvannak a saját értékeik az egyének egyenlő értékével és méltóságával kapcsolatban. Azok a kultúrák amelyek nem fogadják el ezeket az elveket, nem érdemelnek meg egyenlő védelmet egy liberális demokráciában. A bevándorló közösségek tagjai és leszármozattjaik megérdemlik, hogy egyenlő egyénenként kezeljék őket, és nem pedig egy kulturális közösség tagjaiként. Semmi ok sincs rá hogy egy muszlim leányt más törvények szerint kezeljenek mint egy keresztényt vagy egy zsidót, akármit is éreznek a rokonai.

A multikulturalizmus, ahogy azt eredetileg elképzelték Kanadában, az USA-ban, és Európában, bizonyos szempontból a "a történelem végén egy játék volt" (game at the end of history). Ezt a kulturális sokoldalúságot a liberális pluralizmus egy díszeként képzelték el, ami magával hozná az etnikai ételelet, szines ruhákat, és egy más történelmi hagyomány nyomait, olyan társadalmakba, amelyeket észbontóan konformistáknak és homogéneknek láttak. A kulturális sokoldalúságtól azt várták el, hogy nagyjából csak a magánszférában létezzen, ahol nem sértené meg különösképpen az egyéni szabadságjogokat, vagy másképpen kérdőjelezné meg a liberális társadalmi rendet. Ahol ez megjelent a közszférában, mint pl. a quebeci nyelvi kérdésekben, ezt a liberális elvtől való eltérést a domináns kultúra inkább csak mint egy kényelmetlenség kezelte, nem pedig úgy, hogy alapvetően veszélyeztetné magát a liberális demokráciát.

Ezzel ellentétben több mai muszlim közösség olyan csoport-jogokat követel, amelyeket egyszerűen nem lehet az egyéni egyenlőség liberális eszméjével összeegyeztetni. Ezek a követelések között találhatunk olyant, ami bizonyos esetekben felmentené őket a családi törvénykezés alól ami a társadalom minden más tagjára érvényes, ami feljogosítaná őket arra hogy bizonyos tipusú közeseményekről kizárják a nem muszlimokat, vagy hogy jogukban álljon megkérdőjelezni a szólásszabadságot a vallási sértegetések nevében (jó példa volt erre a dán karikatúra eset). Néhány szélsőséges esetben, a muszlim közösségek még odáig is elmerészkedtek, hogy a politikai rend szekuláris jellegét megkérdőjelezték. Ezek a tipusú csoport jogok nyilvánvalóan gyengítik a társadalom többi elemének a jogait, és a kulturális autonómiát jócskán kitolják a privát szférából.

Sokkal nehezebb Európában mint az USA-ban megkérni a muszlimokat, hogy adják fel ezeket a csoport jogokat, mivel sok európai országnak közösségi (corporatist) hagyományai vannak, amik alapján továbbra is tisztelik a kommunális jogokat, és nem választották szét határozottan az egyházat és az államot. Az államilag támogatott keresztény és zsidó iskolák jelenléte sok európai országban megnehezíti azoknak a dolgát, akik elvből ellene vannak annak, hogy az állam támogassa a momahedánok vallási oktatását. Németországban az állam a protestáns és katolikus egyházaknak az érdekében adókat szed, amiket utána eloszt az egyházakkal kapcsolatos iskolák közöttt. (ez Bismarck Kulturkampf-jának az öröksége, amit a katolikus egyház ellen vívott.) Még Franciaország, az erős köztársasági hagyományai ellenére sem volt következetes ebben a kérdésben. A francia forradalom papság-ellenes kampánya után Napoleon visszaállította a vallás szerepét az oktatásban, és közösségi megoldásokat alkalmazott az állam-egyház kapcsolatokban. Franciaországban például az állam és a zsidó közösség kapcsolatát a Ministre des Cultes kezeli a Consistoire Israélite-n keresztül, és Nicolas Sarkozy ezt a modellt használta fel, amikor nemrégiben megpróbált létrehozni egy hivatalos muszlim közbenjárót (interlocutor), ami a francia muszlimok nevében beszélt volna (és ellenőrizné őket). Még az 1905-ös törvény, ami szentként kezeli a laïcité elvét, kivételt tesz, mint pl. Alsace esetében, ahol az állam még mindig támogatja az egyházakkal kapcsolatos iskolákat.

