Nyitólap

Klíma | Európa | Közel-Kelet | Egyéb | Társadalom | ENSZ | Amerika | Linkek

Összegzés: Nagyon sok befolyásos nyugati, legyenek újságírók, politikusok, vagy akár művészek, mindent elkövetnek, hogy ne sértsék meg az Iszlámot. Vannak akik saját magukat cenzúrázzák, de olyan is előfordul, hogy kormányok cenzúráznak. A "hivatalos" érv erre a cenzúrára a "más kultúrák és vallások tisztelete", de ha egy kicsit mélyebben turkálunk, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy itt valami egész más(ok)ról van szó, többek között a félelemről.

Egy megadás anatómiája

Szerző: Bruce Bawer

2008 Tavasz


A félelemtől és a multikulturalizmustól késztetve, túl sok nyugati törődik bele a lassan, de terjedő shariába.**

A nyugati öncenzúra egy példája: belga hivatalnokok betiltották David Cerny Cápa című művét, ami Szaddam Husszeint vizi ragadozóként ábrázolta.
A nyugati öncenzúra egy példája: belga hivatalnokok betiltották David Cerny Cápa című művét, ami Szaddam Husszeint vizi ragadozóként ábrázolta.
Az Iszlám két részre osztja a világot. Azt a területet, ahol a sharia, vagyis az Iszlám Törvénykezés érvényes, Dar al-Islam-nak, vagyis a Behódolás Házának nevezik. Minden más terület pedig a Dar al-Harb-hoz tartozik, vagyis a Háború Házához, amit azért neveznek így, mivel egy háborúra -- szent háborúra, dzsihádra -- van szükség ahhoz, hogy a Behódolás Házába kerüljön. Az évszázadok folyamán a dzsihád sokféle formát öltött. Például két évszázaddal ezelőtt, Észak Afrika muszlim kalózai hajókat raboltak el, rabszolgasorsba hajtották a legénységet, és ez késztette arra az USA-t, hogy 1801 és 1805 között, valamint 1815-ben, megvívja a Barbary Háborúkat.**. Ez elmúlt pár évtizedben a dzsihádisták kedvenc fegyvere pedig a terrorista pokolgépe volt. Szeptember 11.-én a repülôgépek rakétaként való használata ennek a módszernek volt egy változata.

Az emberek nagy többsége nem fogta fel, hogy Khomeini Ayatollah 1989-es fatwája Salman Rushdie, a Sátáni Versek szerzője ellen, egy újféle dzsihádot vezetett be. Ahelyett hogy nyugati hajókat vagy épületeket támadott volna meg, Khomeini az egyik legalapvetőbb nyugati szabadságjogot, a szólásszabadságot vette célba. Az elmúlt pár évben más iszlámisták is csatlakoztak ehhez a vallási hadjárathoz, aminek az a célja, hogy aláássa a nyugati társadalmak alapvető szabadságjogait, és hogy kiszélesítse a sharia befolyását az adott társadalmakban.

A kulturális dzsihádisták nyomasztó sikerekkel büszkélkedhetnek. Különösen két eset -- Theo van Gogh 2004-ben Amszterdamban bekövetkezett meggyilkolása, amit az Iszlám alatt a nők elnyomásáról készült filmje váltott ki, valamint a Mohamedet szatirizáló dán karikatúrákat követő világot átfogó lázadások, gyilkosságok, valamint vandalizmus -- hatalmas hatással volt a nyugatra. A különféle, időnként többféle motivációknak köszönhetően, legyen az félelem, rosszul értelmezett szimpátia, és multikultúrális ideológia -- ami becsmérli a szabadságjogainkat és letérdepel a nem nyugati kultúrák előtt, akármennyire is elnyomók legyenek -- a nyugati társadalom minden szintjén, de különösképpen az elitek között, a fundamentalista muszlimok érzései, gondolatai, vagy tettei felett érzett aggodalmak befolyásolják a nyugati emberek cselekedeteit és kifejezéseit. Vagyis más szavakkal éve, ezek a nyugatiak elkezdték befogadni (internalize) a sharia követelményeit, és ezáltal, ha nem is kimondottan, de elfogadják a dhimmi** státusukat, vagyis hogy hitetlenek, akik egy muzulmán társadalomban élnek.

Nevezzük ezt kultúrális megadásnak. A Háború Háza lassacskán -- hmmm, Európa esetében nem is oly lassacskán -- felszívódik a Behodolás Házába.

A nyugati sajtó tagjai vezető szerepet játszanak a sharia irányába való haladásban. Többek között ők is azt állítják, hogy mi vagyunk a rossz fiúk. Miután a szociológusból politikussá vált néhai holland Pim Fortuyn felhívta a figyelmet arra, hogy Európa iszlamizálódása milyen veszélyekket rejt magában a demokráciára nézve, az elit újságírók veszélyesnek kiáltották ki. A New York Times vezércikke úgy jellemezte őt, hogy JOBBRA TERELI A HOLLANDOKAT. A Het Parool és De Volkskrant holland újságok Mussolinihez hasonlították, míg a Trouw pedig Hitlerhez. A (nem muszlim, hanem multikulturális) férfi, aki 2002 Május 20.-án meggyilkolta Fortuynt, azzal érvelt, hogy "Fortuynnak az Iszlámról vallott nézetei veszélyesek".

