Nyitólap

Klíma | Európa | Közel-Kelet | Egyéb | Társadalom | ENSZ | Amerika | Linkek

Összegzés: Egy érdekes elemzés az amerikai politikai fejlődésről, és hogy ez hogyan kapcsolódik az mind az iraki, mind a terror elleni háborúhoz. A cikk kitárgyalja hogy mik tették lehetővé hogy az Egyesült Államok azzá vált ami, és hogy más országok vagy vidékek, főleg a közel kelet, miért olyan borzasztó helyek.

A robusztus Amerika

Szerző: Steven Den Beste

2004 Január 25


Grant írta:

Van egy nagyon jó barátom Annelise, aki kőkemény baloldali, és időnként hosszasan vitázunk arról hogy mik az amerikai kormány szándékai. Írt egy egész jó esszét (hosszú), és azt gondoltam hogy esetleg érdekel tégedet is. Ez az esszé eléggé jól visszaadja a hazám (Új Zéland) baloldalának a gondolatvilágát, és tele van a szokásos dumákkal mint pl. 'Bush hazudott', de ugyanakkor több nagyon jó érvet is tartalmaz azzal kapcsolatban hogy manapság az USA az oka a világ összes problémájának.

Azt hiszem hogy Annelise és közöttem a legnagyobb véleménykülönbséget az (amerikai) alkotmány előszavában lévő tökéletesebb unió kifejezés okozza.

Mi, az Egyesült Államok népe attól vezetve, hogy tökéletesebbé tegyük az Uniót, megvalósítsuk az igazságosságot, biztosítsuk a belsô nyugalmat, gondoskodjunk a közös védelemrôl, elômozdítsuk a közjót, biztosítsuk a szabadság áldásait magunk és utódaink számára, meghagyjuk és bevezetjük az Amerikai Egyesült Államok jelen alkotmányát. [A bevezetés magyar fordításának a forrását az Amerikai nagykövetség honlapján találtam. -- A fordító]

A tökéletesebb unió és a tökéletes unió az nem egy és ugyanaz. Amit akkor megalkottak [az alkotmányt 1787-ben hagyták jóvá. -- A fordító] az jobb volt mint bármi ami akkoriban létezett, de ugyanakor nem volt annyira radikális hogy ne lehetett volna megvalósitani. Az alkotmány kompromisszum volt az eszmék és a gyakorlatiasság között. Radikális volt, de nem annyira hogy önpusztító lett volna.

A francia forradalom sokkal tovább ment el, és rögtön megpróbáltak egy ideális rendszert létrehozni, legalábbis egy olyan rendszert amit akkoriban ideálisnak véltek. De pár év után az egész összeomlott. Lehet hogy az egész egyáltalán nem működőtt volna, de nagy baj volt hogy túl gyorsan akartak túl sokat elérni, és ez egymagában garantálta a bukást. A két rendszer között az volt a legnagyobb különbség hogy az amerikaiak gyakorlatiasak voltak, míg a francia forradalmárok pedig csakis az eszmékre összpontosítottak. (legalábbis néhányan, és legalábbis a kezdetekben.)

Az amerikaiak kompromisszumot kötöttek, és létrehoztak egy olyan rendszert amiben komoly hézagok voltak, és sokan már akkor is úgy gondolták hogy hibás volt az egész. Tény hogy 1787-ben Philadelphiában az egyik legfontosabb kompromisszum az az volt hogy nagyszámú rázós témát félretettek, és kihagyták őket az alkotmányból hogy maximalizálják az elfogadás esélyét.

Már a kezdeteknél mindenki tisztában volt vele hogy az alkotmány komoly változásokon fog keresztülmenni, és már eleve úgy tervezték hogy ez ne okozzon problémát. Az alkotmányt 1787-ben írták, és amint ratifikálták, az első kongresszus javasolta hogy bizonyos részeit radikális átírják, és hogy ezennel valóra váljon az igéret amit még 1787-ben Philadelphiában tettek. 1789-ben az első kongresszus 12 alkotmánymódosítást fogadott el és nyújtott be az államoknak amelyek 1791-ben tízet ratifikáltak. Ez a tíz cikkely alkotja a Jogok törvényét (Bill of Rights).

Erre még nem volt példa. Az alkotmány nemcsak egy radikális okirat volt, hanem mindössze két évvel az elfogadása után masszívan megváltoztatták - és ezek a változások békésen és az elvárt normák szerint zajlottak le.

Ez a politikai rendszer nagyon robusztus volt, mármint abban az értelemben ahogy a mérnökök használják a szót. Sikeresen átvészeli a nehéz időket, képes lekezelni az előre nem látható akadályokat, képes saját magát kijavítani, és tudja a változásokat követni. Ha időnként bukik is, azt is kecsesen csinálja.

Ezeknek a tényeknek köszönhetően megmaradt, és idővel javult.

Annelisének igaza van hogy a demokráciát tanulni kell. Hozzá kell tenni hogy a korlátozott demokrácia amit a korai Alkotmány produkált igencsak merész lépés volt, és az alapítók aggódtak hogy esetleg nem fog működni. Nagy bátorságra volt szükség ahhoz hogy egyáltalán odáig elmenjenek ameddig elmentek.

