Mire van szükség a háború megnyeréséhez

Szerző: Stephen Green, VodkaPundit

2004 Augusztus 10

9/11 előtt mindig tudtuk hogy mire van szükségünk egy háború megnyeréséhez – mégha a háború nem is volt népszerű a nép körében.

Nagyon sokan azon a véleményen voltak, hogy 1861-ben [amerikai polgárháború. -- A fordító] hagyni kellett volna a déli államokat hogy kiváljanak az USA-ból – még akkor is, ha tisztában voltak a ténnyel hogyha megverjük Lee Tábornokot [a déli csapatok főparancsnoka. -- A fordító] a hadszíntéren és eléggé hosszú ideig megszállás alatt tartjuk a déli államokat, akkor a előbb utóbb beadják a derekukat.

Az első világháború? Akárcsak a polgárháború. Mielőtt Wilson Elnök felhatalmazást kért a hadüzenethez a Kongresszustól, nagyjából annyian voltak németpártiak mint angolpártiak. De amint hadat üzentünk a németeknek, mindenki tudta nem szabad megállni Berlinig, és a földkerekség továbbra is reménykedhet egy jobb demokratikusabb világban. Sajnos a németek feladták még azelőtt hogy az angol/francia/amerikai csapatok megérkeztek volna, tehát az első világháború igazából sohase ért véget a németeknek. És ezzel el is érkeztünk a második világháborúhoz.

Itt már nem sokan szimpatizáltak a németekkel, de persze ez nem volt univerzális. Az Amerika Először (America First) brigádok igencsak elborult tagjaira gondolok. (híresebb egyének akiket ide lehet venni: Charles Lindberg [először repülte át az Atlanti Óceánt 1927-ben. -- A fordító], Joe Kennedy [Kennedy Elnök apja. -- A fordító], a "proto-Buchanan" [igencsak jobboldali figura az amerikai politikában, kiutálták a Republikánus Pártból. -- A fordító] figurák). Még Pearl Harbor után is maradt pár pacifista, habár a szívük mélyén tudták, hogy csak akkor fogjuk megnyerni a háborút, ha amerikai katonák szállják meg Berlint és Tokiót.

Megtörtént, és meg is nyertük a háborút.

Azóta a nukleáris fegyverek és az első védelmi jellegű katonai szerződéseink csak nehezítették a helyzetet. Mi történt Koreában? Nyertünk azzal hogy nem hátráltunk meg? Vagy az lett volna a győzelem definíciója ha a két Koreát egyesítjük Szöul vezetése alatt? De mivel Inchon után a kínaiak voltak a fő ellenségeink, meg kellett volna dönteni a pekingi vezetést a győzelem definíciójához?

Hmmm. Ha a kínaiakkal Kínában háborúztunk volna, akkor előbb utóbb a Szovjetúnió is beszállt volna az atombombáival együtt. 1953-ban nyertünk volna, de valóban győzelemnek lehet tekinteni amikor a városaink tucatjait eltörölték volna a föld szinéről? Időnként az is előfordul, hogy a legtöbbet amit tehetünk a győzelem érdekében, az nem más mint a csatából való kimaradás.

És ne feledjük Vietnámot, ami ugyanaz volt mint Korea, csak sokkal nagyobb kiadásban. Közismerten megnyertük a csatákat, de ugyanakkor elvesztettük a háborút. Vagy mégsem? Vietnám nem egy háború volt, hanem a sokkal nagyobb hidegháború egyik csatája. Persze elvesztettük Dél Vietnámot, de ugyanakkor a nagyobb háborúban mégiscsak mi kerekedtünk felül. A volt baloldali Robert Kaplan azt a hitet vallja, hogy a vietnámi háború, bármilyen tragikusan is végződött, elengedhetetlen volt. Ha nem lettünk volna hajlandók kiállni Dél Vietnám mellett, akkor nagyon jó eséllyel elvesztettük volna a NATO szövetségeseinket, anélkül hogy a vörösök bármit is csináltak volna. Akkor most mi volt Vietnám? Győzelem? Bukás? Egy borzalmas szükségesség? Vagy mindegyik?

Mint már említettem, az atombombák és a védekező katonai szövetségek nagyon megbonyolították a számunkra a helyzetet. A szövetségeseink olyan háborúkba kényszerítettek bele minket amiket nem igazán tudtunk megnyerni (a nukleáris ellencsapás miatt), mégpedig azért hogy elkerüljünk még nagyobb jövőbeli háborúkat (ahol a nukleáris csapás még valószínűbb lett volna). Hogy őszintén fejezzem ki magam, a hideg háború igencsak bűzlött.