Ezt a morális pálfordulást valószínűleg a BBC-től tapasztalhattuk a leggyakrabban. Csakhogy egy tipikus példát említsünk, 2006-ban Manchester legfelsőbb imámja azt mondta John Casson pszichoterápistának [Mi ez magyarul? Angolul sem tudom. :-). -- A fordító], hogy támogatja a halálbüntetést a homoszexuálisok ellen. Casson természtesen megrökönyödött. A BBC pedig IMÁMOT "HALÁL A HOMOKOSOKRA" KIJELENTÉSSEL VÁDOLJÁK (imam accused of "gay death" slur) címmel az egészet úgy állította be, mintha Casson megpróbálta volna aláásni az Iszlámot. A BBC az Iszlám Emberi Jogi Bizottság egy szóvivőjének a megjegyzésével zárta le a cikket, amiben a szóvivő "más ortodox vallások, mint pl. a Katolicizmus" homoszexuálisokhoz való hozzáállásához hasonlította a mohamedánokét, és arról panaszkodott, hogy a témára való összpontosítás "része a muszlimok démonizálásának".

2005 Júniusában a BBC egy dokumentumfilmet sugárzott Ne Ess Pánikba, Az Iszlám Tagja Vagyok [Don't Panic, I'm Islamic". Az islamic-ot nehéz itt lefordítani.. -- A fordító] címmel, ami szerint az iszlám radikalizmussal kapcsolatos félelmek el vannak túlozva. "A radikális Iszlámnak ez a meglepő tisztára mosása", mint ahogy azt a Little Green Footballs weblog szerzője, Charles Johnson mondta 2005 Júliusában, "hozzájárult a britek tudtatlanságban tartásához pár héttel a londoni metrókban és buszokon bekövetkezett terrortámadásokat megelőzőleg". 2007 Decemberében pedig kiderült, hogy a dokumentumfilm szereplői közül ötöt, akiket a műsor ártalmatlan mindennapi muszlimokként állított be, vád alá helyeztek a londoni terrortámadásokkal kapcsolatban. A BBC producerjei, akik a támadások után tudatában voltak, hogy ezek az emberek részesei voltak a robbantásoknak, semmiféle fontos információt sem közöltek a rendőrséggel.

A sajtónak a muszlim követelésekkel és veszélyekkel kapcsolatos beletörődése már népbetegségi méreteket öltött. Amikor a Mohamedes karikatúrákat -- amiket 2005 Szeptemberében a dán Jyllands-Posten a van Gogh meggyilkolását követő egyre növekvő öncenzúra elleni tüntetésként közölt le -- világszerte erőszak követte, a jelentős amerikai napilapok közül mindössze a Philadelphia Inquirer hozta le őket, ezzel is csatlakozva az olyan európai napilapokhoz mint a Die Welt és az El País, szólásszabadsági szolidaritásként. Azok a szerkesztők, akik nem voltak hajlandók lehozni a képeket, az Iszlám iránti multikulturális tiszteletre hivatkoztak. Christopher Hitchens mindezt másképp látta, és azt írta, hogy "jelentős mennyiségű szerkesztőt ismerek, és bizonyossággal állíthatom, hogy elsősorban a sima mezei félelem motiválta a 'visszafogottságukat'". **. Ezt az új dhimmitude viselkedést, akármitől is legyen vezéreltetve, nagyon jól megtestesíti Finn Graff, Norvégia vezető karikatúristája. Mr. Graff, aki gyakran hasonlította az izraelieket a nácikhoz, megesküdött, hogy sohasem fog olyasvalamit alkotni, ami esetleg provokálná a muzulmánokat. (Viszont pozitívumként kell elkönyvelni, hogy most Februárban több mint egy tucat dán újság csatlakozott számos más újsághoz világszerte, és szólásszabadsági gesztusként lehozták az egyik eredeti karikatúrát, miután a rendőrség letartóztatott több embert, akiket azzal vádoltak meg, hogy meg akarták ölni a művészt, aki annak idején létrehozta az adott karikatúrát.)

Az elmúlt évben egy újabb karikatúra krízis ütötte fel a fejét. Ez alkalommal a svéd Lars Vilks Mohamedet kutyaként ábrázoló rajzai borzolták fel a kedélyeket, és a muszlim országok nagykövetei ezt arra használták ki, hogy a szolásszabadság korlátozását követeljék Svédországban. Paula Newton, a CNN riportere, azt sugallta, hogy a Jyllands-Posten incidenst követően "Vilksek bölcsebbnek kellett volna lennie" (Vilks should have known better), mintha természetes lenne, hogy a művészek halálos fenyegetésekkel dobálódzó emberek utasításait kövessék. Mindeközben a The Economist Vilkset egy olyan bogaras emberként jellemezte, akit nem kell "túl komolyan" venni, és pozitív hangnemben jegyezte meg, hogy Svédország miniszterelnöke, nem úgy mint Dániáé, meghívta a nagyköveteket "egy kis beszélgetésre".

Az elit sajtó rendszerességgel elhomályosítja (underreport) a fundamentalista iszlám nem megfelelő viselkedését, és elmohályosítja a valós természetét. A Salman Rushdie 2007-es lovaggá ütését követő szokásos nemzetközi iszlámista bajkeverés láttán Tim Rutten ezt írta a Los Angeles Times-ban: "Hogyha azon morfondírozol, hogy miért nem olvasod az amerikai cikkekben és szerkesztői cikkekben ennek a gyilkos őrületnek az elitélését, az azért van, mert azok a cikkek nem léteznek." Vagy gondoljunk csak a 2005 őszi lázadásokra, amik megrázták Franciaország bevándorlókkal teli elővárosait. Ezek a felkelések nagyrészt a muszlim területek feletti muszlim fennhatóság bizonygatásai voltak, és emiatt tisztán dzsihádista volt a jellegűk. [Többet itt. -- A fordító] De hetek múltak el, mire az amerikai sajtó megemlítette őket -- és amikor végül is ez megtörtént, a lázadók muzulmán hovatartozását elbagatellizálták (kevés említette meg pl. az "Allah Akbar" üvöltözéseket). Helyette mint a gazdasági egyenlőtlenségek feletti frusztráció kinyilvánulásaként jellemezték az erőszakos cselekményeket.