De működőtt, és idővel egyre messzebb ment a kijelölt ösvényen.

Vannak hiányosságok az USÁ-ban? Ez nem vita. De manapság kevésbbé hibás mint 100 évvel ezelőtt volt, és az kevésbbé volt hibás mint amilyen 200 évvel ezelőtt volt. Amerika még most se egy tökéletes demokrácia (természetesen egy tökéletes demokrácia megvalósíthatatlan), de demokratikusabb mint 100 éve volt, és 100 éve demokratikusabb volt mint 200 évvel ezelőtt.

1804-ben csak a földtulajdonnal rendelkező fehér férfiak szavazhattak, és a feketék többsége rabszolga sorban szenvedett. A szövetségi szenátorokat az állami törvényhozók választották, amit a gazdagok domináltak. (Bizonyos értelemben a szenátus az angol "Lordok Háza" amerikai megfelelője volt).

1904-ben a rabszolgaságot már eltörölték. A jog szerint minden férfi, bőrszíntől függetlenül szavazhatott volna, de ez a gyakorlatban nem volt így. Különféle machinációk mint pl. a szavazati adó és más hasonló trükkök még mindig sok férfitől megtagadták a szavazatot, és ekkor még nem is beszéltünk a különféle terrorista csoportok (KKK, Ku Klux Klan) közvetlen fenyegetőzéseiről.

2004-ben, manapság, már a nők is szavazhatnak, és a különféle disznóságok amikkel megakadályozták hogy a kisebbségek szavazhassanak gyakorlatilag már nem léteznek. 1913 óta a szövetségi szenátorokat pedig minden államban közvetlen úton választják meg. Természetesen a gazdagok most is nagyobb befolyással rendelkeznek a választásoknal, ami nem is csoda mivel pénz beszél és kutya ugat, de már közel sincs akkora befolyásuk mint amivel 200 évvel ezelőtt rendelkeztek, amikor csakis ők szavazhattak.

Az alapító atyák egy olyan rendszernek adtak életet, aminek a folyamatos forradalom szerves részét alkotja. Egy olyan rendszernek, ami nemcsak képes túlélni a változásokat, hanem még bátorítja is a folyamatos forradalmat anélkül hogy tönkremenne. Nem tudom hogy Annelise tudatában van-e annak hogy milyen kivételes rendszert hoztak létre annak idején.

Az amerikai forradalom nem zárult le 1783-ban a Párizsi Szerződés aláírásával. Mindössze a forradalom jellege változott meg: átváltozott egy külföldi zsarnok elleni forradalomról egy belső forradalommá ami mind a mai napig tart. De ez a mai forradalom egy békés forradalom, olyan mint egy lassított film.

Az amerikai rendszer egyedülállóságát nem a demokrácia alkotta. Már korábban is léteztek demokráciák, pl. az ókori görögöknél és a rómaiaknál, valamint az angoloknál, akiknek szintén volt egy törvényhozó testületük.

Viszont az amerikai rendszer ama tulajdonságára, arra hogy képes változni és javulni, még sose volt korábban példa. Meglepő hogy a rendszer békésen képes radikális változásokat túlélni, olyan változásokat, amik máshol csak véres forradalmak útján történhettek meg.

Tudtommal mindössze az angol rendszer az "iratlan alkotmányával" képes ilyen fokú változásokon keresztülmenni, de ez 1787-ben még nem volt látható. Az amerikai rendszer viszont rögtön komoly változásokon ment keresztül, és az angol rendszertől eltérően, a változtathatóság hivatalosan része a rendszernek, és mindenki által jól megértett szabályok szerint zajlik le. (Véleményem szerint az angolok előbb utóbb egy krízissel fognak szembenézni, ami olyan radikális lesz, hogy nem fognak tudni vele mit kezdeni. Az EU alkotmány elfogadása, ami gyakorlatilag a nemzeti önrendelkezés feladását jelenti, egy ilyen krízis lehet, mivel elképzelhető hogy a király vagy a királynő ellenezni fogja.)

Viszont el kell ismerni, hogy a radikális amerikai kisérlet a folyamatos forradalommal kapcsolatban vészesen közel került a pusztuláshoz, amikor 1861-ben szembe kellett néznie az egyetlen jelentős erőszakos forradalommal. Ez volt az Amerikai Polgárháború. Ekkor jött el az időpont, amikor már nem lehetett tovább elodázni a legjelentősebb politikai kérdés megoldását, amit szándékosan nem oldottak meg korábban: a rabszolgaságot. 1787-ben több probléma volt ami majdnem megtorpedózta az unió létrejöttét, és ezek között volt a rabszolgaság. A Alapító Atyák a pragmatizmus útját választották: első lépésként próbáljunk meg valamit létrehozni ami működik, és majd később lehet rajta javítani. Jobb egy kis lépés után talponmaradni mint egy nagy ugrás után seggre esni vagy egy szikla alján kötni ki.

