Mindenki egyért

Szerző: Amit Ghate személyes blogja

2006 Március 02

A legtöbb kommentátor a szólásszabadságra összpontosított az iszlámisták karikatúra dzsihádjával kapcsolatban. Ez egy természetes reakció, mivel a szólásszabadság megnyírbálása tünik a legközvetlenebb veszélynek, és nyilvánvaló, hogy a szólásszabadság nélkül más értékeket sem lehet megvédeni. Ugyanakkor roppant fontos hogy megálljunk egy pillanatra, lépjünk hátra pár lépést, és próbáljuk meg jobban áttekinteni, hogy mi is történik valójában. Ez nagyon fontos, mivel az elmúlt hetek eseményei halálos veszélyt jelentenek nyugati eszmerendszerünk alapjaira és kormányzati berendezkedésünkre -- és a legnagyobb vesztes a szabad egyén lesz.

Hogy lássuk hogy miről is beszélek, és hogy tisztában legyünk azzal hogy mit is veszíthetünk, előszöris azzal kell kezdenünk, hogy megértsük hogy mit is jelent a "Nyugati" kifejezés. Ki kell jelenteni, hogy a "Nyugati" kifejezés eszméket takar, és nem faji vagy etnikai csoportokat ír le. Ezeket az eszméket bárki elfogadhatja vagy elutasíthatja, és a személy faja, szülőhazája, vagy neveltetése nem számít. Tehát nyugodtan kijelenthetjük, hogy Japán és Hong Kong ugyanúgy átvette a "Nyugati" elveket, mint Kanada.

A legszélesebb és legalapvetőbb szellemben nézve, a "Nyugati" kifejezés nem más, mint az ókori görögök által felfedezett és használt eszmék összessége. A történelem folyamán először a görögök kérdőjelezték meg az időtlen idők óta létező eszmét hogy egy társadalomban csak az uralkodók és/vagy a papok élete volt fontos -- helyette, a görögök kimondták hogy minden egyes ember élete alapvető fontosságú. A görögök voltak az elsők akik a halál és a túlvilági élet helyett az evilági örömökre és sikerekre helyezték a hangsúlyt. Szintén ők voltak azok akik túlléptek a babonákon és a természet feletti tünemények előtti meghunyászkodástól, és kimondották, hogy a világot meg lehet ismerni, mindent meg lehett kérdőjelezni, és hogy a kérdezés a legfontosabb emberi tulajdonságok közé tartozik. És végül de nem utolsósorban, hála a görögöknek, ők voltak akik kimondták hogy nem szabad beletörődni az örömtelen életbe egy megismerhetetlen világban, hanem helyette el kell fogadni hogy a boldogságban mindenkinek része lehet.

Ezen eszméknek köszönhetően az emberiség mind szellemileg mind anyagilag olyan magasságokba emelkedett, amilyenben még sohasem volt előtte. A történelem folyamán kevés időszak, ha egyáltalán volt ilyen, képes felvenni a versenyt az ókori görög korszakkal a művészetek, tudományok, matematika, bölcsészet, orvostudomány, sport, és általános életkörülmények terén. Ezeknek az indokoknak köszönhetően, a "Nyugati" eszméket és értékeket bátran leírhatjuk úgy is, hogy élet-igenlők (life-affirming): ezek az eszmék tették lehetővé hogy az emberek megpróbáljanak sikeresen és boldogan élni.

történelmileg a nyugati eszmék és hagyományok továbbadása és kivitelezése rázós volt, és a legnagyobb ellenségei mindig is a tekintély és a dogmatikus hit voltak. Sőt, a sötét középkor alatt a nyugati hagyományok majdnem kihaltak, köszönhetően a Kereszténységnek, aminek eszement tanai elutasították az egyén boldogságának és a megismerhető világ elvének a létezését, és helyette az evilági hitvány életet és a misztikus túlvilági megmentést hirdette. Az emberiség csak akkor "fedezte fel újra" a nyugati eszméket, amikor elmélyedt az ókori görög eszmékben. És csak ezekután fordult el az emberiség a vak hittől, és kezdte el megkérdőjelezni és elutasítani az Egyházat és a tekintélyét. Miután mindezek megtörténtek, jött a Reneszánsz, a Felvilágosodás kora, és a modern nyugati társadalom.

A nyugati eszmék megjelenésével és fejlődésével együtt járt a politikai kívánság az olyan társadalmak felé, amik lehetővé teszik az hogy az ember elérje a boldogságot ezen a világon. Az ilyen társadalmak definiálása és létrehozása elképesztően nehéz feladat volt, sokkal nehezebb mint ahogy az visszenézve látszik. De ugyanakkor rengeteg baki és hibás kezdet után, a nyugat sikeresen vette az akadályt.

Természetesen a megoldás nem más, mint az egyedülálló nyugati összpontosítás, ami minden egyes egyén életének az értékére és fontosságára irányul. A jogok elméletének a folyamatos kifinomodásával (pl. azzal hogy az emberek rájöttek hogy minden embernek vannak természetes és elidegeníthetetlen jogai) együtt jött egy politikai rendszer, aminek az egyik kifejezett feladata az ilyen jellegű jogok védelme volt. Ebben a rendszerben minden egyes egyén lemond a bosszúval kapcsolatos erőszak jogáról [nem szabad összekeverni az önvédelemmel. -- A fordító], és ezt a jogot átruházza az államra. Ebből következően ezentúl az államnak a kötelessége hogy éljen ezzel a hatalommal, és megvédje minden egyes egyén jogait és szabadságát. Ez a védelem magába foglalja az ember védelmét mások erőszakossága ellen, mint pl. minden egyes polgár védelmét külföldről származó támadások ellen, vagy pedig bűnöző vagy zsarnok elemektől otthon. Ezek a politikai fejlemények végső soron az Egyesült Államok megalapításához vezettek, az Alkotmányának a megírásához, valamint az ezt követő megértéshez hogy ezek a jogok univerzálisak, és mindenkire ki kell terjeszteni őket fajtól és nemtől függetlenül. Az elmúlt kétszáz évben az állam ezen a védelmen kívül renget más szerepet vállalt magára (ami a véleményem szerint hiba), de ugyanakkor az egyén és a jogainak a védelme továbbra is az egyik legfontosabb feladata a nyugati stílusú kormányzásnak.