Amikor a muszlimokkal kapcsolatos közvéleménykutatások vagy tanulmányok jelennek meg, akkor a sajtó gyakran nevetségesen eltorzítja az eredményeket, vagy pedig amint csak lehet, ejtik a témát. Az újságírók üdvözölték a 2007-es Pew kutatások eredményét, ami szerint az 18 és 29 év közötti amerikai muszlimok 80%-a elitélte az öngyilkos merényleteket -- pedig ha a másik oldalról nézzük az érmét, és ez az érdekes eredmény, akkor a fiatal amerikai mohamedánok kétszámjegyű százaléka beismerte, hogy támogatják ezeket az akciókat. A Washington Times örvendezve írta, hogy AMERIKAI MUSZLIMOK ASSZIMILÁLÓDVA, ELLENZIK A SZÉLSŐSÉGEKET, hasonlóan az USA Today-hoz, akik pedig azt írták, hogy AMERIKAI MUSZLIMOK ELUTASÍTJÁK A SZÉLSŐSÉGEKET. A Daily Telegraph 2006-ban végzett felmérése szerint a brit muszlimok 40%-a shariát szeretne Nagy Britanniában, de ugyanakkor a brit riporterek az írásaikban gyakran úgy állítják be a dolgokat, mintha mindössze egy lényegtelen kisebbségnek lennének ilyen nézetei.

Szeptember 11 óta minden jelentős terrortámadás után a sajtó kötelességtudóan lehoz híreket a nyugaton élő muszlimokról, akik a "muszlim-ellenes reakcióktól" félnek -- és ezzel szépen áthelyezik a hangsúlyt az iszlámisták valós erőszakos cselekedeteiről a nem muszlimok képzeletbeli tetteikre. (Amik ermészetesen sohasem következnek be.) Miközben olyan Iszlám szakértők mint pl. Bat Ye'or és Robert Spencer könyvei, amik a dzsihád és a sharia súlyos igazságaival foglalkoznak, rendszeresen kimaradnak az olyan újságok mint pl. a New York Times könyvismertetőiből, az elit sajtó olyan gondolkodókat, mint pl. Karen Armstrong és John Esposito legitimizál, akiknek az Iszlámmal foglalkozó meseszerű (sugarcoated) írásait már régesrég el kellett volna felejteni 9/11 óta. Ha valaki szeretne többet tudni az Iszlámról, akkor a Times szerint Armstrong Mohameddel foglalkozó hagiográfiája "jó kiindulási pontként szolgálhat", míg a Washington Post pedig Esposito egy cikkének azt a címet adta, hogy MEG AKARJA ÉRTENI AZ ISZLÁMOT? KEZDJE ITT.

A nagysajtó szintén megpróbálja tisztára mosni a fundamentalista muszlim életvitelt. Elég rátekinteni Andrew Elliott egy brooklyni imámról szóló háromrészes ömlengésére, ami 2006 Márciusában jelent meg a New York Times-ban. Elliott és a Times úgy próbálta beállítani Reda Shatát, mint aki hősiesen próbálja áthidalni a két kultúra közötti szakadékot, és azt sugallták az olvasóiknak, hogy az Iszlám terjedése Amerikában nemcsak hogy veszélytelen, hanem pozitív, sőt, gyönyörű. Habár mellékesen megemlítették, hogy Shata nem beszélt angolul, nem volt hajlandó nőkkel kezet fogni, be akarta tiltani a zenét, és támogatta a Hamaszt és az öngyilkos merényleteket, Elliott mindent megtett, hogy ezeket a kellemetlen részleteket elbagatellizálja; helyette, a szimpatikus személyi részletekre összpontosított. "Az Iszlám nagyon kellemesen lett része az életének, a nagyanyja ritmikus hangjából." "Mr. Shata 15 évvel ezelőtt felfedezte a szeretetet. . . . 'Belépett a szívembe', mondta az imám." Elliott túlcukrozott mesterműve Pulitzer díjban részesült. Amikor Daniel Pipes, a közel kelettel foglalkozó tudós kijelentette, hogy Shata nyilvánvalóan egy iszlámista, akkor a Columbia Journalism Review egy írója azzal hajtotta el Pipest, hogy "jobboldali", és ragaszkodott ahhoz, hogy Shata "nagyon mérsékelt" volt.

Tehát ez történik ebben a tótágas, új, nem-is-olyan-bátor sajtóvilágban: azok, akik ha hatalomban lennének, leigáznák a hitetleneket, elnyomnák nőket, és kivégeznék a hitehagyókat valamint a homoszexuálisokat, mérsékeltek (ami ma mindenkit jelent, aki nem csatol bombákat a saját testére), míg azok, akik nevén nevezik a dolgokat, "iszlamofóbok".

A szórakoztató ipar csak marginálisan jobb. A második világháború idején Hollywood egymás után készítette a háborús erőfeszítéseket segítő filmeket, míg a mai filmek és televíziós műsorok, tisztelet a ritka kivételnek, vagy elkerülik az Iszlámot, vagy pedig tisztára mossák. Az utóbbi kategóriába tartozik két 2007-ben debütált sitcom, a Canadian Broadcasting Corporation Little Mosque on the Prairie, valamint a CW Aliens in America sorozatai. Mindkettő arról szól, hogy muszlimok anti-muszlim bigottsággal szembesülnek, és mindkettőben alap, hogy a nyugaton nem létezik fundamentalista Iszlám, hanem csak anti-iszlám probléma van.