Tehát a rabszolgaság kérdésének a megoldását elhalasztották, és ezért van az alkotmányban az a kitétel amelyik azzal foglalkozik hogy hogyan kell a rabszolgákat számolni azzal kapcsolatban hogy hány képviselői helyet kapjanak az egyes államok a Képviselői Házban. (Minden egyes rabszolga 3/5-nyi embernek számított.) A nem-rabszolga államokban sokat utálták ezt a kitételt, sőt, azt is nagyon visszataszítónak találták hogy a rabszolgaság egyszerűen meg volt tűrve, de sajnos ezt a békát le kellett ahhoz nyelni hogy a rendszer egyáltalán működésbe lépjen. Ha az alkotmány már alaplépésként törvényen kívül helyezte volna a rabszolgaságot, akkor szinte esélye se lett volna arra hogy elfogadják. Habár az alkotmány eltűrte a rabszolgaságot, és sok más hibával is rendelkezett amit már akkoriban is sokan tisztán láttak, ennek ellenére az ország mégis sokkal jobban járt mintha el se fogadták volna.

Mindazonáltal, a rabszolgaság kérdése hetven éven keresztül emésztette az országot. Minden egyes alkalommal amikor egy új állam lépett be az unióba, a két tábor közötti egyensúlyt fenn kellett tartani. Mivel az északi államok lakossága gyorsabban növekedett mint a déli rabszolga államoké, tehát egyre nagyobb lett az északiak hatalma a képviselői házban valamint az elnökválasztói testületben, ezért a déli államok egyre jobban aggódtak. Ez egy olyan politikai kérdés volt amire hosszú távon nem volt megoldás, és mikor 1861-ben Lincolnt elnökké választották úgy hogy egy déli államot se nyert meg, a rabszolga tartó államok megpróbáltak elszakadni. 1865-ben az északiak megnyerték a polgárháborút, és a déli államokat visszakényszerítették az unióba. Ez volt az ország történelmének a legvéresebb háborúja [valamivel több mint 600 ezer ember halt meg. -- A fordító], és a háború után a 13. alkotmánymódosítást ratifikálták ami eltörölte a rabszolgaságot.

Az USA túlélte ezt a krízist, és végülis erősebb lett mint annakelőtte volt. A lázadó államokat visszaintegrálták az országba, a sebek lassan de biztosan gyógyulnak mindkét oldalon, és még mindig kűzdünk a rabszolgaság visszamaradt hatásaival. Van ami még mind a mai nap is érezteti a hatását.

Meg kell jegyezni hogy a Polgárhaború egy nagyon fontos precedenst hozott létre: a rendszer elfogadja a nézeteltéréseket, de ugyanakkor nem fogadja el az elszakadást valamint a forradalmat mint megoldást a problémákra, továbbá az ország általánosságban az egyenlőség irányába halad.

Az ország szinte a kezdetek kezdetétől lassan de biztosan az egyre egalitáriánusabb társadalom felé halad. A mai mércék szerint az ország nagyon messze volt 1787-ben az alkotmány megírásának az időpontjában az egyenlőségtől, és Annelise ezt a problémát ki is mutatja. De a tulajdonnal rendelkező elit rétegek hatalmát Andrew Jackson elnöksége alatt a tömegek megkérdőjelezték, és a tömegek nyertek. [Jackson 1829 és 37 között volt elnök. A 20 dolláros bankón az ő képe látható, és neki köszönhetjük a jacksoni elveket (Jacksonian Tradition). -- A fordító] Az egalitáriánizmus irányába a két legfontosabb lépés a polgárháború utáni 13.-15., valamint az 1920-ban elfogadott 19. alkotmánymódosítás volt, ami megadta a nőknek a szavazati jogot.

Amikor azt mondom hogy Amerika egy folyamatos forradalmon megy keresztül akkor ezt halál komolyan állítom, mivel ez a folyamat még mindig tart. Feltételezem hogy sokkal idősebb vagyok mint Annelise; az az érzésem hogy a korai huszas éveiben van. Én viszont 50 éves vagyok, 1953-ban születtem. Az életem alatt az ország radikálisan megváltozott, és véleményem szerint ezek a változások szinte kivétel nélkül mind pozitívak voltak.

Én még emlékszem a törvényes apartheidre. Emlékszem a lincselésekre. Emlékszem a "feketék ne jelentkezzenek" kitételekre az álláshirdetésekben. És emlékszem az 1960-as évek polgárjogi mozgalmára, valamint a Polgári Jogok törvénye (Civil Rights Act) elfogadására 1964-ben. (És arra is emlékszem hogy ezt egy déli elnök ösztökélte, aki olyan államból jött amelyik a polgárháború alatt kiszakadt az országból.) [A texasi Lyndon Baines Johnson, 1963-tól (Kennedy meggyilkolása után) 1969-ig volt elnök. -- A fordító]

Oregonban nőttem fel, ami az USA egyik legliberálisabb és legkevésbé rasszista állama. Ennek ellenére egy olyan környéken nőttem fel és jártam iskolába, ahol nagyritkán lehetett látni egy-egy ázsiait, de feketét soha. Miközben Oregonban nem volt törvényes apartheid, a faji alapon történő szeparálás az mindenütt jelen volt, és a környéken ahol éltem gyakorlatilag csak fehérek éltek.

A város egyik legjobb magán előkészítő iskolájába jártam (amit csak azért tudtunk megengedni mivel ösztöndíjam volt), és még mindig emlékszem amikor az első három fekete tanulót felvették.