A korporatizmusnak ezen szigetei, ahol az európai államok továbbra is hivatalosan elismerik a kommunális jogokat, nem voltak ellentmondásosak a nagyszámú muszlim közösségek megjelenése előtt. A legtöbb európai társadalom teljesen elszekularizálódott, tehát ezek a vallási maradványok egyáltalán nem tüntek veszélyesnek. Viszont fontos precedenseket jelentettek a muzulmán közösségeknek, és korlátokat jelentenek a vallás és az állam szétválasztásának a fenntartásában. Ha Európa szeretné megalapozni csoportok helyett az egyéneken alapuló liberális eszmék pluralizmusát, akkor mindenképpen meg kell vizsgálniuk ezeket a közösségi intézényeket, amiket a múltból örököltek.

A muszlim integráció körüli problémák megoldásának a másik ágát pedig pedig az európai többségi közösségek elvárásaiban és viselkedésében kell keresni. A nemzeti hovatartozás kérdését úgy értelmezik, ami korlátozza azoknak az újonnan jövőknek a lehetőségeit, akik más vallási vagy etnikai háttérrel rendelkeznek. A nemzeti identitás mindig is egy társadalmi kérdés: a közösség történelméről, szimbólumairól, hőseiről, és a történeteiről szól. A helyhez és történelemhez az ilyenféle ragaszkodást nem szabad eltörölni, de ugyanakkor az új államopolgároknak is meg kell adni a lehetőséget. Néhány országban, Pl. Németországban, a 20. századi történelem miatt igencsak nehézkes a nemzeti identitásról beszélni. Ennek ellenére, az európai új sokoldalúság miatt, ezt a dialógust meg kell nyitni - mivel ha az eredeti lakosok nem értékelik eléggé a nemzeti hovatartozást (national citizenship), akkor végképp nincs joguk ezt elvárni az újonnan érkezőktől.

Ez a dialógus már kezd kialakulni. Pár évvel ezelőtt a német keresztény-demokraták óvatosan megemlítették a Leitkultur elvét - vagyis hogy a németséghez hozzátartozik a tolerancia, és egyenlő tisztelet követelménye. A leitkultur kifejezést - amit "vezérlő" vagy "referencia kulturának" lehet fordítani - 1998-ban a szíriai származásu egyetemi tanár Bassam Tibi hozta létre azzal a céllal, hogy a hovatartozásnak egy nem etnikai értelmezést adjon, ami által a nem etnikai németeket is befogadnák. A "feltaláló" személye ellenére a baloldal rögtön elitélte az ötletet mint rasszistát és visszatérést a szomorú német multhoz, és a keresztény demokraták is gyorsan ejtették az ötletet. Viszont az elmúlt pár évben Németországban egy robusztus nemzeti vita zajlott le a nemzeti hovatartozásról és a tömeges bevándorlásról. A tavalyi futball világbajnokság alkalmával a nemzeti érzések mérsékelt kifejezése széleskörűvé és teljesen normálissá vált, sőt, Németország szomszédai üdvözölték ezt a tényt.

A teljesen különböző kezdetek ellenére ezen a téren Amerika taníthat valamit Európának, mivel az USA-ban megpróbáltak létrehozni egy poszt-etnikai hovatartozást. Az amerikai élet tele van kvázi-vallásos ceremóniákkal, amiknek az a céljuk, hogy ünnepeljék az ország demokratikus politikai intézményeit: zászlófelvonási ünnepségek, az állampolgársági eskü, valamint Hálaadás és a július 4.-ei (Függetlenségi Nyilatkozat deklarálása) ünnepek. Az európaiak viszont nagyjából megszüntették a politikai életben az ilyesfajta szertartásokat. Az európaiak rendszerint cinikusak, és lekezelők az ilyenfajta amerikai patriótizmussal kapcsolatban. De ugyanakkor ezek a ceremóniák fontosak az új immigránsok asszimilációjában.