A különféle muszlim érdekcsoportok megpróbálják elérni, hogy egy film vagy tévéshow se jellemezze az Iszámot a Béke Vallásaként kívül bármi másként. Például a Council for American-Islamic Relations sikeresen elérte, hogy a Paramount Pictures megváltozassa az antagonistákat a 2002-es The Sum of All Fears-ban iszlámista terroristákról neonácikra, míg a Fox népszerű sorozatáról, a 24-ről, azt kell megemlíteni, hogy a filmgyár egy megalázkodó nyilvános bejelentést tett, hogy mennyire is nem erőszakos az Iszlám, miután mohamedánok arról panaszkodtak, hogy a sorozat az iszlámista terroristákról szól. Farshad Kholghi iráni-dán szinész jegyezte meg az év elején, hogy annak ellenére hogy a karikatúrák milyen hatalmas hatással volt Dániára, eleddig egyetlen filmet sem forgattak a krízisről, sőt, meg egy darabot, vagy stand-up monológot sem csináltak. Ami, természetesen pontosan megegyezik a karikatúrákkal kapcsolatba került dzsihádisták kívánságaival.

2006 Áprilisában a South Park rajzfilmsorozat egyik epizódja csodálatra méltó módon gúnyt űzött a Jyllands-Posten krízíst követő öncenzúrából, de a Comedy Central megcenzúrázta a jelenetet. Lecserélték Mohamed képét egy fekete mezővel és egy magyarázkodással. Anne Garefino, a sorozat producere szerint, a csatorna vezetői őszintén bevallották, hogy mindezt félelmükben csinálták. "Örültünk a ténynek", mondta egy interjúban, "hogy nem próbálták úgy beállítani, hogy mindezt a vallási tolerancia jegyében követték el."

És ne felejtkezzünk el a művészvilágról sem. A posztmodern művészek, akik mindig is megpróbáltak sokkolni és felháborítani, valami miatt nagyon "tisztelettudóak" az Iszlámmal kapcsolatban. A múzeumok és galériák szépen csendben eltávolították azokat a festményeket amelyek esetleg felbosszanthatják a muszlimokat, és azok a kéziratok, amelyek Mohamed képét tartalmazzák, pedig a raktárakba kerülnek. A londoni Whitechapel Művészeti Galéria 2006-ban közvetlenül egy kiállítás megnyitása előtt eltávolította a szürrealista művész Hans Bellmer életnagyságú mezítelen babáit. A hivatalos kifogás szerint "nem volt elég hely", de ugyanakkor a kurátor bevallotta, hogy valójában attól féltek, hogy a meztelenség megsértheti a galéria közelében lakó muzulmánokat. Az elmúlt novemberben, miután lemondtak egy hágai művészeti kiállítást, ahol Mohamedet homoxeszuális álacrokban ábrázolták, a művész, Sooreh Hera, azzál vádolta meg a múzeumot, hogy engedett a muszlim fenyegetéseknek. Tim Marlow a londoni White Cube Gallery-ből pedig megjegyezte, hogy az ilyen öncenzúrák manapság gyakran előfordulnak, habár "csak nagyon kevesen hajlandók ezt nyíltan beismerni". A brit Grayson Perry, akinek a művei kegyetlenül kifigurázták a Kereszténységet, ezen kevesek közé tartozik -- és a visszafogottságának nem a mulitkulturalizmus az oka. "Azért nem mentem neki az Iszlámnak a műveimben", mondta a Times of Londonnak, "mivel valódi félelmeim vannak, hogy valaki el fogja majd vágni a torkomat".

Elképesztő, hogy a vezető értelmiségiek és oktatók mennyire hajlandók a sutba dobni a liberális értékeket amikor a muszlimok lecsendesítéséről van szó. Még 2001-ben, Unni Wikan, a kiváló norvég kultúrális antropológus és iszlám szakértő, úgy reagált az Oszlóban a muszlimok által és a hitetlenek ellen irányult magas arányú nemi erőszakokra, hogy a nőknek "meg kell érteniük, hogy egy multikulturális társadlomban élünk, és ehhez kell igazítaniuk magukat." [Erről többet a Muszlim nemi erőszak járvány Skandináviában fordításomban lehet többet olvasni. -- A fordító]

Nemrégiben pedig, a jól ismert Európa szakértők, a Bard College-beli Ian Buruma valamint az oxfordi Timothy Garton Ash, miközben hevesen tagadták, hogy támogatják a kultúrális megadást, magukévá tették az "alkalmazkodást/befogadást/elfogadást" (accommodation), ami végülis máshogy hangzik, de nincs közöttük sok különbség. A Gyilkosság Amszterdam című könyvében, Buruma jóváhagyólag idézte az amszterdami főpolgármestert, Job Cohent, aki azt kívánta, hogy "fogadjuk be (accommodation) a muszlimokat", beleértve azokat is, "akik tudatosan diszkriminálnak a nőik ellen." A sharia feljogosítja a muszlim férfit, hogy megverje és megerőszakolja a feleségét, hogy a lányait házasságba kényszerítse, és hogy megölhesse őket, ha ellent merészelnek állni. Lehet elmélkedni, hogy mit gondolnak azok az Európába menekült muszlim nők, akik pontosan ezek elől a barbár szokások elől menekültek.