Mindhárom lány volt, ösztöndíjas, mindegyikkel egy évfolyamba jártam, és mind nagyon különbözŐtt a többitől. A lányok ritkán voltak együtt, és mindegyiknek megvolt a saját baráti köre. Az egyik az iskola egyik hivatalnokának volt a lánya, aki ha jól emlékszem, az egész iskola egyetlen fekete alkalmazottja volt.

Az egyikbe nagyon belezúgtam. Cherylnek hívták, gyönyörű volt, hihetetlen szépen tudott énekelni, és nagyon gyengéd valamint türelmes volt hozzám amikor megpróbáltam közelebbi ismeretségbe kerülni vele. Különösebb siker nélkül.

Most hogy ezeket a sorokat írom, eszembe jutott valami amire sose gondoltam korábban. Annak ellenére hogy jobban énekelt mint akárki más az egész iskolában, sose hívták hogy énekeljen az iskolai zenekarban.

Négy évig jártam az iskolába, és mind a négy év alatt tagja voltam a kórusnak. Nagyon kevés elsőévest vettek fel, de akkor még nem mutált a hangom, és mindig bajban voltak ha tenort kerestek.

Cheryl kórustag volt, és időnként szólót énekelt. Mindig nagyon fantasztikus volt mikor énekelt. De ugyanakkor ezeken az estéken mindig kényelmetlenül éreztem magam, mivel úgy éreztem hogy csak azért kapta meg a rivaldafényt hogy az iskola bizonyíthassa hogy "lám, nálunk feketék is vannak".

Miért nem hívták meg az iskolai zenekarba? Még fontosabb, miért nem gondoltam annak idején erre? Feltételezem hogy azóta én is megváltoztam.

Emlékszem a változásokra amiket a Warren Határozat (Warren Court) hozott, valamint a hatvanas és hetvenes évek széleskörű szociális zavargásaira. Emlékszem amikor a "lebuzizás" még a legdurvább sértések közé tartozott. Emlékszem a szexuális témák törvényes cenzúrájára. Emlékszem amikor filmeket "betiltottak Bostonban", és amikor törvényellenesnek számított ha valaki bármiféle "pornográf" anyagot küldött levélben. És emlékszem a különféle "szodómia" törvényekre, amik alapján házaspárokat lehetett börtönbe juttatni ha a feleség a "felső ajkaival elégítette ki a férjét", vagy ha "emeletes kutyusosdit" játszottak.

Emlékszem amikor a "Deep Throat" (Mély Torok) film kijött, az első sikeres kemény pornó film, az első hardcore pornó, amit sok "tiszteletre méltó" ember nézett meg. Emlékszem amikor a mozitulajdonosokat beperelték mivel játszották a filmet, és emlékszem amikor az esküdtszék hatálytalanította a vádak alapját szolgáló trágársággal kapcsolatos törvényeket. Válaszképp a törvényhozók országszerte rájöttek hogy a szex-szel kapcsolatos közvélemény alapvetően változik, és elkezdték megváltoztatni az ezzel kapcsolatos törvényeket.

Ezek a dolgok mind az életem folyamán történtek. Manapság az ország jobb, szabadabb, egyenlőbb, sokoldalúbb, és toleránsabb, mint amikor gyerek voltam. Természetesen még mindig vannak hiányosságok, de ezek hiányosságok egyre kevésbé fontosak. Az ország még mindig intoleráns, de már kevésbé mint korábban volt. Az ország az én életem folyamán tökéletesebb lett, de a fejlődések ellenére még mindig tökéletlen. És természetesen a nyakamat teszem rá hogy ezek a fejlődések folytatódni fognak.

Sajnos sok fiatal nincs tudatában ennek az állandó amerikai forradalomnak az erényeivel. A ténnyel hogy ezek a változások lassúak, de biztosak. Nagyon sok forradalmi ötlettel jöttek elő az idők folyamán az emberek, rengeteg borzalmas ötlettel, amik totálisan tönkretették volna a rendszert. Az amerikai rendszer változik, radikálisan tud változni, de nagyon jól tud különbséget tenni a rossz és a jó ötletek között. Az ország több mint 200 éve alatt mindössze egy alkotmánymódosítást kellett eltörölni. [Ez volt a híres hírhedt alkoholtilalom. -- A fordító].

A rendszer képes megváltozni, sokat változott és sok változásnak néz még elébe, de csak akkor változik ha az emberek széleskörűen elismerik hogy a változás pozitív. Azok akik meg akarják változtatni a rendszert rá vannak kényszerítve hogy mindenkit meggyőzzenek, és ez időnként évtizedekbe kerül. Van amikor évszázadokat vesz igénybe. De ha a változások túlságosan könnyűek lennének, akkor előbb utóbb bejönne egy olyan változás ami tönkretenné a rendszert.

