A Csata Franciaországért

Szerző: Paul Belien

2005 December 05

A lázadások nem a szociális igazságról szólnak, hanem arról hogy kik fognak uralkodni.

2005 Október 27.-én egy csütörtök este, a két tizenéves Ziad Benna (17)és Banou Traoré (15), egy elektromos elosztóállomásba menekültek Párizs egyik külvárosában, Clichy-sous-Bois-ban. A rendőrök elől bujkáltak, akik azért mentek be az külvárosba hogy egy rablást vizsgáljanak ki. Azt senki sem tudja hogy a fiúk miért menekültek és másztak át az elosztó három méter magas kerítésén. De az eredményt még egy viszonylag intelligens iskolásfiú is kitalálhatta volna: agyonvágta őket az áram.

Amikor a tűzoltók megérkeztek hogy elvigyék a holttesteket, valami olyasmi történt amit minden viszonylag intelligens francia politikus előre láthatott volna. A környékbeli gengek megtámadták a tűzoltókat és a rendőröket, elkezdtek törni zúzni, és több tucatnyi autót gyújtottak fel. Az elkövetkezendő éjszakákon ez megismétlődött, amikor iskolákat, üzleteket, és éttermeket gyújtottak fel. Először a sajtó nem törődött sokat a zavargásokkal. Ilyen és ehhez hasonló dolgok mindennaposak a főleg bevándorlókkal és azon belül is muszlimokkal teli külvárosokban, amik minden jelentős francia várost körülvesznek.

Alíg egy héttel korábban, Nicolas Sárközy francia belügyminiszter, az alábbi kijelentést tette a Le Monde hasábjain: "A francia külvárosokban az erőszak része a mindennapi életnek. Az év kezdete óta 9,000 rendőrautót dobáltak meg kövekkel, és minden éjjel 20-40 autót gyújtanak fel." Már jó pár éve, a Szilveszterek egyik népszerű hagyománya az autók felgyújtása. Ha egy tipikus éjszaka mindössze 30 autót, vagy Szilveszterkor csak 300 autót gyújtanak fel, akkor a francia rendőrök azt mondják hogy semmi különös nem történt (police consider the situation to be "stable".)

Franciaország nincs különleges helyzetben. Mind a rendőrök, mind a tűzoltók hozzászoktak Nyugat Európa bevándorlókkal teli negyedeiben hogy kövekkel dobálják meg őket. Andrew Osborn, az angol vasárnapi újság The Observer riportere, ezt írta miután 2002 Decemberében meglátogatta a nagyrészt marokkói bevándorlók által benépesített Borgerhoutot, ami a flamand Antwerpen egyik külvárosa: "A kívülállók nincsenek üdvözölve. 'Takarodj haza mielőtt szétverjük azt a kib.... fehér valagadat' szöveggel köszöntötte az újságírót egy fiatalokból álló csoport. Az arra járó rendőrautókat leköpdösik, és a rendőröket pedig megalázzák (Passing police cars are bombarded with a barrage of expletives and spittle.)"

Rolf Landgren, aki a svéd Malmöben rendőr, a következőket nyilatkozta Steve Harrigannak, a Fox News riporterének 2004 novemberében: "Ha parkolunk az autóval, akkor meg fogják rongálni — tehát rendszeresen két járművel megyünk be, hogy az egyik megvédje a másikat." Harrigan mondta hogy a erőszaktól való félelem megváltoztatta a rendőrök, tűzoltók, és mentősök munkavitelét. Svédországban vannak olyan negyedek ahová a mentősök csak rendőrségi kisérettel hajlandóak bemenni.

A következő eset Dániában történt meg, ahol az idei októberi lázadók felgyújtottak egy óvodát Ørhus városában. A Jyllands-Posten újság tanúja volt ahogy a tűzoltók nem merték megközelíteni a területet. Magán tűzoltókat küldtek be pancélozott rendőri védelem alatt: "Falck, egy magánvállalat ami vészhelyzetekre specializálódott, rendőri kiséret mellett kiküldött egy csoport tűzoltó autót a Kjærslund óvodába. A ház hátsó oldalán egy ablak be volt törve, és az épület belül pedig lángokban állt. Valószínűleg benzint öntöttek a padlóra és meggyújtották. Falck megállt a Viby téren pár km-re a gyújtogatás színhelyétől, és megvárták amíg megérkeztek a rendőrök akik elkisérték őket az óvodához."