Rowan Williams, Canterbury érseke, és Nagy Britannia egyik legismertebb értelmiségie, pedig februárban pedig a brit törvénykezéssel párhuzamosan a sharia törvénykezést javasolta. Mivel az Iszlám Sharia Bizottság (Islamic Sharia Council) már most itélkezik az Egyesült Királyságban a muszlim házasságokban és válásokban, végülis Williams nem javasolt mást, saját szavaival élve, mint "az adott testületnek egy feljavított és kifinomult verzióját, további erőforrásokkal felerősítve." (a much enhanced and quite sophisticated version of such a body, with increased resources.) Viszont örömmel jelenthetem, hogy az amúgy részletekben szegény, de az entellektüell handabandázásban gazdag javaslatát ("Nem gondolom," mondta a BBC-nek, "hogy rögtön arra a következtetésre kellene jutnunk, hogy az összes jogtudomány és joggyakorlat valahogy borzalmasan ellene ven az emberi jogoknak, egész egyszerűen azért, mert nem fogjuk fel őket az első pillanattól fogva") széleskörűen elutasították. (Gratifyingly, his proposal, short on specifics and long on academic doublespeak ("I don't think," he told the BBC, "that we should instantly spring to the conclusion that the whole of that world of jurisprudence and practice is somehow monstrously incompatible with human rights, simply because it doesn't immediately fit with how we understand it") was greeted with public outrage.)

Egy másik prominens alkalmazodóista (accommodationist), a humán tárgyakkal foglalkozó Mark Lilla professzor a Columbia Egyetemről, a New York Times Magazine 2007 Augusztusi számában megjelent esszéjében, ami olyan hosszú és bágyadt volt, és olyan tökéletes intellektuális szenvtelenséggel lett írva, hogy sok ember mire a végére jutott, nem fogta fel, hogy egy egyenesen a shariába vezető útmutatót olvastott el. Lilla szerint a muszlimok "és a modern liberális demokrácia közötti teljes megbékülést nem várhatjuk el". A nyugat számára a "megbirkózás (coping) van napirenden, nem pedig mindenféle elv védelmezése." (For the West, "coping is the order of the day, not defending high principle.")

Sokat elmond, hogy Buruma és Garton Ash hogy kezeli Ayaan Hirsi Alit -- aki a beszivárgó dzsihád ellen a nyugati szabadságjogok valószínűleg legjelentősebb élő bajnoka -- és az Európában élő muszlim tudóst, Tariq Ramadant. Mivel a szabadság kérdésében Hirsi Ali nem hajlandó megtörni, ezért Buruma a New York Times több cikkében is sértődékeny naívnak (petulant naif) titulálta, és Garton Ash "szimpla agyúnak (simplicistic) . . . felvilágosodás fundamentalistának" nevezte -- és ezzel hallgatólagosan egyenlőségjelet tett közéje és azok közé a muszlim fundamentalisták közé, akik Hirsi Ali vérét akarják. (Később mindketten valamennyire visszatáncoltak.) Ezzel szemben, mindketten lelkendeztek Ramadan állítólagos tökélyén. Nincsenek egyedül: habár Ramadan, aki a Muszlim Testvériség alapítójának, Hassan al-Bannának az unokája, és akit Yusuf al-Qaradawi iszlámista tudós protezsál, akármennyire is egy nyugatias és urbánus intellektuálisnak tűnik, nyilvánvalóan nem az -- nem hajlandó elitélni a házasságtörő nők megkövezését és nyilvánvalóan azután áhítódzik, hogy Európában a sharia uralkodjon -- de ugyanakkor rendszeresen megdicsérik azokban a bien-pensant körökben, amelyek azt hiszik, hogy ő képviseli a nyugati muszlimok és a nem muszlimok közötti hosszútávú harmóniát.

Az idén tavasszal, Noah Feldman professzor a Harvard egyetemről, a New York Times-ban megjelent cikkében tulajdonképpen megéljenezte a shariát. Pozitívan állította be az angol common law-hoz képest, és "az iszlámistáknak a régi eszmék és a jog uralmának (rule of law) felélesztése iránti törekvését" pedig "merésznek, és nemesnek" jellemezte.

Mivel a sajtó, a szórakoztató ipar, és a prominens liberális gondolkodók egyike sem hajlandó megvédeni a nyugati szabadságjogokat, ezért nem meglepő, hogy a politikai vezetőink is kishitűek. Miután a Magazinet, egy apró oszlói újság 2006 elején lehozta a dán karikatúrákat, a dzsihádisták norvég zászlókat égettek, és felgyújtották Norvégia szíriai nagykövetségét. Ahelyett hogy kiálltak volna a vandálok ellen, a norvég vezetők Vebjørn Selbekk, a Magazinet szerkesztője ellen fordultak, és részben őt hibáztatták a nagykövetség felgyújtásáért, és arra ösztökélték, hogy kérjen bocsánatot. Selbekk végülis egy kormány-szervezte konferencián, ahol megalázkodva az imámok gyülekezete előtt, akiknek a vezetője nyilvánosan megbocsájtott neki és a saját védelme alá helyezte, beadta a derekát. Azon a borzalmas napon, ahogy azt Selbekk később elismerte, "Norvégia hatalmas lépést tett afelé, hogy az iszlámisták túszként kezeljék a szólásszabadságot." És hogy még megalázóbb legyen ez a kapituláció, egy hivatalos norvég delegáció elutazott Katarba, és azért esdekelt Qaradawinak --- az öngyilkos merénylők és a zsidó gyermekek gyilkosainak a védelmezője -- hogy fogadja el Selbekk bocsánatkérését. "Yusuf al-Qaradawival találkozni a jelenlegi körülmények között", mondta a norvég-iraki író Walid al-Kubaisi tegnap az Aftenpostennek, "egyenlő azzal, hogy megadjuk a jogot a szélsőséges iszlámistáknak és a terrorizmus védelmezőinek, hogy beleszólhassanak, hogy Norvégiát hogyan kell kormányozni." [Erről többet is lehet olvasni ugyanettől a szerzőtől. -- A fordító].