Hogyha azt gondoljuk hogy a háborúk egyre bonyolultabbak, akkor tudomásul kell venni hogy a béke az még mindig zavarosabb – és ez mindig is így volt.

Soha senkinek sincs elképzelése hogy hogy fog kinézni a béke. Nézzünk egy példát. Még Appomattoxnál^** sem jósolta meg senki sem a Ku Klux Klant, a Jim Crow törvényeket^**, vagy a radikális rekonstrukciót? 1914-ben egy államférfi sem gondolta hogy a háború amire készülődtek 20 millió halottal, az orosz kommunizmussal, és a náci németországgal fog végződni. Második világháború? Ha bárki be tudja bizonyítani hogy 1940-ben valaki megjósolta az ENSZ-et, a hidegháborút, vagy az NSZK totális beolvasztását nyugat európába, akkor megeszem a kalapom.

MEGJEGYZÉS: Ennyit azokról akik amiatt szidják Busht, hogy nem volt "haditerve" a béke megnyeréséhez. A békéről soha sincs haditerv. Vagy ha mégis van, akkor akár el is lehet dobni. "Egy béketerv sem éli túl az utolsó csatát". Ez a Vodkapundit véleménye, ami Clausewitz híres "egy haditerv sem éli túl az első csatát" mondásán alapul.

Gondolom mostmár mindenki tudja hogy mi is ennek a kis történelem leckének a szerepe: meg kell határozni a győzelmet a terrorizmus elleni háborúval kapcsolatban, és hogy hogy fog utána kinézni a béke.

Vegyük előre a második kérdést.

Hogy fog kinézni a béke? Halványlila gőzöm sincs. És másnak sincs. Ha valaki azt állítja hogy tudja hogy milyen lesz a béke, akkor felhatalmazok mindenkit hogy jó hangosan röhögjön bele a képébe. Na mindegy.

Nem tudjuk hogy hogy fog kinézni a béke. Lehet hogy Mekka, Teherán, Damaszkusz, Rijád, Fönjan, Kartúm, Kabul, Kairó, stb. helyén nukleáris bombatölcsérek fognak tátongani. De az is lehet, hogy az egész arab és muszlim világ úgy fog kinézni mint egy jól karbantartott osztrák falu. Véleményem szerint valami köztes fog bekővetkezni, de ez csak egy találgatás.

MEGJEGYZÉS: Sajnos az a valóság (nem a miénk, hanem az övéké), hogy az első változat, bármily visszatasztító és valószínűtlen, mégis valószínűbb mint a második változat.

Most hogy megállapítottuk hogy nem tudjuk hogy hogy fogunk győzni, fel kell tenni a kérdést, bármennyire lehetetlennek (oxymoron) is tünik: végülis hogyan fogunk nyerni?

A Talibán kipaterolása nem jelentette a háború végét. Szaddam lelkivilágának a helyrerakása sem. Az összes diktátort kicsinálhatjuk, de még mindig nyakig lennénk a matériában. Nem egy országgal állunk szemben. Nem is egy vezetővel. A "Terrorizmus elleni Háború" kifejezés igencsak szerencsétlen, mivel ez nem egy háború a terror ellen.

Egy ideológiával állunk szemben.

Először is, tegyünk félre az ostoba feltételezést hogy ha megöljük a terroristákat, ezzel csak több terroristát "csinálunk". Na és? Minden egyes halott terrorista, hmmm, halott. Továbbá nem nehéz újabb bombákat és golyókat gyártani. Az amerikai hadsereg már 30 éve ki van képezve az ilyen helyzetekre, szóval lehet próbálkozni.

Most hogy a siránkozást lekezeltük, nézzük meg hogy milyen módon tudjuk megverni az ellenséget. De annyiszor hallottuk, hogy "Egy ideológiával állunk szemben, és nem lehet gondolatokat golyókkal legyőzni."

Igen is, meg nem is.

Sokan elfelejtik (mivel támogatták/imádták/hasznos-hülyékként-szolgálták^** a másik tábort), hogy egyszer már kűzdöttünk egy ideológia ellen, és – mi nyertünk. A hideg háború, mindenek felett, egy ideológiai konfliktus volt. Nem volt más mint a nyugati civilizáció nagy polgárháborúja. Az egyik oldalon állt a nyugati kapitalizmus, a másikon pedig a nemzetközi kommunizmus. Nyilvánvalóan a helyzet nem volt ennyire egyszerű. Az Egyesült Államok nem (a nagy sajnálatomra) egy igazi laissez-faire gazdaság, és az európai NATO országok pedig mégkevésbé. És a totalitáriánus rezsim ellenére, még a Szovjetúnióban is létezett egy kevéske szamizdat kapitalizmus. Mindezek ellenére, Franciaország kivételével, a különbözŐ országok beléptek valamelyik táborba, és ott is maradtak.