Ezek a példák, amik az amerikaiak számára ismeretlenek de ugyanakkor nagyon is ismerősek sok európainak, bemutatják hogy az évek folyamán valóságos tiltott zónák alakultak ki Öreg Európában^**. Ezeket a területeket a baloldali érzelmű hatóságok magukra hagyták, mivel nem akarták a rendőrök jelenlétével "provokálni" a bevándorlókat.

Ezek a kis Eurábiák a kontinens nyugati részén mindenütt megtalálhatók. Vannak galerik amelyeknek a tagjai iszlámista szélsőségesek, másoknak közönséges maffózók a tagjai akik "világi" bűncselekményeket követnek el, megint mások pedig a kettő keverékéből állnak. Bármikor, amikor egy jobboldali törvény-és-rend politikus megpróbálja helyreállítani az állam uralmát a területek felett, komoly lázadások törnek ki. Ez történt mostanság Ĺrhusban ahol a város polgármestere, Louise Gade, bejelentette hogy ezentúl az állam nem tűri el a garázdaságot és le fogja tartóztatni a bajkeverőket, hogy "a többi polgár biztonságban érezhesse magát az otthonában."

Ez történt Franciaországban is. Az Október 27.-én kitört lázadásokat két esztelen fiatal halála indította el. Viszont az igazi ok az Sárközy belügyminiszter eltökéltsége volt, amikor az korábbi hónapokban, de leghatározottabban október 19.-én, kijelentette hogy "totális háborút" fog viselni a "városi erőszak, a lángba borított autók, a lépcsőházakban ácsorgó bandák, és a külvárosokban létező földalatti gazdaság ellen". Sárközy bejelentette hogy 17 további CRS-t (Compagnies Républicaines de Sécurité), valamint további 7 mozgósított gendarmerie egységet vezényel Párizsba. "Hat hónapon belül tisztán akarom látni az eredményeket."

Ez egy hadüzenet volt. De bárcsak fel lett volna készülve a háborúra amit elindított.

Ahhoz hogy megértsük a mai európai eseményeket, először meg kell nézni hogy mi is történt 1975-ben. 1975 júniusában 200 nyugat európai parlamenter gyűlt össze Strasbourgban, ahol egyhangúlag elfogadták a Strasbourgi Határozatot (Resolution of Strasbourg). A politikai spektrum minden szine képviselve volt kivéve a szélsőjobbot, mivel akkoriban egy parlamentben sem voltak jelen szélsőjobboldali pártok. A határozatot Tijl Declercq, a baloldali belga keresztény-demokrata politikus írta, aki hírhedten mindig megpróbálta tisztára mosni a szovjet kormányt.

A határozat szövege feljogosította az arab bevándorlókat hogy importálják a kultúrájukat valamint a vallásukat, hogy reklámozzák, és hogy terjesszék. A határozat kihangsúlyozta az "arab kultúra, főleg az emberi értékek terén, milyen jól hozzá tud járulni az európai kultúrához", és arra kérte az európai kormányokat hogy "minden segítséget adjanak meg az arab kultúra Európában való terjesztéséhez." A politikusok szintén felkérték a sajtót hogy "hozzanak létre pozitív hangulatot a bevándorlók és a családjuk érdekében", valamint mind a sajtót, mind az oktatást (academia) hogy "hangsúlyozzák ki hogy az arab kultúra milyen pozitívan hozzá fog járulni az európai fejlődéshez."

Az elkövetkezendő három évtizedben, miközben a muzulmánok milliói telepedtek le Európában, a különféle európai kormányok mindent tehetőt megtettek hogy a bevándorlók megtarthassák a kultúrájukat, szokásaikat, hagyományaikat, és az életvitelüket, ahelyett hogy megpróbálták volna őket asszimilálni a nyugati társadalomba. Pont ellenkezőleg, az európai "bennszülőtteket", akik az asszimilációt szerették volna, az "értelmiség" (chattering classes) "iszlamofóbiával" vádolta meg. Bizonyos országokban az iszlamofóbia pedig egyenesen bűnténnyé vált.