Ezt az egyedülálló kapcsolatot ami minden egyes egyén és a kormánya között létezik, nem lehet túlhangsúlyozni: a nyugaton, és csakis a nyugaton, a kormány létezik az egyén kedvéért, és nem fordítva. Ezt legjobban Lincoln fejezte ki: "a nép kormánya, a népből, a népért". (ours is a "government of the people, by the people, for the people".)

És habár az állam az egyén érdekében létezik, ennek ellenére minden egyes egyén lemond az erőszakos bosszú (retaliatory force) jogáról, amit átruház az államra, és emiatt az állam a felelős hogy az egyén jogait megvédje. Tehát a civilizált államokban a kormánynak monopóliuma van az erőszak felett, és az állam egyik legfontosabb feladata -- mi több, kötelessége -- hogy éljen ezzel a jogával amikor (és csak akkor) szükséges, hogy megvédje állampolgárai jogait.

Ennek a rendszernek sok előnye van. A sok kicsi sokra megy elvén, azzal hogy az államra átruházzuk az erőszak jogát, hatásosan meg tudjuk védeni magunkat más országok támadásaitól, ami sokkal nehezebb lenne ha minden egyes egyén a saját feje után menne, vagy ha ad-hoc alapon szervezkednének.

Az erőszak jogáról való lemondás szintén sokban hozzájárul az igazságszolgáltatáshoz. Mivel az erőszakot kiveszik az egyén kezéből és egy objektív szereplő kezébe helyezik, ezért ki lehet alakítani egy szabványos folyamatot (a jogi rendszert), ami garantálja hogy a jogok megsértését megfelelően és arányosan büntessék. Mégegyszer, ez nem volna lehetséges, ha mindenki a saját szakállára járna el ha megsértik a jogait.

Végül meg kell jegyezni, hogy mivel mindenki tudja hogy az államnak megvannak az eszközei hogy ezt a védelmet ellássa, és hogy az állam él is ezzel a kötelessségével, így az embereknek nem kell más megoldásokat keresni a saját védelmük érdekében. Ez azt jelenti, hogy az embereknek nem kell gengekhez vagy törzsekhez csatlakozniuk azért hogy segítséget kapjanak ha valami nem stimmel. Egy civilizált társadalomban az egyénnek nincs szüksége hogy szövetségre lépjen fajtársaival vagy az etnikumával (mint a tutsik és hutuk Ruandában, vagy a szerbek, horvátok, és albánok a Balkánon), vagy azokkal akik ugyanazt a vallást űzik (mint a szunnik és siíták, zsidók, vagy keresztények a Közel Keleten), vagy bűnözőkkel (mint azok akik a mafia Donok "védelmét" élvezik), vagy a politikai kapcsolatokkal rendelkezőkkel (mint szinte mindenki a harmadik világban). Egy szó mint száz, mivel az egyén szuverén és az állam védelemben részesíti, ezért nincsenek azok a típusú banda háborúk amik olyannyira tipikusak a világ többi részén.

Ezeknek az elveknek az eredménye a nyugati társadalom. Egy olyan társadalom, aminek a mindent elsöprő előnyei között tudhatjuk az egyén szabadságát az élethez, gondolkodáshoz, kérdezéshez, és szólásszabadsághoz; a törvény és mások jogainak a tiszteletbentartását; személyi biztonságot és felhatalmazást; és az emberek közötti együttműködés jóindulatú atmoszféráját.

De az egyénen alapuló társadalmak előnyei mellett sajnos ott leledzik egy nagyon komoly veszély is. Mivel az egyén átruházza az erőszakhoz való jogát az államra, továbbá feladja a geng vagy törzshöz való tartozását, ezzel minden egyén lefegyverezi magát, és ha az állam nem védi meg, nem cselekszik az érdekében, akkor teljesen gyámoltalan.

Tehát ebből következik, hogyha az állam magára hagyja a támadás alatt álló törvénytisztelő polgárát, az a legsúlyosabb hitszegések közé tartozik. Mitöbb, ez a magárahagyás rosszabb mint egy árulás: ez gyakorlatilag nem más, mint a 2500 éves nyugati fejlődés visszafordítása. Nem más, mintha az egyént, akinek az élete és a boldogsága fontos, megfosztjuk a védekezési lehetőségeitől, és felajánljuk az eszement vadaknak hogy ha akarják nyúzzák meg élve.

De sajnos az elmúlt pár évtizedben a nyugati kormányok pontosan ezt csinálták. Ha ezt a folyamatot nem állítjuk le de nagyon gyorsan, akkor a békés nyugati polgári társadalom össze fog omlani --- és vissza fogunk térni a bandaháborúk primitív állapotába, ahol az egyén iránt megvetéssel viseltetnek, mint szinte az egész nem-nyugatiasodott világban.

Ahhoz hogy megértsük hogy mi vezetett el ehhez az állapothoz, és hogy kitaláljuk hogy mit kell csinálnunk hogy "megtörjük az átkot", meg kell vizsgálnunk az elmúlt 25 év lényegbevágó történelmét. És habár a nyugati kormányok botladozása már a második világháború befejeződésével megkezdődött, hogy ne is beszéljünk a vietnámi és koreai eseményekről, a bili igazán akkor kezdett el kiborulni, amikor a fundamentális iszlám nemzetek felemelkedtek, és nyugat-ellenes gyűlöletükre (nem) válaszoltunk.