Annelise ezt írta:

Az Egyesült Államoknak az az érdeke hogy a világ többi részein (mármint azok a részek amik az USA szempontjából számítanak) nyugati tipusú demokráciák legyenek, és a vezetők szimatizáljanak az Egyesült Államokkal. De a demokráciát nem lehet csak úgy rákényszeríteni egy nemzetre. A demokrácia létrejöttének előfeltétele hogy a szociális és gazdasági rendszer fejlődjön. Alapvető fontosságú hogy a határkérdések meg legyenek oldva, hogy a kormány és a különféle állami hivatalok működjenek, és hogy legyen középosztály (adófizetők), valamint a különféle társadalmi szervezetek létezzenek. Nincs értelme elvárni a demokráciát egy olyan országtól ahol nem létezik megbízható egészségszolgáltatás, az infrastruktúra és az oktatás hiányos, valamint a szegények és a gazdagok között akkora a különbség hogy az adókon alapuló szociális védőháló egyszerűen nem működik.

Nem is biztos hogy a demokrácia a legjobb rendszer a világ nagyrészének, főleg ha belegondolunk hogy milyen sok ember nem jut megfelelő orvosi ellátáshoz, tiszta vízhez, vagy megbízható munkához. Még az is elképzelhető hogy a demokrácia nem népszerű olyan országokban amik amúgy azt gondolják magukról hogy a szabadság védnökei. Sok ember, igencsak kiszámíthatóan és önzően, csak azért gondolja hogy idővel mindenütt demokrácia lesz, mivel pillanatnyilag a földkerekség legerősebb országa most pont demkoratikus. Ha az USA továbbra is rá akarja másokra kényszeríteni a demokráciát, ha azt hiszi hogy ezzel mindenki jobban fog élni, akkor nagyon sok igencsak keserű bukásnak néz elébe.

Miért rossz a bukás? Ahhoz hogy megvalósítsuk a lehetetlent, meg kell próbáni az abszurdot.

Még fontosabb kérdés: ha a célunkban nem érünk el tökéletes sikert, akkor ez azt jelenti hogy az egész próbálkozás egy abszolút bukás volt?

És végül is mit próbálunk elérni? Annelise és énközöttem nagyon komoly nézeteltérések vannak ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban.

Természetesen az állandó bukás az nem jó dolog, de a bukás ugyanakkor része a kockázatnak. Azok akik sose buknak semmit sem érnek el.

Még saját magunknak is meg kellett tanulni hogy hogy kell demokratának lenni, és hogy hogyan kell egy néppárti (populist), sokoldalú, és toleráns országot megalkotni és élni benne. Még mindig tanulunk. De nem is csoda, mivel ez jellegzetesen olyan a dolog amit csak tanulással lehet elsajátítani, még ha tökéletlenül is. A demokrácia sok helyen elbukott, de ugyanakkor van ahol gyökeret vert, és idővel egyre erősebb lett. És habár igaz hogy a demokráciának alapfeltétele a művelt polgárság, de ugyanakkor az is igaz hogy a demokrácia puszta túléléséhez nincs szükség széles középosztályra, legalábbis a kezdetekben. És még ha csak sántikál is, idővel rendszerint olyan változások zajlanak le a társadalomban ami lehetővé teszi a demokráciának hogy később képes legyen stabilan járni, majd futni, és még később repülni.

Viszont van valami amit Annelise teljesen kifelejt a számításából. Mégpedig azt, hogy ha ellátunk egy országot hatékony kórházakkal, ivóvízzel, stb., egyáltalán nem biztos hogy ezek sok segítséggel fognak járni. És habár ezek a dolgok közül nincs mindenre szükség egy demokráciában, egyik se fog segíteni, hacsaknem belülről jönnek. Nem elég ha az embereknek rendelkeznek ezekkel a dolgokkal: érezniük kell hogy ezt ők megkeresték a verejtékükkel, és ha tovább dolgoznak, akkor csak jobb lesz a helyzetűk.

Manapság egyre többet foglalkoznak az "olaj átkának" a jelenségével. Azok az országok, amelyek hatalmas mennyiségű és könnyen kitermelhető természeti kincsekkel rendelkeznek, és ahol a bevétel nagyrésze az államkasszába folyik be, képesek arra hogy megadják a polgáraiknak a kényelmes nyugati életforma minden kellékét. Volt olyan időszak amikor sok olajgazdag arab ország a lakosság számához viszonyítva ugyanakkora GDP-vel rendelkezett mint az Egyesült Államok, és ebből a pénzből mindent kifizetett az állam amikre Annelise azt mondja hogy szükség van ahhoz hogy "kitörjön" és virágozzon a demokrácia. De ez a "kitörés" nem történt meg egyik országban sem, sőt, sehol másutt sem, ahol az emberek munka nélkül kapták meg ezeket a javakat.

Ha alaposabban megnézzük hogy a XX. században melyik országok prosperáltak Európát és Észak Amerikát leszámítva, akkor láthatjuk hogy azok az országok a nagy nyertesek, akik szinte semmi természeti kinccsel se rendelkeztek. A leglátványosabb példák erre Japán, Szingapúr, és Izrael. [Még hozzáadnám a listához, minimum Tajvant, és Hong Kongot. -- A fordító]. Ugyanakkor tudtommal egyszer sem fordult elő hogy egy ország, amelyik rengeteg adományt kapott kívülről, liberalizálta volna saját magát (Japán [és az NSZK. -- A fordító] hatalmas segítséget kapott az amerikaiaktól, de ezek közismert okokból más tészták).