Melyik szociális/gazdasági rendszer maradt talpon a 45 éves konfliktus után? A nyugat nyert, még akkor is, ha az amerikai egyetemeken ennek az ellenkezőjét lehet hallani. 100%-osan mi nyertünk. Felmostuk velük a padlót. A rosszfiúk feladták, anélkül hogy akár egy lövést is leadtak volna – csakúgy mint Szaddam Husszein, amikor kihúzták a patkányfészekből.

Hogy értük el ezt az eredményt? Hogy voltunk képesek kibírni ezt a 45 éven keresztül tartó konfliktust? Hogy nyertünk? Mikor lecsillapultak a kedélyek, tisztán lehetett látni, hogy az alábbi egyszerű ténynek köszönhettük a győzelmünket:

Bebizonyítottuk, hogy az ellenség idológiája nem célravezető.

50 éven kereszül kűzdöttünk a kommunizmus ellen, és további 50 évig kűzdöttünk volna – ha a kommunizmus nem omlott volna össze. Az iszlámizmus viszont nem kommunizmus, tehát más módon kell megkűzdeni vele.

A kommunisták rájöttek, miután nyíltan megpróbáltak legyőzni bennünket, hogy hajlandók vagyunk felvenni a kesztyűt mind a saját magunk, mind a szövetségeseink érdekében (még akkor is, ha néhány szövetséges igencsak visszataszító volt.) Korea nem volt sem szép, sem meggyőző. Vietnám még randább volt, és végképp nem a mi elvárásaink szerint végződött. De mindkét esetben tudattuk a Moszkvával, hogy ha elkezdenek akár minket akár a barátainkat lökdösni, vissza fogunk vágni. Természetesen senki sem állíthatja bizonyossággal hogy az 1st Air Cavalry Division (1. légi hadosztály???) vietnámi ténykedései tartották vissza a szovjet tankokat a Rajna átkelésétől – de biztos hogy megfélemlítette őket. És végülis ez volt a cél.

A kommunizmus jobb életet igért mindenkinek ezen a világon, de sajnos az igéretek csak igéretek maradtak. A 300 dolláros Commodore 64 bebizonyította hogy a kommunizmus nem tud lépést tartani a kapitalizmussal. A lopakodó vadászgépek pedig csak feltették az i-re a pontot.

Mindeközben itthon nem sok minden változott. Letudtuk Trumant, Eisenhowert, Kennedyt, Johnsont, Nixont, Fordot, Cartert és Reagant, és végig álltuk a sarat (már amikor), de ugyanakkor nem különösebben változtunk meg. Sőt, köszönhetően a Polgárjogi Mozgalomnak valamint a sorozás-ellenes tüntetéseknek, még jobbakká váltunk.

A mi gazdaságunk többet tud termelni mint a tiétek. Ha kell, összeverekszünk veletek. Nem vagyunk hajlandók olyanokká válni mint amilyenek ti vagytok. Ha ezt a három dolgot összeadjuk, akkor bebizonyítottuk hogy a kommunizmus nem volt hatékony. ők vesztettek, mi nyertünk, és ez van, ezt kell szeretni.

Az iszlámizmus nyilvánvalóan nem kommunizmus. Túltermelmelni az iszlám világot nem nagy kunszt – ha kihagyjuk az olajat a számításból, akkor Finnország többet exportál mint az egész arab világ együttvéve. De ugyanakkor az iszlámizmus nem igér jobb életet ebben a világban – azt állítják, hogy a túlvilágban lesz jobb élet. Ebből az következik, hogy nem fogjuk tudni meggyőzni az ellenségeinket az 50 dolláros iPoddal, vagy akár a negyed milliárd dolláros lopakodó bombázóval.

Sajnos az ellenségeink megölése nem elég, mivel keresik a halált. Minden egyes terrorizmust támogató országot lerohanhatunk, de sehova sem jutnánk. Tehát más irányban kell gondolkozni.