Az első lépés 1979-ben történt meg, amikor az újonnan felhatalmazott legfelsőbb iráni vezető, Khomeini Ayatollah átvette a hatalmat. Khomeini egy iszlám ideológus volt, aki az ókori görögök és a nyugat minden egyes jelentős álláspontját ellenezte. Véleménye szerint nem az ember számított; csak Allah. Az emberek boldogsága a földi világon nem számít; a túlvilági élet számít. Az embernek nem az a dolga hogy sikeres legyen az életben; a legbiztosabb út a boldogsághoz a mártírságon keresztül vezet. A tudást nem úgy érjük el hogy megpróbáljuk megérteni a minket körülvevő jelenségeket; le kell borulni Allah előtt, és mindent meg fogunk tudni amire szükségünk lehet. És mivel nincs tudás, leszámítva amit Allah felfedett; és ha bárki ellentmond ... meg kell ölni.

A politikai szervezet amit létrehozott, a teokratikus Iszlám Köztársaság, logikusan következett az eszméiből és az értékeiből. Ebben a rendszerben a legfelsőbb vallási vezető és a papjai tartják a kezükben az abszolút hatalmat. Az egyéneknek nincs értéke és nincsenek elidegeníthetetlen jogaik, és ezek után nem is meglepő, hogy az összes iszlám ország egyben brutális diktatúra is.

Érdemes kiemelni hogy Khomeini eszméi és filozófiája nem egy őrült agyából pattantak ki. Khomeini nagyon is tisztában volt az iszlám doktrínával, és nagyjából képviselte a honfitársai alap világnézetét. Más szóval Khomeini "nem térítette el" az iszlámot, hanem inkább átültette a gyakorlatba -- és ebből következőleg Irán ténykedéseit így kell tekinteni, mint az iszlám vezérelv igaz kifejezéseit.

Mi történt amikor hatalomra került? 1979 November 4.-én, az uralkodásának az első napjaiban, Khomeini vallásos követői lerohanták az amerikai nagykövetséget Teheránban, és túszul ejtettek 66 amerikait. A túszok nagyrészét 444 napig fogva tartották, és mindeközben fizikailag bántalmazták, pszichológiailag megkínozták őket, valamint sokáig egymástól elzárva tartották őket.

Ne feledjük hogy ezek az emberek amerikai állampolgárok voltak, akik közvetlenül az amerikai kormánynak dolgoztak. Ezeket az embereket a követségen ejtették foglyul (ami technikailag az Egyesült Államok területe, ami a Nemzetközi törvény a legmagasabb védettségét élvezi, egészen az 1814-és Bécsi Kongresszus óta.) Ennek az védettségnek a megsértése mindig is háborús cselekedetnek minősült. Mit csinált az amerikai kormány? Mit csinált hogy megvédje a polgárait? Azokat, akik nemcsak hogy a törvény szerint jártak el, hanem akiket a kormány kért meg hogy vállalják a veszélyt? Mit csinált a kormány? Hadat üzent? Nem. Helyette a kormány a pacifista Jimmy Carterrel az élen, a kezét tördelte, és elkezdett egyezkedni egy olyan rezsímmel, akik épp akkor szegték meg a diplomácia legalapvetőbb törvényét. (Két gyengén támogatott mentési kisérlet volt (kevés volt az ember, és nem voltak jól átgondolva), de a bukások csak azt bizonyították, hogy a kormány mennyire nem hajlandó katonai erőhöz folyamodni hogy megoldja a problémát.)

Minden megfigyelő azt a következtetést vonta le, hogy habár a nyugatnak megvannak a materiális eszközei hogy megvédje az állampolgárait, az akaraterő már nem létezik. Sőt, nemcsak hogy nem hajlandó megvédeni a polgárait, még ellenük is tesz, mint az amerikai külügyminisztérium a túszok szabadonengedése után meggátolta őket hogy a nemzetközi bíróságokhoz forduljanak, mivel ezzel csak "felkavarták volna a kedélyeket" más országokkal kapcsolatban!

A katonai ellencsapás hiánya valamint az állampolgárok totális cserbenhagyása az állam által azt a jelet küldte az iszlám világnak, hogy ezentúl büntetés nélkül nekimehetnek a nyugati polgároknak -- és ez meg is történt. Az 1979-es teheráni eseményeket sorozatos támadások követték szerte a Közel Keleten.

Mintanként, hogy a megszámlálhatatlan Izrael ellenes iszlám támadásokat ne is említsük, gondoljunk bele a következőbe: 1982-ben az Irán által szponzorált Hezbollah terroristák összességében 30 nyugatt állampolgárt ejtettek túszul Libanonban. Párat megöltek, voltak akik meghaltak a fogságban, és párat pedig szabadon engedtek (Terry Andersont 2454 napig tartották fogságban). 1983 Április 18 -- Beirútban felrobbantották az amerikai nagykövetséget, 63 halott. 1983 Október 23 -- 241 amerikai tengerészgyalogos és 58 francia ejtőernyős halt meg Beirútban, amikor egy teherautó tele bombával beszáguldott a laktanyájukba [tudtommal ez volt az első (de biztosan hogy az első ami látványos volt, és nagyon "sikeres") öngyilkos támadás a közel keleten. -- A fordító]. 1983 December 12 -- Shíták megtámadták Kuwait City-ben az amerikai nagykövetséget, 5 halott, 80 sebesült. 1984 Szeptember 20 -- egy teherautó bomba a beirúti amerikai követség mellett 24 embert ölt meg. 1985 Június 14 -- a Hezbollah eltérített egy Athénból Rómába tartó repülőgépet, és halálra verték Robert Stethemet, amerikai katonai búvárt^**. 1985 Október 7 -- Szíria és Líbia támogatását élvező Palesztín Felszabadítási Szervezet eltérítette az Achille Lauro sétahajót, és megöltek egy tolószékes amerikai túristát^**. 1985 December 18 -- a líbiaiak támogatását élvező terroristák felrobbantották a római és bécsi repülőtereket, 20 ember halt meg. 1986 Április 2 -- palesztín terroristák felrobbantották az Athénba tartó TWA 840-es járatot, és négy ember halt meg. 1986 Április 15 -- líbiai terroristák pokolgépet robbantottak egy [az amerikai katonák körében népszerű. -- A fordító] diszkóban Nyugat Berlinben, és három ember halt meg valamint 230 sérült meg.