Úgy néz ki, hogy az alapvető lépés a liberális társadalom felé nem más, mint az hogy a társadalom széles rétegei elfogadják hogy saját maguk a felelősek a jövőjükért. A túlzott jótékonykodás ezt megnehezíti; az áldozattudat (victimology) pedig teljesen lehetetlenné teszi ezt. Az ország lakosainak meg kell tenniük a lépést, és ki kell mondaniuk hogy Nem számít hogy hogy kerültünk ebbe a helyzetbe. Az sem számit, hogy ki a felelős érte. Mindehelyett a jövőbe kell néznünk, mivel végülis csak mi saját magunk tudjuk jobbá tenni a jövőnket. Természetesen ennek a lépésnek a megtevése nem jelenti azt hogy az ország sikeres lesz, de az esélye a sikerre mérhetetlenül nagyobb lesz.

És Amerika emiatt nem szenvedte el a olaj átkát. Volt olyan időszak amikor az Egyesült Államok volt a világ legnagyobb olajexportőrje, de az olajból eredő gazdagság nem bénított meg minket úgy mint oly sok más országot. Mindez mégpedig azért történt így, mert az olaj csak akkor vált igazán fontossá amikor az ország már sikeres demokrácia volt.

A közel keleten az a célunk, hogy megpróbáljuk rávenni az arabokat hogy hagyják abba a mások hibáztatását, ne nézzenek úgy magukra mint áldozatokra akiken senki sem segít, hogy nézzenek szembe a saját nyomorúságukkal, és hogy higgyenek benne hogy igenis, sikeresek lehetnek, ha elfogadják hogy ők saját maguk a felelősek a sorsukért, és hogy próbáljanak javítani a helyzetűkön. Egyáltalán nem valószínű hogy indulásképp Irakban egy teljes demokráciát fogunk tudni létrehozni, de még egy kompromisszumokkal teli helyzet is eléggé jó lehet ahhoz, hogy elvessék későbbi sikereiknek a magját.

Nem számít hogyha az iraki demokrácia még öt év múlva sem tökéletes. Akkor fogunk sikert elérni, hogyha a demokrácia jobb lesz ötven év múlva, mint öt év múlva. Nem az a szándékunk hogy létrehozzuk az iraki demokráciát. Azt akarjuk elérni, hogy az irakiak saját maguk akarjanak javítani az életűkön.

És ennek szerves része hogy kegyetlenül magukba szálljanak és lássák hogy milyen hibákat követtek el, mivel sose fognak fejlődni, ha nem ismerik el a saját hibáikat és gyarlóságukat.

És ez a történelem egyik állandóan visszatérő iróniája: Végsősoron mi sose fogjuk tudni megadni nekik azt amire szükségük van, mivel ezek a dolgok csak akkor érnek valamit is, ha saját maguk érték el ezeket. Végülis nem a végeredmény, hanem a folyamat, a dedikáltság, és a befektetett munka ami igazán számít.

Pillanatnyilag mi fizetjük az infrastruktúrájuknak a helyrehozatalát, és egy csomó amerikai hülyére dolgozza magát hogy rendben menjenek a dolgok. De már most megpróbáljuk belevonni ebbe a munkába az irakiakat, és idővel egyre inkább ők lesznek a főszerepben. Most még rengeteg pénzt költünk el Irakban, de az idő múlásával szép lassan nekik kell állni a számlát. Nagyon sokáig jelen fogunk lenni Irakban hogy biztosítsuk a stabilitást, de ahogy az irakiak egyre jobban hisznek magukban, egyre kevésbé fogunk résztvenni a dolgaikban. A célunk nem demorácia, hanem önfenntartás. Ezt meg kell majd tanulniuk ami nagyon sok időt fog igénybevenni, és ezért fogunk hosszú évtizedekig Irakban maradni.

Annelise cikke egy szép hosszú listát tartalmaz az Amerika által elkövetett bűnőkről: ez egy régi baloldali panaszkodás az amerikai imperializmusról, és habár az egész igencsak részrehajló és sok mindennél nem veszi figyelembe a körülményeket, nagyrészt azért mégsem reménytelenül hibás. Viszont ugyanakkor hozzá kell tenni hogy tanultunk ezekből a hibákból, és már régóta nem csináljuk őket. Igaz hogy volt olyan időszak amikor az Egyesült Államok részt vett a klasszikus gyarmatosításban, és egy rövid ideig gyarmatokat tartott csakúgy mint az európai államok. De az USA hamar rájött hogy ez nem kívánatos, és egyike volt az elsőknek akik felszabadították a gyarmataikat. Az is igaz hogy volt olyan időszak amikor brutális diktátorságokat hoztunk létre harmadik világbeli országokban, amit nagyon szépen kifejezett az alábbi mondás: "Lehet hogy egy gazember, de a mi gazemberünk." De azt hiszem hogy tanultunk ebből a hibából, és ezentúl már nem fogjuk ezt mégegyszer elkövetni. (Annelise valószínűleg nem gondolja hogy ez fontos, de Bush elnök tavaly egy beszédében kijelentette hogy ezentúl az ország nem fog gazembereket eltűrni csak azért mert barátságosak.)