Viszont olyan hogy multikulturalizmus nem létezik, leszámítva amikor több kultúra él egymás mellett és egymástól elkülönített területeken, és ahol az egyik kultúra törvényei nem érvényesek a többi területén. Ennek a multikulturalizmusnak pedig az lett az eredménye, hogy az azok az európai proletár városrészek ahol a bevándorlók letelepedtek, egyre inkább mohamedán területekké váltak. A hatóságok hallgatólagosan hagyták hogy a bevándorlók a saját szabályaik szerint éljenek. Azok az "őslakók" akik eléggé gazdagok voltak elköltöztek, a hátramaradottak pedig idegenné váltak a saját hazájukban. Rá lettek kényszerítve hogy egy más kultúra és vallás előírásait kövessék. Két évvel ezelőtt egy keresztény nőt vertek meg Borgerhoutban mivel a Ramadán alatt az utcán evett. Az idén pedig a Molenbeek, Brüsszel túlnyomóan muszlim külvárosának a szocialista polgármestere Philippe Moureaux, megtiltotta a rendőrségnek hogy a Ramadán alatt az utcán kávét igyanak vagy szendvicset egyenek. Moureaux, aki a következő évi választásokon a muszlim szavazatokkal akar nyerni, szintén közölte a rendőrséggel hogy jól tennék ha ezentúl nem járőröznének Molenbeekben.

Ennek az lett a következménye hogy egyre több eredeti európai, főleg az alacsonyabb osztályokba tartozók akiket a kormányuk magukra hagyott, egyre gyakrabban az ún. szélső jobbra kezdtek szavazni. Ezek a pártok, amelyeknek egy részét intelligens és tisztességes emberek vezetnek de egy másik részét pedig barmok, egyre több olyan ember támogatását élvezik akik az 1975-os Strasbourgi Határozat áldozataivá váltak. Bizonyos országokban, mint pl. Belgiumban ezek a pártok a a legnagyobb pártokká nőtték ki magukat^**, és a "hagyományos vezetés" (establishment) megpróbálja betiltani őket a fajgyűlölet alapján. Miközben ezek a pártok egyre növekednek, a jobb-közép ambiciózusabb politikusai, mint pl. Nicolas Sárközy, egyre "keményebben" beszélnek. Azt viszont nem lehet tudni hogy miért teszik ezt. Esetleg azért, mert rájöttek hogy a korábbi politikusok hibákat követtek el, vagy pedig azért mert megpróbálják a "bennszülőtteket" távoltartani a "szélsőjobbtól", nem tiszta.

A szókimondó Sárközy a legnépszerűbb francia politikussá nőtte ki magát, miközben a különféle bevándorló bandák, akik a kormány által elhagyott francia külvárosokat uralják, pedig egyre jobban rühellik. A baloldali intellektuálisok, akik úgy tekintenek ezekre a "nemes vadakra" (noble savage) mint akiket a nyugati civilizáció züllöttsége nem tett tönkre, szintén ki nem állhatják Sárközyt.

Az Október 27.-én Clichy-sous-Boisban kezdődő lázadások napokig tartottak, egyre erőszakosabbak lettek, átterjedtek egész Franciaországra, és végül a világ tudomást szerzett róluk. Nem nehéz megérteni hogy ezek a külvárosi "fiatalok" miért kapták így fel a vizet amikor Sárközy megpróbálta helyre állítani a törvényt és a rendet. Évtizedeken keresztül ezek a "fiatalok" diktáltak ezeken a területeken mindenféle kihívás nélkül. Ha hagyják hogy a francia hatóságok helyre állítsák a rendet, akkor el fogják veszteni a hatalmi bázisukat. A nyugati intellektuálisokkal ellentétben, ők nagyon jól tudják hogy minden attól függ hogy egy adott területen ki diktál. A rendőrség és a galerik most épp azt próbálják eldönteni, hogy kinek a törvényei számítanak az elővárosokban: a Francia Köztársaságé, vagy Eurábiáé.

Dyab Abou Jahjah, a brüsszeli Európai Arab Liga fiatal és karizmatikus vezetője mondta az alábbiakat: "Mi hiszünk a multikultúrális társadalomban, egy olyan szociális és politikai modellben, ahol a különféle kultúrák együttélnek, és egyenlő jogaik vannak. Mi nem akarunk beolvadni, és nem is akarunk valahol középen megragadni. Előre akarjuk mozdítani a saját identitásunkat és kultúránkat. Az asszimiláció az nem más mint egy kultúrális nemi erőszak^**. Azt jelenti hogy az ember feladja az identitását, és olyan lesz mint a többi." Jahjah véleménye szerint Európa nem tartozik az európaiakhoz, hanem az arabokhoz is: "Nem hiszek az anyaország elvében. [mármint abban az országban ahol történetesen él, nem arról beszél ahonnan jött. -- A fordító] Ez az otthonunk, és bármi ami a mi kultúránk, a választott országé [mármint ahol él. -- A fordító] is egyetemben."