Az Egyesült Államok mindössze egyszer indított megtorló támadást a terrorizmus állami támogatói ellen, amikor 1986 Április 14.-én (Reagan elnöksége alatt) öt célpontot semmisítettek meg Líbiában. Várhatóan a nyugati gyávák (appeasement^**) vezére, Franciaország, elitélte az Egyesült Államokat. És habár a megtorló támadásokat rögtön két jelentős repülő robbantás követte, az egyiket a francia UTA 772-es gép ellen követték el ahol 170 ember halt meg, a másikat pedig az amerikai Pan Am 103-as járata ellen ahol 270 ember halt meg (a skót Lockerbie felett), az amerikai akció mindent összevetve sikeres volt, mivel a líbiaiak visszavettek a tempóból. Sőt, 1988 óta szinte nem is hallani Líbiáról, és 2002-ben felelősséget vállaltak a Pan Am felrobbantásáért -- és 2,7 milliárd dollárt ajánlott fel az áldozatok családjainak.

Az iszlámisták korrektül azt a következtetést vonták le, hogy a líbiai elleni megtorló támadások inkább a kivételt mint a szabályt képezték, valamint hogy a francia hozzáállás hűen tükrözte a nyugat és a nyugati intellektuálisok hozzáállását. Ennek alapján úgy döntöttek, hogy megvizsgálják hogy képesek-e közvetlenül a befolyásuk alá vonni a nyugatiak életét és gondolkodását. Ezt úgy kisérelték meg, hogy nyíltan megtámadták a nyugati életforma egyik legfontosabb aspektusát, a szólásszabadságot.

A támadáshoz a nagyon régi "oszd meg és uralkodj" katonai stratégiát használták fel. Elszigetelték a védtelen egyéneket (akik a békés társadalom érdekében az államra ruházták az önvédelem jogát és eszközeit), és büntetéssel fenyegették őket, ha ellent mernek mondani az iszlám elveknek. És mivel a nyugati kormányok és intellektuálisok ekkorra már teljesen elgyávultak és lezüllőttek, a stratégia sikerrel járt.

A főpróba természetesen a Rushdie ügy volt. Egészen eddig, ez volt a leghíresebb eset amikor egy nyugati kormány nem védte meg az állampolgárát. 1988-ban Salman Rushdie brit állampolgár megírta a Sátáni Versek című könyvét, amiben az iszlámisták szerint olyan részek is voltak, amik gúnyt űztek Mohamed Prófétából. A nyugati mércék szerint ez a gúnyolódás igencsak enyhe volt, de nagyon fontos, nem volt más mint a szólásszabadság gyakorlása, amit minden nyugati országban a törvény véd.

A könyvet több muzulmán országban betiltották, és több országban, többek között Angliában is, nyilvánosan elégették a könyvet. De az igazi támadás akkor következett be, amikor 1989 Február 14.-én, Ayatollah Khomeini iráni vezető kiadott egy fatwát, amiben 3 millió dollárt tűzött ki Rushdie fejére, valamint azokra a kiadókra akik kiadták a könyvet.^**

Ezt az államilag kibocsájtott halálos itéletet egy nyugati állampolgár ellen hadüzenetnek kellett volna tekinteni, és minden egyes nyugati országnak követelnie kellett volna hogy Irán rögtön vonja vissza és hatálytalanítsa a fatwát. És ha ez nem történik meg, akkor pedig a nyugati országoknak a saját polgáraik védelmében meg kellett volna támadniuk Iránt és elpusztítani, mivel Irán nyíltan megfenyegette őket.

Ehelyett mi történt? Egy kis színlelt felháborodást leszámítva, a nyugati országok a "diplomáciázáson" kívül semmit sem csináltak, hanem helyette kijelentették hogy "tolerálni" kell a véleménykülöngséget, és tisztelni kell azoknak az "érzéseit" akik meg akarnak minket ölni. Az eredmény? Rushdie sokáig bújkált, egy japán fordítót halálosan megkéseltek, egy olasz fordítót megkéseltek és megvertek Milánóban, a norvég kiadót lőfegyverrel súlyosan megsértették, 37 ember halt tűzhalált amikor Törökországban felgyújtották a hotelt ahol egy fordító tartózkodott, és az Egyesült Államokban pedig könyviadókat és könyvesboltokat gyújtottak fel. És ezek csak a közvetlen eredmények voltak. Közvetettem, a nyugatiak megtanulták, hogy a szólásszabadság csak akkor érvényes, ha törvényt tisztelő és békés célpontok ellen irányítják. Ha valaki az Iszlámot vagy más erőszakos doktrínát próbálja kitárgyalni, akkor a védelem már nem érvényes. Mi több, az hogy egy idegen ország vérdíjat tűzhet ki egy nyugati állampolgár fejére mindenféle büntetés nélkül, precedenst teremtett. Ezek után nem csoda hogy minden megszállott fundamentalista fel fogja használni ezt a fegyvert, mivel nagyon hatékony, és nem kell félni a következményektől.