Annelise azzal vádolja meg az USA-t hogy elhanyagolja a terrorizmus alapjait képező problémát (root cause of terrorism). Ez nem egy olyan érv amit csuklóból el lehet utasítani, mert ha ez igaz, akkor úgy próbálnánk megoldani a helyzetet, ami eredendően bukásra van kárhoztatva.

Viszont nem értek egyet Annelise-vel ezen a téren. Azt gondolja hogy a szegénység a probléma alapja, és tejlesen jogosan megállapítja, hogy a mostani hozzáállásunk ezt nem veszi figyelembe. Ugyanakkor én meg úgy látom hogy a probléma alapja az nem más mint a bukás, és ebből a szemszögből nézve viszont a jelenlegi politikánk igenis nagyon jó.

Nem az a fontos hogy hol vagy, hanem az, hogy milyen irányban mégy. Nem a pillanatnyi hely, hanem a sebesség. Nem a tökéletesség hiánya az ami számit, hanem az hogy tisztában vagy a saját hibáiddal, és hogy hajlandó vagy arra hogy megpróbálj javítani saját magadon. Ez az ami számit.

Az amerikai politikai kisérletezés legradikálisabb eleme az nem más, minthogy ez a beépített változás intézményesítve lett. Az első alkotmánymódosítás** lehetővé tette a széleskörű társadalmi vitát, és engedélyezte az embereknek hogy kimutathassák hogy milyen bajok vannak, és hogy kritizálhassák a vezetőiket. Az elektorális rendszer és az alkotmánykiegészítési folyamat lehetővé tette hogy a viták következményeként megváltozhasson a rendszer. Ezért olyannyira más ez az ország manapság mint ami 1789-ben volt: A rendszer lehetővé teszi hogy megváltozzunk mindenféle erőszakos forradalom nélkül.

Ennek a folyamatos forradalomnak az intézményesítése a legfontosabb tényezője annak hogy manapság Amerika a világ legerősebb állama.

Vannak a modern Egyesült Államoknak hibái? Természetesen, ez nem vitás. Követtünk el főbenjáró hibákat akár külföldön akár belföldön? A nyakamat teszem rá. Ezeket a tényeket senki sem vonja kérdésbe. Ez az ország úgy látja hogy a kosár félig tele van almával, és nem pedig úgy, hogy félig üres; ez részleges siker, nem részleges bukás, és végképp nem totális bukás. A tény hogy nem ideális nem jelenti azt hogy az egész fabatkát sem ér.

Habár a kosár nincs tele almával, de ha hosszú távlatból nézzük akkor tisztán látszik hogy egyre jobban megtelik, még akkor is ha időnként egy kicsit ürül is. És ez a legfontosabb.

Egy ideje ezt a cikket írtam a mérnökségről:

Mindenki követ el hibát. Ez része az életnek. Nem kell ezért szégyenkezni, hanem el kell fogadni hogy ez a valóság. Mint ahogy a mérnököknek az a dolguk hogy olyan terveket készítsenek amiket ki lehet vitelezni nem tökéletes összetevőkből, a mérnöki folyamatnak az a lényege hogy a csapat képes legyen sikeres terveket létrehozni annak ellenére hogy minden egyes tag időnként elkövet valami hülyeséget. A folyamatnak nem az a lényege hogy meggátolja a hibák elkövetését (mivel ez lehetetlen), hanem az hogy minél korábban észrevegye azokat és kijavítsa.

Az amerikai politikai kisérlet zsenialitása abban rejlik, hogy annak ellenére képes sikereket elérni hogy az ország tele van olyan emberekkel akik komoly hibákkal rendelkeznek, és akik olyan vezetőket választanak, akik a változatosság kedvéért szintén tele vannak ... hibákkal.

Minden egyes olyan ország, amelyik elfogadta ezt a gondolatmenetet szintén megerősödött. Ez az ötlet lényege: Csak akkor tudunk fejlődni ha elismerjük a saját hibáinkat, és elfogadjuk hogy mi vagyunk a felelősek a saját jövőnk jobbátételéért. Továbbá csak akkor tudunk igazából sikert elérni ha vállajuk a bukás kockázatát, és ha felismerjük hogy végülis valamiben buktunk.

És a véleményem szerint ezért az első alkotmánymódosítás a legfontosabb mondat amit valaha is leírtak angolul.

Ez, és nem demokrácia, amit megpróbálunk elterjeszteni a világban. A "terror elleni háború" nem a terrorról, és nem is a demokráciáról szól. Ez egy kűzdelem azok között akik elfogadják hogy ők a felelősek a saját jövőjükért, és azok között akik nem; azok között akik tesznek valamit a sorsuk jobbrafordulásáért, és azok között akik másokat hibáztatnak a nyomorukért. Ha az emberek egy csoportja gazdag az azért gazdag mivel meggazdagították magukat, míg a szegények pedig azért szegények mivel nem is próbálkoznak. Ez a gazdagsági szakadék a különbségek eredménye, és nem pedig az aktuális különbség. Ez a tünet, és nem az okozat.