Az ENSZ pozíciója a szólásszabadság és az Iszlám iránti "tisztelet" kérdésében nyilvánvaló -- és teljesen ellentmond az egyik alapértékének, emberi jogok terjesztésének. "Nem szabad más emberek vallásával viccelődni" módon oktatta ki Kofi Annan a népet a Magazinet incidenst követően, alátámasztva a számtalan imám igehirdetését, hogy "tisztelni kell más népek szent dolgait". 2006 Októberében egy "Karikatúrák a Békéért" nevű ENSZ-es megbeszélés (UN panel discussion) alkalmával Sashi Tharoor ENSZ altitkár azt javasolta, hogy húzzanak egy "nagyon vékony kék ENSZ vonalat . . . a szabadság és a felelősség közé." (Az amerikaiak meg majd azon fogják törni a kis buksijukat, hogy vajon ez a vonal át fogja-e vágni az Első Alkotmánymódosítást**.) 2007-ben az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága pedig elfogadott egy pakisztáni inditványt, ami betiltaná a vallások becsmérlését.

Más nyugati kormányzati vezetők is elősegítették a Dar al-Islam határainak a kitolását. 2006 Szeptemberében, amikor Robert Redeker filozófia tanár épp elkezdett bújkálni miután halálosan megfenyegették egy a Le Figaro-ban megjelent iszlámmal kapcsolatos cikke nyomán, Franciaország akkori miniszterelnöke, Dominique de Villepin úgy kommentálta a hírt, hogy "mindenkinek joga van ahhoz, hogy szabadon kifejezze a véleményét -- és ugyanakkor természtesen tisztelje másokét." Azt is hozzátette, hogy a Redeker ügyből azt a következtetést lehet leszűrni, hogy "mennyire ébernek kell lennünk, hogy biztosítsuk, hogy a társadalmunkban az emberek teljesen tisztelik egymást". De Villepin nincs egyedül. Tavaly, Fredrik Reinfeldt svéd miniszterelnököt, miután a Vilks karikatúrák után mohamedán nagykövetekkel találkozott, az egyikőjük, az algériai Merzak Bedjaoui "a lekenyerezés szelleme" szavakkal dicsérte meg.

Miután évekkel Szeptember 11 után George W. Bush végülis elismerte, hogy egy iszlám fasizmussal állunk szemben, a muszlimok és a multikulturalisták dühös reakciója nyomán visszavonult, és azóta az üres "terrorizmus elleni háború" kifejezést használja. A brit külügyminisztérium (Foreign Office, ez a külügyminisztérium? vagy mi?) azóta úgy döntött hogy ez egy sértő kifejezés, és megtiltotta, hogy a miniszterek használják (az "iszlám szélsőségesség"-gel egyetemben.) Januárban a Belügyminisztérium pedig úgy döntött, hogy ezentúl az iszlám terrorizmust "iszlám-ellenes tevékenység"-nek fogják hívni.

A nyugati törvényhozó testületek és bíróságok pedig csak megerősítették ezt a "lekenyerezés szellemét". 2005-ben a norvég parlament, gyakorlatilag mindenféle közvita vagy sajtóvita nélkül, kriminalizálta a vallási alapú sértéseket (és a bizonyítást a vádlottra hárította). Az elmúlt évben pedig Tor Erling Staff, az ország legelismertebb ügyvédje azzal érvelt, hogy a becsület gyilkosságért kevesebb büntetést kellene kiszabni mint más gyilkosságokért, mivel arrogánsak vagyunk ha azt várjuk el, hogy muszlim férfiak elfogadják a mi társadalmi normáinkat. Szintén 2007-ben többször is előfordult, hogy a német törvények betartására felesküdött bíróságok (magistrate) a német törvények helyett a sharia utasításait követték. Pl. egy frankfurti bíró elutasította egy muszlim nő kérését, aki gyorsan el szeretett volna válni a brutális férjétől. A bíró ezt azon a címen utasította el, a Korán szerint a férjnek joga van megverni a feleségét.

Azok, akik szembe mernek szállni a nyugat új sharián alapuló itéleteivel (strictures), és ki merik mondani a véleményüket, több országban is jogi eljárásnak vannak kitéve. 2006-ban Oriana Fallacit, a legendás olasz írót, aki még azévben meghalt rákban, Olaszországban bíróság elé állították az Iszlám megsértése miatt. Három évvel korábban pedig egy francia bíróság előtt kellett megvédenie magát hasonló vádak ellen. (Fallacit végülis egyik esetben sem találták bűnösnek.) Ezeket követően pedig több kanadai tartomány arra kötelezte Ezra Levant és Mark Steyn újságírókat, hogy jelenjenek meg az emberi jogi bíróságok előtt. Levant ellen azt hozták fel, hogy publikálta a Jyllands-Posten féle karikatúrákat, míg Steynet pedig azért vették elő, mivel kritikusan írt az Iszlámról a Maclean's magazinban. [Itt van az ominózus cikk. -- A fordító]

És miközben a nyugati hatóságok az Iszlám kritikusait zargatják, a dzsihádistákat és a támogatóikat pedig a kegyeikbe fogadták. 2005-ben Erzsébet Királynő lovaggá ütötte Iqbal Sacrainet, a Brit Muszlim Bizottság (Muslim Council of Britain) vezetőjét, aki korábban Salman Rushdie halálát követelte. Még ugyanabban az évben, Ken Livingstone londoni polgármester elképesztően "haladóként" írta le Qaradawit, és miután homoszexuális aktivisták arra hívták fel a figyelmét, hogy Qaradawi védelmébe vette a homoszexuálisok elleni halálbüntetést, Livingstone egy disszertáció terjedelmű dossziét bocsájtott ki a szunnita tudós érdekében, és megpróbálta befeketíteni az aktivisták hírnevét. De persze ezek a nyugati vezetők közül kevesen tudják felvenni a versenyt Piet Hein Donnerrel, aki 2006-ban Hollandia igazságügyminisztereként azt mondta, hogyha a szavazók szeretnék a shariát Hollandiában -- egy olyan országban, ahol a muszlimok hamarosan többségben lesznek a főbb városokban -- akkor "szégyen lenne azt mondani, 'hogy ez nincs megengedve!'".