Ők pontosan azért akarnak megölni minket, mert azok vagyunk akik vagyunk. Tehát ha az Egyesült Államok a vágyaim libertáriánus netovábbjává válna, egyáltalán nem segítene minket a háború megnyerésében.

Mindezt összegezve, az alábbi három témára kell összpontosítanunk a háború megnyeréséhez:

1. Nekünk kell kezdeményezni.
2. Még akkor is kűzdenünk kell, ha semmi kilátásunk sincs a győzelemre.
3. Ne változzunk meg.

Nekünk kell kezdeményezni.

9/11 legfontosabb leckéje az nem más, minthogy nem ülhetünk nyugodtan az ülepünkön.^** Elébe kell nézni az eseményeknek, és sajnos erre az előrelátható jövőben szükség lesz. Ha a szovjetek követtek volna el egy 9/11 jellegű támadást és mi nem válaszoltunk volna egy még nagyobb ellencsapással, akkor mi buktuk volna el a hideg háborút. Ha egy ország nem hajlandó válaszolni a legfontosabb városának a megtámadására, akkor nem lehet arra számítani, hogy megvédené a szövetségeseinek a városait. Németország egyesítése megtörtént volna – Erich Honecker vezetése alatt.

Az iszlámistákat nem lehet elrettenteni mint a Szovjeteket, tehát ez azt jelenti hogy proaktívaknak kell lennünk. Ebből következik, hogy a háborút az ellenfél területén kell elkezdeni, mielőtt nálunk törne ki. Természetesen ez nem jelenti azt hogy nem fog még egy 9/11 tipusú támadás lezajlani. De az esély sokkal kisebb. Még fontosabb hogy fenntartsuk alapvető szerepünket. Ha most nem kezdeményeznénk, akkor az azt jelentené, hogy elvesztenénk a maradék szövetségeseinket. (Figyelsz John Kerry?)

A kezdeményezés azt is jelenti, hogy el fogjuk veszíteni azokat a szövetségeseinket, akik csak akkor tünnek fel amikor a dolgok jól mennek. Ha a franciák és a németek inkább megbéklyóznák a NATO-t minthogy a legjelentősebb tagja mellett kiálljanak, akkor a NATO-t fel kell oszlatni. Végülis ez a háború, mint már bemutattam, nem egy kényelmi háború^**. A puszta túlélésünkért kűzdünk. Azok a szövetségesek akik nem fogják fel (vagy elutasítják) hogy szövetségesek, azok nem is szövetségesek, és nem is szabad őket úgy kezelni. Az ENSZ sose volt szövetséges. Lehet találgatni.

A kezdeményezés – a tömegpusztító fegyverekkel kapcsolatos duma ellenére – volt az iraki invázió oka. A Tálibokat mindenképpen ki kellett csinálni, mivel közvetlenül kapcsolatban voltak a 9/11 támadással. Le kellett rohanni Irakot, mivel Irakban az arab világ minden betegségét megtalálhattuk. És amíg az arab világ nincs rendberakva – akár úgy hogy tisztességes kormányokat hagyunk hátra (ebben reménykedem), vagy úgy hogy megismertetjük velük az atombombázás örömeit (a legrosszabb rémálmomban sem jöjjön elő) – ennek a háborúnak nincs vége.

Még akkor is kűzdenünk kell, ha semmi kilátásunk sincs a győzelemre.

Pearl Harbor "védelme" már az kezdetektől kezdve veszett fejsze nyele volt. Korea nagyon közel volt ehhez. És Vietnám, köszönhetően a már korábban említett problémáknak, szintén nagyon kevés sikerrel kecsegtetett.

De mindezek ellenére felvettük a kesztyűt.

Bull Run-nál^** is kűzdöttünk. Elfogadtuk a kihívást A Kasserine Hágónál^**, Manilában^**, Bastogne-nál^**, Hue-nál [Vietnám. -- A fordító], és a 93-as járaton^**. Helyenként még nyertünk is, pedig minden ellenünk szólt.

De nem adtuk fel.

És ez az egésznek a lényege. 2001-ben úgy mentünk Afganisztánba, hogy nem tudtuk hogy milyen esélyeink vannak a győzelemre. Mégis elmentünk, annak ellenére hogy az ellenség messze több katonával rendelkezett mint mi, egy vadonat új doktrínával (amit az az "ostoba" George W. Bush kényszerített rá a Pentagonra), egy olyan országba, amit úgy is ismernek, mint a "birodalmak sírkertjét". De nem tehettünk mást, mivel Afganisztánban voltak a támadóink kiképző telepei, azoké, akík úgy tökön rúgtak minket egy szép szeptemberi reggel. Ha nem rohanjuk le Afganisztánt, akkor a háborúnak az első csata előtt vége lett volna. Tehát meglátogattuk Afganisztánt, és győztünk. A győzelem nem volt beigérve, de mégis feltüntünk.