A terroristák nem azért támadnak meg bennünket mert szegények; azért, mert látják hogy sikert sikerre halmozunk, ott ahol ők buknak. Nincs kapcsolat a szegénység és a terrorizmus között. A 9/11 gépeltérítők nagyrésze gazdag családokból jött. Nem voltak szegények. Továbbá azok akik messze szegényebbek, nem követnek el terrorista támadásokat ellenünk.

Továbbá szintén nincs kapcsolat az amerikai külpolitika és a terrorizmus között. Annelise cikke megemlít egy csomó amerikai húzást amiket elitél, többek között a továbbiakat:

  • 1954: Az USA megdönti Arbenz elnököt, Guatemala demokratikusan megválasztott elnökét. 200 ezer civil halt meg.
  • 1963: Az Egyesült Államok támogatja a dél vietnámi elnök, Diem, meggyilkolását.
  • 1963-1975: Az amerikai hadsereg 4 millió civilt öl meg délkelet ázsiában.
  • 1973, Szeptember 11: Az USA puccsot hajt végre Csílében, és a demokratikusan megválasztott elnök, Salvador Allende, ellen merényletet követnek el. [én öngyilkosságról hallottam. -- A fordító] Augusto Pinochet diktatórikus hatalomra tesz szert. 5000 csílei halt meg.
  • 1977: Az USA támogatja El Salvador katonai diktátorjait. 70 ezer salvadori, és négy amerikai apáca halt meg.

Akkor miért nem támadnak meg bennünket guatemalai, vietnámi, vagy csílei terroristák? Vagy El Salvadorból? Japánt kétszer nukiztuk le, ami sok baloldali gondolkodású ember szemében a bűnök bűne. Hol vannak a japán terroristák akik minket robbantgatnak fel? Sehol, mégpedig azért, mert a terrorizmust nem a régebbi amerikai húzások miatti busszúvágy hajtja.

A terroristákat a saját országaiknak a totális csődje, és a kultúra amelyik mindenért másokat hibáztat hajtja. Azért rühellnek bennünket mert látják hogy sikert sikerre halmozunk. (Természetesen ennél többről is szó van itt, de ez a lényeg.)

Ha egy büszke de bukott embernek alamizsnát adunk, akkor csak mégjobban tudatosítjuk benne a bukását, és mindössze annyit érünk el vele hogy még dühösebb és még sértődöttebb lesz.

Mindössze egyféleképpen lehet elérni hogy ne legyen annyira dühös, leszámítva a legyilkolását, úgy, hogy segítünk neki hogy sikeres legyen. A sikerre van szükségük, a sikert akarják, és nem a siker gyümölcseit. De ez csak akkor fog bekővetkezni ha szembenéznek a saját hibáikkal, és megpróbálnak javítani a helyzetűkön. Ez a célunk ebben a háborúban.

Miért csináljuk ezt? Milyen morális jogunk van arra hogy rájuk kényszerítsük a filozófiánkat? Nincs morális jogunk erre, abban az értelemben ahogy Annelise értelmezné a kérdést, gondolom én. Az egészet gyakorlati szempontokból csináljuk, totálisan önérdekből. Ez nem egy keresztes háború, és semmi jótékonykodás nincs benne.

Azért tesszük ezt mivel megpróbáljuk csökkenteni azt a veszélyt amely azokból a kultúrákból ered amelyek nem hajlandók felelősséget vállalni a saját nyomorúságukért. Ilyen egyszerű az egész. Az Alapító Atyák pragmatizmusának része volt az hogy elfogadták hogy a nemzetnek léteznie kellett ahhoz hogy legyen rá esélye hogy boldoguljon és javuljon, és néha ez a túlélés olyan dolgok elkövetésére kényszerített minket, amikre végképp nem vagyunk büszkék. De jobb bűnösen túlélni mint dicsőségesen elmúlni, mivel a bűnben való túlélés lehetővé teszi hogy később megvezekeljük a bűneinket, és hogy javítsunk a viselkedésünkön.

Én történetesen azt gondolom hogy dolgot követünk el amikor megpróbáljuk megreformálni a közel keletet, de természetesen ezzel a véleménnyel tomegek nem értenek egyet, és arról is meg vagyok győződve hogy Annelise ezekhez a tömegekhez tartozik. De a kérdés hogy ez jó vagy rossz, teljesen lényegtelen.

Ez egy szükséges lépés, akár jo, akár nem. És végülis ezért csináljuk az egészet.

Update: Bizonyos okokból, amiket csak saját maga tud, Annelise levette a cikket amire reagáltam, és ezért nem működik a link.

Update 2004/01/26: További infók.

A fordító által hozzáadott magyar megjegyzések


A fordító lábjegyzetei

Első alkotmánykiegészítés
A Kongresszus nem alkot törvényt vallás alapítása vagy a vallás szabad gyakorlásának eltiltása tárgyában; nem csorbítja a szólás- vagy sajtószabadságot; nem csorbítja a népnek a békés gyülekezéshez való jogát, valamint azt, hogy a kormányhoz forduljon panaszok orvoslása céljából. Forrás: Az amerikai alkotmány magyarul, az amerikai nagykövetség honlapján.
 

 
 
 
 
 
 

További infó