Minden további nélkül elképzelhető hogy Sárközy nem fogta fel hogy mi is forgott kockán amikor meghirdette a "totális háborúját", azért hogy visszafoglalja a Francia Köztársaság külvárosait. Viszont a muszlim radikálisoknak — akikre a sajtó "fiatalként" utal — ez szó szerint egy háború. A francia kormány megszegi a szavát az 1975-ös Strasbourgi Határozattal kapcsolatban. Ha a multikulturalizmus nem működik, kivéve amikor különféle kultúrák "együttléteznek" egymástól eltérő területeken, akkor a Francia Köztársaság, amikor megpróbálja visszahódítani a külvárosokat, egy tőrt döf a bevándorló "fiatalok" kultúrájának a szivébe, magyarul megpróbálja kiűzni őket a hazájukból. [a szerző itt nem az elűzés fizikai, hanem kultúrális aspektusáról beszél. -- A fordító] Ez egy kultúrális megerőszakolás, ami arra kényszeríti őket hogy olyanokká váljanak mint a többiek, vagyis világi európaiakká.

Sárközy, aki csak rendőröket akart ebben a háborúban használni, nem volt képes felülkerekedni, mivel nem voltak meg a megfelelő fegyverei hogy egy területi konfliktust megnyerjen. Két nappal a lázadások kitörése után a rendőrök felhívták a figyelmet hogy nekik nincsenek meg az eszközeik hogy nyerjeken ebben, amit (helyesen) "polgárháborúnak" neveztek. A lázadások később átterjedtek egész Franciaországra. Iskolák, üzletek, és gyárak tucatjait, valamint autók és buszok ezreit lobbantottak lángra. Utasokkal teli buszokba dobáltak molotov koktélokat. A rendőrökre rálőttek.

Továbbá Sárközy kormányon belüli ellenségei nem akarták hogy a belügyminiszter megnyerje az elővárosokért vívott csatát, mivel ha ezt sikeresen végre tudná hajtani, akkor roppant népszerű lenne az hétköznapi franciák szemében. Miniszterelnök Dominique de Villepin, aki Sárközy fő ellenfele a 2007-es elnöki választásokon, a belügyminisztert hibáztatta. Azt állította hogy Sárközy ösztökélte a "zavargásokat", amikor a lázító retorikájával "a fiatalokat provokálta".

Miközben a csata a külvárosokért nagyban folyt, a kormányt teljesen megbénította a belső csatározás. A korrupt Jacques Chirac, a középjobbos elnök aki 2002-ben csak a második fordulóban tudta megverni a szélsőjobbos Jean-Marie Le Pent, nem bízik meg Sárközy-ben. Chirac az arisztokrata Villepint, akit sose nyert meg egy választást sem, tekinti az örökösének. [a szöveböl nem derül ki, de valószínűleg sose indult egy választáson sem (never held an elected office). -- A fordító]. Az elnök és a miniszterelnök nem volt hajlandó szigorúan fellépni a külvárosi "fiatalok" ellen. Helyette a "dialógus" és a "lekenyerezés^**" útját választották. Természetesen amikor lekenyerezésről beszélünk akkor nemcsak a radikális muszlimokat és a hétköznapi gazembereket kenyerezték le, hanem a saját lelküket is. Nem is csoda, mivel sokkal kényelmesebb azt gondolni hogy a lázadásokat a munkaerőpiacon belüli diszkriminációból fakadó gengszterizmus okozta.

De a szerencsétlen bennszülőttek akik a bevándorló negyedekben élnek, jobban tudják hogy mi a helyzet. Ők nagyon is jól tudják hogy Eurábia tábornokai, a "fiatalok" vezetői, BMW-ket és Mercedeseket vezetnek (amiket senki se mer felgyújtani), és hogy mobil telefonokkal és számítógépekkel irányítják a nagyon mozgóképes csapataikat. Ez a háború Franciaországban nem a szociális igazságtalanságról, hanem a területről szól.