Bizonyos szempontból nézve a Rushdie eset rosszabb volt mint a túszszedés az amerikai követségen. A túszdrámában, habár a túszejtők szimpatizáltak a Khomeini rezsimmel valamint a rezsim nyíltan beismerte hogy támogatja a túszejtőket, ha nagyon kacifántosan is, de mondhatjuk azt hogy a túszszedők nem voltak az iráni kormány közvetlen ügynökei. Viszont a Rushdie ügyben ezt végképp nem lehet állítani, mivel főparancsnok és a legfelsőbb teológus (aki az iszlám államokban egy és ugyanaz a személy), saját maga adta ki a fatwát. A felhívás a nyugati állampolgárok meggyilkolására vitathatatlanul az iráni kormánytól jött, és ezért ez háborús cselekedet (act of war) volt.

A nyugat gyávasága, valamint a tény hogy a nyugat semmit se csinált a háborús cselekedetekkel kapcsolatban, csak tovább bátorította az iszlám támadásokat, és a következmények már elérték Amerika partjait is. 1993 Február 6.-án 6 ember halt meg és 1040 sebesült meg amikor iszlámisták felrobbantottak egy 750 kg-os bombát a new yorki World Trade Center garázsában [Igen, ez ugyanaz a WTC amit 2001 Szemptember 11.-én az Iszlám nevében "lebontottak" tele emberekkel, és a '93-as támadást Irakból irányították. -- A fordító]. 1995 November 13.-án egy autóbomba robbant fel egy amerikai katonai parancsnokságon Riyádhban, Szaúd Arábia fővárosában. 1996 Június 25.-én egy teherautó bomba felrobbanását követően 19 ember halt meg és 502 szenvedett el sérüléseket egy amerikai katonai lakótelepen Dhahranban, Szaúd Arábiában.

1998 Augusztus 7.-én pedig Nairobiban, Kenyában, és Dar Es Salaamban, Tanzániában egyidejűleg robbantották fel az amerikai nagykövetségeket aminek a következtében 224 ember pusztult el, a sebesültek száma pedig elérte a 4500-at. Ezeket az Oszama bin Laden féle Al-kaida támadásokat már nem lehetett eltussolni, ezért Clinton elnök pár cirkálórakétát lőtt ki egy szudáni gyárra, és néhány afgán al-kaida kiképzőközpontra. A téma ezzel el volt intézve. Még tetézte a bajt, hogy ezeket a gyenge ellenlépéseket követően, teljesen szükségtelenül megpróbálta csillapítani a kedélyeket. Clinton, ami azóta szokványos fehár házi protokollá vált, megpróbált megnyugtatni mindenkit, hogy nem az Iszlám volt a célpont: "Meg akaron értetni a világgal, hogy a mai akcióink nem az Iszlám ellen irányultak, egy hit ellen, amit több száz millió békeszerető ember követ világszerte, hanem a fanatikusok és gyilkosok ellenk, akik azt állították, hogy ennek a nagyszerű vallásnak a nevében cselekedtek."

Az iszlámisták tovább folytatták a támadásaikat, mivel teljesen nyilvánvaló volt hogy a nyugat még arra sem képes, hogy nevén nevezze az ideológiát ami az elkövetőket, a támogatókat, az állami szponzorokat, és a pénzügyi támogatókat hajtja. Tisztában voltak vele hogy a nyugat teljesen képtelen nemcsak a válaszlépésre, hanem arra is hogy akár intellektuálisan, akár fizikailag kihívja a terror támogatóit.

2000 Október 12.-én 17 (amerikai katonai) tengerész vesztette az életét amikor az al-kaida megtámadta (robbanóanyagokkal felpakolt csónakkal belementek) az amerikai Cole rombolót a jemeni Áden kikötőjében. 2001 Szeptember 11.-én pedig még Pearl Harbor-on is túltettek, amikor az al-kaida két repülőgépet repített bele a new yorki World Trade Center ikertornyaiba, egy harmadik gépet a Pentagonba, és egy negyedik pedig Pennsylvania mezőin zuhant le. Összesen 2986 ember halt meg, és 6350 pedig megsebesült.

Habár mindenki felháborodott és az átlagember annak látta a támadásokat amik voltak -- iszlámista globális dzsihádnak --, a meghunyászkodás intellektuális légköre, vagyis az attól való félelmünk hogy "elősegítjük" a további nyugtalanságot, valamint felbosszantjuk az ún. "arab utcát", meggátolta hogy a nevén nevezzük azt a nyugat-ellenes ideológiát ami a támadások alapjául szolgált. Még a saját elnökünk is mindent elkövetett hogy biztosítson mindenkit afelől, hogy a látszat ellenére, "A terrorizmus nem az Iszlám igazi arca. Az Iszlám nem a terrorizmusról szól. Az Iszlám az béke." ("Egészen addig, amíg esztelenül megalázkodsz mindegyik szóvivője és itélete előtt", amit már nem mondott ki.)

Amikor az USA megtette a katonai válaszlépéseit, mindent elővetett hogy az afgán háború "könyörületes" (compassionate) legyen. Nemcsak bombákat hanem élelmiszert is dobtak le a repülőkből, továbbá "tiszteletben tartották az iszlám érzékeny pontjait", és megkímélték a szent helyeket, valamint a katonai tervezésben figyelembe vették az iszlám ünnepeket.

Ezt a "könyörületes" háborút kiterjesztették a (viszonylag) szekuláris Irakra is, amit azzal a céllal vívtunk, hogy kiküszöböljük az iraki tömegpusztító fegyvereket, valamint hogy felszabadítsuk az irakiakat, és nem pedig azért, hogy elpusztítsuk az iszlámistákat akik minket fenyegetnek. És habár egy őrültet aki rühellt minket jogosan eltávolítottunk a hatalomból, sohase mondtuk ki hogy "Ezt a háborút azért vívjuk, hogy megvédjük Amerikát további támadásoktól. Ha csak egy haja szála görbül meg egy törvénytisztelő amerikai állampolgárnak, -- így fogsz járni." Természetesen ha Amerika védelme lett volna az igazi célunk, akkor Iránt, és nem Irakot vettük volna célba.