És ha valakinek ez a politikusok dhimmifikációja nem elég, akkor elég megnézni, hogy a rendőrtisztek hogy hajlottak meg az iszlámista nyomás előtt. Miután tavaly a brit Channel 4 csatorna a "Titkos Mecset" (Undercover Mosque) című szokatlanul őszinte expozéját sugározta, ahol láthattuk, amint a "mérsékelt" muszlim igehirdetők a feleségek és a léanyok megverésének, valamint a homoszexuálisok és a hitehagyottak meggyilkolásának a szükségességére hívták fel a figyelmet, a rendőrség rögtön akcióba lépett -- és lejelentette az állomást a kormány kommunikációs fennhatóságának, az Ofcom-nak, mivel szerintük a Channel 4 felkavarta a faji gyűlölettel kapcsolatos érzelmeket. (Viszont el kell ismerni, hogy az Ofcom elutasította a panaszt.) A rendőrök reakciója, mint ahogy azt James Forsyth megjegyezte a Spectacor-ban, "egy olyan gondolkodási módról rántotta le a leplet, ami szerint a problémák felfedése rosszabb, mint maga a probléma." És alíg pár nappal az "Undercover Mosque" sugárzása után a Metropolitan Police rendőrkapitánya, Sir Ian Blair bejelentette, hogy szándékukban áll megosztani az anti-terrorista információkat a muzulmán közösségek vezetőivel [A szerző az "intelligence" szót használta, ami arra utalhat, hogy titkosszolgálati módszerekkel szerzett információkról van szó. -- A fordító]. Ez bemutatja, hogy milyen elképesztő szakadék létezik a valóság, valamint a rendőrség elképzelései között. Szerencsére ezeket a terveket később elvetették.

2006-ban a kanadai muszlim reformer Irshad Manji megjegyezte, miután a hatóságok Torontoban letartóztattak 17 mohamedánt, akik annak a küszöbén álltak hogy Kanadát megajándékozzák a "saját 9/11-ével", hogy "a rendőrség egy szót sem említett erról, hogy ennek bármi köze is lenne az Iszlámhoz, vagy a muszlimokhoz". ** A van Gogh gyilkosság után, aminek következtében egy művész egy házfalra felfestett egy angyalt, és aláírta, hogy NE ÖLJ, a rendőrség, a muszlimok dühe miatti félelmében, megsemmisítette a murált (plusz egy a megsemmisítésről szóló videofelvétellel egyetemben). 2007 Júliusában a brit rendőrség a tévén keresztül akart segítséget kérni egy nemi erőszakot elkövető muszlim elkapásához, de mindezt törölték, mivel el akarták kerülni a "rasszista reakciókat". Augusztusban, miután a Times of London jelentette, hogy "ázsiai" férfiak (ami Nagy Britanniában "muszlimot" jelent) nemi kapcsolatokat létesítettek feltehetően több száz "fehér lánnyal, akik között 12 éveseket is találhatunk", a rendőrség nem volt hajlandó akcióba lépni, mivel "nem akarták felkavarni a faji kapcsolatokat." [Ezzel kapcsolatban érdemes elolvasni a Skandináviával kapcsolatos fordításaimat, azon belülis azokat, amelyek a nemierőszak hullámmal kapcsolatosak. -- A fordító] Jellegzetesen sem a Times, sem a kormány hivatalnokai nem ismerték el, hogy az "ázsiai" férfiak "fehér" lányok iránti megvetésének nem faji, hanem vallási alapjai vannak.

Még a katonai vezetők sem immunisok. 2005-ben Diana West újságíró megjegyezte, hogy John R. Vines Altábornyagy (Lieutenant General), az Irakban lévő amerikai csapatok parancsnoka, adott egy könyvlistát a beosztottainak, aminek a segítségével megpróbálta az Iszlámról oktatni őket. A lista viszont tele volt olyan könyvekkel, amelyeket "Karen Armstrong és John Esposito írt, és amelyek tisztára mossák a dzsihádot, a dhimmitude intézményét, és a sharia törvénykezést". Két évvel később West megjegyezte, hogy David Kilcullen Alezredes lázadás ellenességgel kapcsolatos tanácsadó (counterinsurgency advisor) mennyire nem hajlandó megemlíteni a dzsihádot. 2008 Januárjában pedig a Pentagon kirúgta Stephen Coughlint, aki a Pentagonban volt a sharia és a dzsihád szakértője; a hírek szerint egy befolyásos muszlim tanácsadónak nem tetszett, hogy Coughlin tisztában volt a ténnyel, hogy a terrorizmust a dzsihád motiválta. "Azokután, hogy Coughlin elemzéseit akárcsak 'ellentmondásosnak' titulálják,", írta Andrew Boston, a Dzsihád Öröksége szerkesztője, "nyilvánvaló, hogy milyen intellektuális és morális rothadás bomlasztja belülről a globális terrorizmus elleni harcunkat." (Lehet hogy a közfelháborodásnak köszönhetően, Februárban bejelentették, hogy Couhglint végülis nem rúgják ki, hanem majd a Védelmi Minisztériumon belül kap egy másik pozíciót.)