Még mindig nem tudjuk hogy győzni fogunk-e Irakban. (a győzelem definíciója: egy viszonylag normális kormányt hagyunk hátra.) De mint korábban állítottam, meg kellett próbálni rendberakni Irakot. A modern arab világ beteg, és valamit tenni kell. Irakban megpróbáljuk meggyógyítani a pácienst, anélkül hogy megölnénk. Habár még mindig nem tudjuk hogy ez sikerülni fog, de az eltökéltségünk az sziklaszilárd. Minden veszély ellenére meg kellett szállni Irakot.

Sok csatát kell még megvívni, és bizonyosan lesz pár amibe úgy lépünk be hogy igencsak kétséges hogy tudunk-e győzni. Mi lesz a következő? Irán? [ne feledjük, hogy Stephen ezt a cikket 2004 augusztusában írta. -- A fordító] Mi lesz a szaúdiakkal? El fogjuk veszteni a türelmünket? Esetleg ki fog derülni hogy Szaddam vegyi fegyverei most Szíriában vagy Ciszjordániában vannak? [a háború kitörése előtt nagy konvojok mentek Irakból Szíriába. -- A fordító]

Nem tudom. És senki sem tudja hogy ezek a csaták hová fognak vezetni. De ha győzni akarunk, akkor nem szabad visszakozni.

Ne változzunk meg.

Úgy nem lehet győzni, hogy ugyanolyanokká válunk mint az ellenség. Nem úgy vertük meg a szovjeteket, hogy mi is bevezettük az ötéves terveket. És a mai elnyomókat sem úgy fogjuk megverni, hogy mi is elnyomókká válunk.

Biztos hogy 1-2 támadást meg tudunk gátolni ha militarizáljuk a határainkat, de mit vesztenénk ezzel a lépéssel? Pár lépésre lennénk az annyira gyűlölt zsarnokságtól. És bizonyosan nálunk is megjelennének az elborult vadállatok, azok, akik most annyian vannak odaát.

Jó eséllyel meg tudnánk 1-2 támadást gátolni, ha minden egyes Amerika felé tartó konténert átvizsgálnánk. De ez olyan gazdasági válsághoz vezetne, hogy több ember halna meg, mint egy tucat 9/11-ben.

Megállíthatunk pár támadást, ha minden egyes muzulmán várost leatomozunk – de a következő reggel még mindig bele kéne néznünk a tükörbe. Ez azt jelenti, hogy habár sokan nem értenek egyet a háború ellenes amerikaiak millióival, nem lehet kihagyni őket a számításból. A más országok válogatás nélküli leatomozása a legjobb módja egy polgárháború kirobbantásának.

Remélem hogy úgy fogjuk legyőzni a terrorizmust, hogy nem válunk közben mi magunk is terroristákká. Ez a háború még gyerekcipőben jár, és Hiroshimára is csak akkor dobtuk le az atombombát, amikor Japán már nagyon meg volt verve.

Kezdeményezés, kűzdelem még akkor is ha minden ellenünk szól, és megmaradni szabadnak – ezek a győzelem kulcsai.

Ha demonstráljuk az ellenségnek hogy nem csak ők tudnak kezdeményezni...

Ha tudatjuk velük hogy még akkor is megverekszünk ha minden ellenünk szól...

Ha kűzdünk, kűzdünk, kűzdünk, anélkül hogy feladnánk a szabadságunkat aminek a védelmében kűzdünk...

... akkor bebizonyítottuk, bármilyen sokáig is eltarthat, hogy az ellenség ideológiája nem hatékony. Nem fogunk mindent elfogadni. Nem fogunk meghátrálni. Nem változunk meg.

Be fogjuk nekik bizonyítani az ellenségnek hogy az ő útjuk a halálhoz vezet, míg a miénk pedig az élethez.

Hogy mindez hogy fog lezajlani? Lehet találgatni. De ezt garantálhatom: Ha bárki azt javallja hogy tűrjünk még a saját hazánkban is, hogy vonuljunk vissza ha még van remény, hogy adjuk fel a szabadságunkat – akkor ez a bárki ugyanazt ajánlja fel amit az ellenség:

Vereséget.

Ragaszkodjunk a játéktervhez. Nyerni fogunk.