Mégegyszer, képtelenek vagyunk a nevén nevezni az ellenséget és szembeszállni velük, továbbá nem vagyunk hajlandók végigmenni egy mindent-bele háborún, és ezek mély nyomokat hagytak az iszlámisták gondolkodásán. Ezt gyengeségnek tudják be, és ez bátorítja a lázadást, és az iszlámisták viselkedését.

(Mellékesen meg kell jegyezni, hogy ha valami jó is jött ki ezekből a háborúkból, akkor az a katonáink eltökéltsége, bátorsága és hatékonysága, még akkor is ha úgy kell harcolniuk, hogy "a kezük hátra van kötözve". Sajnos túl keveset hallani ezekről a bátor emberekről, hogy mindent megtesznek hogy megvédjék a hazájukat és az értékeiket, és ha egyszer valóban élet-halál harcot kell vívnunk, akkor a tudásuk és a bátorságuk garantálni fogja a győzelmet.)

Mivel az iszlámisták a könyörületes háborút nem szilárdságnak hanem gyengeségnek látják, ezért továbbra is folytatják a támadásaikat nyugaton. 2004 Március 11.-én reggel, iszlám terroristák pokolgépeket robbantottak fel spanyol ingázó vonatokon (commuter train, hév szerűség). 192 ember lelte a halálát, és 2050 további sebesült meg. Ez volt Spanyolország legrosszabb terrorista támadása. A támadások két nappal a nemzeti választások előtt történtek. A kormányzó (Partido Popular) párt vezetett a közvélemény kutatások szerint, és eltökélt szándékuk volt, hogy a spanyol csapatokat Irakban tartsák. Viszont a terrortámadások után az ellenzéki (Partido Socialista) párt meglepetésszerűen megnyerte a választásokat, és nagyon gyorsan ki is vonták a spanyol kontingenst Irakból (és ezzel jelezték az iszlámistáknak, hogy a barbár cselekedeteikkel be tudják folyásolni a nyugati kormányokat.)

Az iszlámisták legközelebb a Meghódolás (Submission) című 10 perces filmet használták fel, hogy megtudják hogy hajlandók-e a nyugati kormányok megvédeni a polgárjaikat. A muszlim szakadár Ms. Ayaan Hirsi Ali által írt és a társadalmi kritikus Theo Van Gogh által rendezett film a nők sanyarú állapotát vizsgálja az Iszlám világában, mint pl. veréseket, valamint a Korán által előírt nemi erőszakokat, ha a nő "nem viselkedik rendesen". A film kibocsájtása után az iszlámisták halálosan megfenyegették Van Gogh-ot és Alit, és 2004 November 2.-án, Van Goghot fényes nappal meggyilkolták egy holland utcán. A gyilkos, a megátalkodott muszlim Mohamed Bouyeri, azt állította hogy "Allah akaratát vitte végbe". Ez a gyilkosság nem egy közönséges gyilkosság volt hanem példaértékkel ért fel, és nem csak Van Goghot, hanem az Iszlám összes kritikusát el akarta hallgattatni. Miután Bouyeri nyolc golyót lőtt Van Goghba, elvágta a torkát [tudtommal szinte levágta a fejét. -- A fordító], és utána két tőrt szúrt a mellébe, amikhez két üzenetet csatolt. Az egyiken egy Dzsihád Kiáltvány volt, a másikon pedig halálos fenyegetés Ms. Ali ellen. És habár a bizonyítékok azt mutatták hogy a tettes kapcsolatban állt az egyiptomi Takfir wal-Hijra nevű terrorszervezettel, a hollandok meg se próbálták kipaterolni őket Egyiptomból (akár segítettek volna az egyiptomi hatóságok, akár nem.) Ms. Ali nagyon bátor és már nem bújkál, de az élete továbbra is nyilvánvalóan veszélyben van, és a nap 24 óráján keresztül testőrök kisérik.

A gyilkosság és a megtorlás hiánya igencsak elborzasztotta a holland lakosságot, és mostmár sokan nyíltan is bevallják, hogy halálosan félnek attól hogy a nyilvánosság előtt kritizálják az Iszlámot.

Ez a mindent átitató félelem csak megerősödött, amikor 2005 Július 5.-én iszlám öngyilkos merénylők 56 embert meggyilkoltak, és további 700-at pedig megsebesítettek a szervezett londoni támadások alkalmával. Július 21.-én hasonló támadásokat akartak az iszlámisták elkövetni, de nem sikerült, mivel mind a négy bombájuk csütörtököt mondott (csak a gyutacsok robbantak fel).

Az iszlámisták támadásaitól való félelem annyira átitatta Európát, hogy amikor a dán író Kare Bluitgen megpróbált illusztrátorokat találni a Mohamed Prófétáról szóló biográfiájához, mindegyik megkérdezett rajzoló visszautasította a munkát, és indokként az iszlámisták erőszakos megtorlásait hozták fel. Nemcsak Van Gogh gyilkosságát emlegették, hanem az University of Copenhagen (Koppenhága Egyetem) egyik oktatóját is, akit azért vertek meg, mert egyszerűen felolvasott a Koránból hitetlenek előtt.