Elég. Fel kell ismernünk, hogy a kultúrális dzsihádisták azért gyűlölik a szabadságunkat, mivel ezek a szabadságjogok ellentmondanak a shariának, amit mindenáron ránk akarnak erőszakolni. A szabadságjogok megnyirbálásában a dzsihádisták mindeddig kevésbé voltak sikeresek az Egyesült Államokban mint Európában, amit jelentős mértékben az Első Alkotmánykiegészítésnek köszönhetünk, de ugyanakkor Amerika is egyre jobban ki van téve a nyomásuknak.

A nyugatiaknak ezt a kulcskérdést kell megválaszolniuk: Jobban szeretjük-e a szabadságjogainkat, mint amennyire ők gyűlölik őket? Sok szabad ember, sajna, annyira hozzászokott a szabadsághoz, és ahhoz a kényelmes helyzethez, hogy nem kell a védelmére kelniük, hogy nem képesek megvédeni veszély esetén -- mitöbb, sok esetben fel sem ismerik a reá leselkedő veszélyeket. [Igencsak releváns az Európa megerőszakolása fordításom. -- A fordító] És a felmérések alapján a nyugaton élő muzulmánokkal kapcsolatban arra következtetésjre juthatunk, hogy sokan közülük, habár nem részesei a dzsihádnak, tétlenül nézik, -- és van olyan is, aki mindezt még támogatja is -- hogy a vallástársaik a Behódolás Házába ráncigálják a nyugati világot.

De nyilvánvalóan nem várhatjuk el tőlük, hogy kiálljanak a szabadságért, ha mindezt mi magunk sem tesszük meg.

Bruce Bawer írta a Miközben Európa Aludt: Hogy Teszi Tönkre Belűlről a Radikális Iszlám a Nyugatot. Mr. Bawer a BruceBawer.com bloggol.

A fordító által hozzáadott magyar megjegyzések


A fordító lábjegyzetei

Sária, Sharia
az iszlám törvénykezés
 
Barbary Háborúk
Északnyugat-Afrika őslakosai a berberek, és az általuk benépesített partokat (Marokkó, Algéria, Tunézia, Líbia) pedig a "Berber Partoknak", vagy angolul "Barbary Coast"-nak nevezik. Persze azt is hozzá kell tenni, hogy az egész terület igencsak elarabosodott. A területről évsszázadokon keresztül indultak ki a rabszolgákat összefogdosó rablóhadjáratok (innen ered a razzia szó), ami kiterjedt a Földközi Tengerre, és az Atlanti Óceán északi részeire is (egészen Angliáig, sőt, meg tovább). Ezek a kalózok természetesen nemcsak rabszolgákat fogdostak, hanem ... kalózkodtak is. Természetesen a támadások alól (akkor még nagyon fiatal) Amerikai Egyesült Államok hajói sem voltak kivételek. Az amerikaiak probáltak egyezkedni, de nem jártak sikerrel. Emiatt az amerikaiak kénytelek voltak hadba lépni, és ennek lett a következménye a "Barbary Wars", ami Thomas Jefferson alatt 1801 és 1805 között, majd pedig később James Madison alatt 1815-ben zajlott le. Az amerikai tengerészgyalogosok (Marines) "Hímnusza" nyitósora erre utal: "From the halls of Montezuma to the shores of Tripoli...", vagyis "Montezuma csarnokaiból Tripoli partjaira...".
 
Dhimmi
A dhimmi, a klasszikus iszlám jogi és politikai tanok szerint olyan személy aki muszlim országban él, és egy hivatalosan eltűrt nem muszlim valláshoz tartozik. A szószerinti jelentés "védett személy". Mind jogi elvek és gyakorlati tapasztalatok szerint, a dhimminek kevesebb joga és kötelessége van mint a muszlimnak. (Forrás: Wikipedia). Abban az értelemben is használják (mint pl. itt), ha valaki a saját országában másodrangú állampolgárrá válik.
 
A dán karikatúrák miatti félelem
Itt van pár cikk, ami bizonyítja, hogy valóban, többen félelemből nem hozták le a karikatúrákat:

 
Az Amerikai Egyesült Államok Alkotmányának az Első Módosítása
A Kongresszus nem alkot törvényt vallás alapítása vagy a vallás szabad gyakorlásának eltiltása tárgyában; nem csorbítja a szólás- vagy sajtószabadságot; nem csorbítja a népnek a békés gyülekezéshez való jogát, valamint azt, hogy a kormányhoz forduljon panaszok orvoslása céljából. (forrás: Az Amerikai Egyesült Államok Alkotmánya
 
Irshad Manji
Irshad Manji, a The Trouble with Islam című könyv szerzője, egy valóban mérsékelt muzulmán, aki nő létére bátran kiáll az iszlámista nyomás ellen. Le a kalappal előtte.

És Irshad idézetével kapcsolatban: Itt van egy fotó a Toronto Star adott cikkéről. Fordítás: Mi kapcsolja össze a 17 gyanúsítottat? ... Elemzés | "A társadalmunknak egy széles keresztmetszetét képviselik", mondja az RCMP (kanadai szövetségi rendőrség). 'Vannak közöttük tanulók, van akinek van állása, és van, aki munkanélküli.' Leszámítva hogy szinte mindegyikük fiatal férfi, nehéz bármiféle közös nevezőt találni közöttük.
 

 
 
 
 
 
 

További infó