Európában szintén volt rá példa, hogy létrehoztak egy nemzeti identitást, ami nem teljesen az etnikai hovatartozáson, vagy a vallásos alapult. A leghíresebb példa erre a francia köztársasági érzelem, ami a klasszikus formájában nem volt hajlandó elismerni a különböző helyi identitásokat, és az állam hatalmát használta fel a francia társadalom homogenizálására. A terrorizmus és városi felkelések növekedésével, egy intenzív vita folyik Franciaország berkein belül, hogy miért nem működött az integrációnak ez a formája. Lehet hogy az az egyik probléma, hogy maguk a franciák feladták a hovatartozás régi elvét a multikulturalizmusért. A 2004-es fejkendő betiltás a régi köztársasági elv újbóli megerősítése volt.

Újabban Nagy Britannia az amerikai és francia hagyományokat követi, és megpróbálja a nemzeti együttérzést láthatóbbá tenni. A munkáspárti kormány bevezette az állampolgársági ünnepségeket az új állampolgároknak, és kötelezővé tette az állampolgársági és nyelvi vizsgákat. Az iskolákban állampolgársággal kapcsolatos tanfolyamokat tartanak a fiataloknak. Nagy Britanniában az elmúlt pár évben nagyon megugrott a bevándorlás - elsősorban az EU új tagjaiból mint pl. Lengyelországból - és az USA példáját követve - a kormány a bevándorlást a gazdasági fejlődés egyik alapkövének tekinti. A bevándorlókkal senkinek nincs baja amíg dolgoznak és nem az államból élnek, és köszönhetően az amerikai jellegű rugalmas munkaerő piacnak, rengeteg alacsony képzettséget igénylő álláslehetőség van. De Európa többi részének a többségében, köszönhetően a rugalmatlan munkaügyi előirásoknak és a nagyvonalú juttatásoknak, a bevándorlók nem munka, hanem segély után kutakodnak. Sok európai azon a véleményen van, hogy a kevésbé nagyvonalú amerikai jóléti rendszer megfosztja a szegényeket a méltóságtól. De ez pont fordítva van. A méltóságot az ember a munkán, és a szélesebb társadalomhoz való hozzájárulással éri el. Sok európai muzulmán közösségben a lakosságnak szinte a fele a juttatásokból él, és ez közvetlenül hozzájárul az elidegenedéshez és a reménytelenséghez.

Ennek következtében az európai helyzet nem homogén. De a legtöbb országban megindult a vita a hovatartozásról és a bevándorlásról - habár hozzá kell tenni, hogy részben a terrorcselekmények, és a populista jobboldalnak köszönhetően.

A bevándorlással és az identitással kapcsolatos dilemmák végülis egy nagyobb problémát jeleznek előre: a értékek hiányát a posztmodern társadalomban. A relativizmus felemelkedésének a következtében a posztmodern népeknek nehezebb pozitív értékeket és az ebből származó közös elveket kifejezni, és ezt nehezebb megkövetelni a bevándorlóktól, mint belépési díjat a társadalomba. A posztmodern elitek, különösképpen Európában, úgy érzik, hogy maguk mögött hagyták a valláson és nemzeten alapuló hovatartozást, és elérkeztek egy felsőbbrendű világba. De leszámítva a végnélküli sokoldalúság és a tolerancia dicsőítését, a posztmodern népek nem tudnak megállapodni azon hogy mi a jó élet alapja, amit mindnyájan szeretnének elérni.

Samuel Huntington szerint a bevándorlás különösképpen rákényszerít bennünket annak a kérdésnek a megválaszolására, hogy "Kik vagyunk?". Ha a posztmodern társadalmak komolyabban meg akarják tárgyalni a hovatartozás kérdését, akkor meg kell találniuk azokat a pozitív értékeket, amik azzal járnak, hogy az egyén tagja egy szélesebb társadalomnak. Mert ha ezt nem teszik meg, akkor el fogják őket árasztani az olyan népek, akik viszont erős öntudattal rendelkeznek.

A fordító által hozzáadott magyar megjegyzések


Ez a cikk legjobb tudomásom szerint a Prospect Magazinban jelent meg először.

 
 
 
 
 
 

További infó