A dán Jyllands-Posten újság szerkesztői ekkor elhatározták hogy megpróbálják kideríteni hogy az iszlám megfélemlítés mennyire vált széleskörűvé, és felkértek 40 karikatúristát hogy rajzolják le, hogy szerintük hogy nézhetett ki Mohamed. Tizenkét rajzoló vette fel a kesztyűt. Ezek a rajzok különbözŐ fokú tiszteletlenségről tettek tanúbizonyságot, habár hozzá kell tenni, hogy mindegyik nagyon visszafogott volt mindenféle mérce szerint, (különösen ha szembeállítjuk őket az iszlám országaiból jövő karikatúrákkal ahol a zsidókat és másokat rendszeresen sokkal groteszkebbül állítják be, és nagyon sok karikatúra igencsak vérforraló). De mégegyszer, ezek lényegtelenek, mivel a karikatúrák a szólásszabadság jogszerű gyakorlásai voltak, és a kormánynak mindent el kellett volna követnie, hogy megvédje a rajzolókat.

A karikatúrákkal kapcsolatos első reakció szomorú, volt, de várható. Az iszlám vezetők minden kormány és kvázi kormány ügynökségeknek folyamodványokat nyújtottak be, hogy cenzúrázzák az illusztrátorokat, és hogy büntessék meg a bűnös újságot. Anders Fogh Rasmussen dán miniszterelnök eredeti kiállása példaértékű volt, mivel kijelentette hogy "nem tudjuk, és nem is fogjuk eldönteni hogy az újságok miket hozhatnak le". Eredetileg nem volt hajlandó találkozni muszlim nagykövetekkel, mivel véleménye szerint ez azt a benyomást keltené hogy "ez egy olyan téma, amit meg kell beszélni. Nem, ez nem olyan téma."

De amikor az elveikhez ragaszkodó dán nemzet kőkeményen ellenállt nekik, az iszlámisták felkorbácsolták az indulatokat, és provokálták a muszlimokat hogy világszerte erőszakos tüntetéseken vegyenek részt, többek között gyújtogatásokban és gyilkosságokban. Tüntetők Angliában azt igérték hogy "Bin Laden vissza fog jönni", és hogy "Európa megsemmisítése" hamarosan meg fog történni, és figyelmeztették az európaiakat hogy "tanuljanak Theo Van Gogh leckéjéből", és hogy "a ti 9/11-etek már útban van". Nyugati érdekeltségű épületeket és nagykövetségeket megtámadtak és leromboltak, mint pl. Beirútban, Damaszkuszban, és Teheránban. Mind Indiában és Pakisztánban, iszlám papok halálos itéletet követelő fatwákat adtak ki a karikatúristák ellen, és 12 millió dollárnyi vérdíjat tűztek ki a fejükre. Az indiai és pakisztáni papok ezeket a halálos itéleteket a nyilvánosság előtt hirdették ki, körbevéve a kántáló és veszett támogatóikkal -- és a dán rajzolók elszigetelve rejtőzködnek, jó eséllyel az életűk végéig.

Mi volt a nyugati válaszlépés? Néhány európai újság tudta hogy mi forog kockán, és lehozták a karikatúrákat hogy kifejezzék a szolidarításukat a szólásszabadság érdekében. Sok szerkesztőt kirúgtak, vagy halálosan megfenyegettek. Az amerikai sajtó már sokkal kevésbé volt bátor, mivel rájöttek hogy a kormány nem védené meg őket. Tehát csak nagyon kevés amerikai újság publikálta a karikatúrákat. Voltak akik alattomosan azt állították hogy tisztelik a muszlimok "érzéseit", de ugyanakkor korábban a békés célpontok "érzései" nem gátolták meg őket abban hogy visszataszító anyagokat hozzanak le. Valószínűleg a bostoni Phoenix hetilap fejezte ki legtisztábban hogy miért nem hozzák le a karikatúrákat: "Félünk a radikális és vérszomjas iszlámisták nemzetközi szervezeteinek a megtorlásától ... Hogy őszinték legyünk, ez az első számú indok amiért nem hozzuk le a kérdéses képeket ... terrorizálnak bennünket, és habár nagyon mélyen hiszünk a szólásszabadságban és a szabad sajtóban, nem tudjuk tiszta lelkiismerettel kitenni a Phoenix-nél dolgozó férfiakat és nőket ... fizikai veszélynek ... valószínűleg a 40 éves működésünk során ez a legsötétebb pillanatunk."

A valóságban nem a sajtónak, hanem a kormánynak a dolga hogy fellépjen azok ellen akik erőszakkal fenyegetőznek. De ugyanakkor a nyugati kormányok nagyon gusztustalanul viselkedtek, és megint nem tették meg a legfontosabb kötelességüket, és ezáltal megkérdőjelezték a raison-détre-jüket (jog a létezéshez). Az amerikai külügyminisztérium a továbbiakat mondta: "Természetesen ezek a karikatúrák nagyon sértőek a muszlim hívők szemében." "Teljesen elismerjük a sajtószabadságot, de ugyanakkor a sajtónak felelősen kellene viselkednie. A vallási és etnikai gyűlölködés felszítását nem tudjuk elfogadni." (a minisztérium később megpróbált visszatáncolni, de a halálos fenyegetések és gyilkosságok fényében nyilvánvaló volt, hogy elképzelésük sincs arról hogy mit jelent kiállni a szólásszabadságért valamint a nyugati értékekért és polgárokért.)

Jack Straw brit külügyminiszter "dicsérte a brit sajtót mivel nem voltak hajlandóak lehozni a karikatúrákat", továbbá azt állította hogy "hiszem hogy ezeknek a karikatúráknak az újboli nyomtatása szükségtelen, érzéketlen, tisztelet nélküli, és hibás volt." Később még hozzáadta hogy "a szólásszabadság nem jelenti azt hogy ezentúl mindent szabad a vallásos tabukkal kapcsolatban." Eu megbízott Frattini totálisan kapitulált, és azt javasolta hogy a sajtónak el kellene fogadnia egy "önkéntes" ön-cenzúrát.

Egy nyugati kormány se tett egy lépést se hogy megsemmisítsék a vérdíjak kitűzőit, hogy levadásszák a szerkesztők és kiadók elleni halálos itéletek kibocsájtóit, vagy hogy akár megigérjék hogy mindent megtesznek azoknak az állampolgároknak a védelmében, akik szeretnék gyakorolni a törvényen alapuló jogaikat az erőszakos iszlám ellenkezés fényében.

A történelmi példák tiszták és következetesek. Több mint 25 éven keresztül, az iszlámisták világszerte elszigetelték és célba vették a nyugati polgárokat mindenféle büntetés nélkül, és elérték hogy a legtöbb nyugati fél. Ez gyakorlatilag az "oszd meg és uralkodj" stratégia, és sajnos nagyon kevés ellenállásba ütköztek. Valamit rögtön tenni kell ez ellen.

Hogy lássuk hogy mi a probléma, képzeljük el hogy valahol kialakul egy neo-náci állam, és az alábbiakat jelentik ki: "Semmi bajunk sincs veletek, mindössze a határaitokon belül élő zsidókat szeretnénk kiirtani." Természetesen a megfelelő válasz az így hangzana: "ha bántalmazni akarod a törvénytisztelő polgárainkat, akkor igenis bajotok van velünk, mitöbb, ez háború, mivel senki sem fenyegetheti a polgárainkat anélkül hogy az egész nemzetet fenyegetné." Hasonló okfejtés alapján ez kiterjed a lakosság bármenyik rétegére, vagy akár egy egyénre is. Ha egy ország megfenyeget egy állampolgárunkat, akkor az egész országot fenyegeti, és mindent meg kell tennünk ami a hatalmunkban áll, beleértve a hadba vonulást, hogy kiküszöböljük a veszélyt. Máskülönben nincs értelme hogy az egyén átruházza az erőszakhoz való jogát az államra, és az ellenség "oszd meg és uralkodj" taktikája sikeresen ki fogja irtani a polgárokat egyenként.

Emlékeztetőül, vegyük elő Alexander Dumas híres muskétásainak a szlogenjét: "Egy mindenkiért, és mindenki egyért", ahol a második részen van a hangsúly. Egy békés társadalom csak úgy tud létezni, ha mindenki együtt kűzd minden egyes egyénért. Tehát együtt kell kűzdenünk hogy megvédjük a magányos szerzőt aki vette a bátorságot és megkérdőjelezett egy vallást, és ezért cserébe halálos itéletet mondtak ki felette. Együtt kell kűzdenünk hogy megvédjük a könyvkiadót amit felgyújtottak mivel kinyomtatta a könyvet. Együtt kell kűzdenünk hogy megvédjük az egyéni filmezőt és a más véleményen lévő politikust akik az Iszlámot kritizálták, és ezért mindkettőre kiadták a halálos itéletet. És együtt kell kűzdenünk hogy megvédjük az ártalmatlan karikatúristát, aki miután elkészített egy egyszerű rajzot, bujdokolnia kell a halálos itéletek és a fejére kitűzőtt vérdíjak miatt.

Ez az összetartás azt jelenti, hogy a kormánnyal mint a végrehajtóval (agent), ki kell állni a jogainkért. Ha valaki erőszakkal fenyeget minket, akkor ez a kiállás azt jelenti hogy erőszakkal kell válaszolni, sőt, ellenállhatatlan erővel. Közölni kell Iránnal (akik Február 14.-én megerősítették a Rushdie elleni fatwát), hogy "zavarjátok el és adjátok át a kezünkre azt a kormányt amelyik úgy érzi hogy halállal fenyegetheti a polgárainkat, különben háború lesz. És ha erre nem hajlandók, akkor be kell indítani a háborút amit végülis ők kezdtek el, minden kétséget kizáróan meg kell nyerni, amibe az is beletartozik hogy nemcsak hogy nem vigyázunk a mecsetjeikre és az infrastruktúrájukra, hanem úgy tönkretesszük őket, hogy soha többé nem fognak tudni minket fenyegetni. Pakisztánnal és Indiával közölni kell hogy vagy adják ki azokat a papokat és a támogatóikat akik vérdíjat tűztek ki a polgáraink fejére, vagy ha nem, akkor erőszakkal kell a kezünket rátenni ezekre az emberekre.

Mivel ha nem vetünk véget ennek a szégyenteljes viselkedésnek hogy a kormányaink nem állnak ki a saját állampolgárjaikért, akkor a nép azt a következtetést fogja leszűrni, hogy a jogaik csak a mesében léteznek, az állam igérete hogy megvéd minket nem más mint kacsa, és csak akkor tudunk pillanatnyi biztonságot teremteni, ha nem gondolkozunk és lakatot teszünk a nyelvűnkre. Az emberek előbb utóbb rá fognak jönni hogy szükségük van egy igazi védő erőre, ami valamiféle gang lesz: etnikai, vallási, vagy valami más alapon fog nyugodni; ezek a gengek bizonyos fokig biztonságot fognak nyújtani, de az ára a totális engedelmesség lesz. Előbb utóbb ezek a gengek el fogják dönteni a csatatéren hogy ki a legerősebb, és a többieknek pedig el fogják törni a gerincét.

Tehát a nagyszerű intellektuális és politikai kisérlet, a nyugat, amit a görögök 2500 évvel ezelőtt kezdtek el amikor rájöttek hogy az egyén igenis fontos, és ami a csúcspontját az Egyesült Államokkal érte el, el fogja érni a végállomást. Ez a vég nem azért fog bekővetkezni mivel egy olyan ellenség lépett a színre ami egyszerűen elsöpört minket --- szégyenek szégyene, ez azért fog bekővetkezni, mivel a nyugati kormányok, elképesztő gyávasággal és hazaárulással karöltve, magukra hagyták a polgáraikat, és ezzel a védtelen embereket felajánlották a kőkorszakbeli vadaknak.