Két év

Szerző: Husayn Uthman, Demokrácia Irakban blog

2005 Március 20

Már két éve hogy az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, valamint más országok lerohanták a hazánkat. Már két éve hogy az irakiaknak a mindennapi erőszakos támadásokkal és a gátlástalan terrorizmussal kell együtt élniük. Már két éve hogy a hazánkban a fekete fehér lett és a fehér pedig fekete. Már két éve hogy a demokráciához vezető úton elindultunk.

Ez a két év roppant nehéz két év volt. Oly sok ember halt meg, oly sokminden lett elpusztítva, oly sok könny és vér lett hullajtva, oly sokan vesztették el a szeretteiket, és oly sok szó esett Irakról, a jövőjéről, valamint erről a háborúról.

Már két év telt el ... de még mindig mintha csak tegnap történt volna, hogy hirtelen arra ébredtem hogy bombák robbannak Bagdadban, és hogy észbekaptam, hogy az életem és a hazám alapvető változáson fog keresztülesni. Még mindig tisztán emlékszem arra a napra. Féltem hogy egy bomba a mi házunkra fog esni, és féltem hogy a rokonaim, akiket a szándékuk ellenére soroztak be a hadseregbe, meg fognak halni.

Már két éve annak hogy Szaddam megjelent a képernyőn és fogadalmat tett hogy Irak sose fog elesni. Akkor még nem tudtuk, hogy pár hónap múlva patkányként fogják kihúzni a föld alól. Két éve az apámnak új szive van. (???)

Két év: megközelítőleg 730 nap. És mennyit láttunk ezeken a napokon. Többet láttam mint amire valaha is számítottam. Több vért, több halált, több fájdalmat mint amit el lehet képzelni.

Ezen napok alatt láttam az emberiség legalját. Az állatot ami még mindig ott létezik az emberiségben. Az emberiség képességét arra hogy másokat elpusztítson, hogy elvegye mások Isten adta életét.

És most kérdezel engem, Husayn-ot, hogy megérte-e. Mit kaptál? Mit ért el Irak? Rengeteg ilyen kérdést intéznek felém.

Azoknak a kívülállóknak, akik tavaly és, sőt, még ma is tüntetnek, ez a háború az őrültek háborúja (fools errand) volt. Csak halált és pusztítást hozott. Habár Irakban élek, látom, hogy hogy gondolkozik a világ, látom hogy az emberek vagy imádják vagy gyűlölik Busht, mintha megtestesítené ezt a háborút. Amikor az emberek csak Bushra összpontosítanak, elfelejtkeznek a több mint 20 millió irakiról, elfelejtik a közel keleten élőket, elfelejtik a utca emberét, az átlag embert átlag álmaival együtt.

Kérdezd meg tőlük, hogy megérte-e. Kérdezd meg, hogy mi változott. Kérdezd meg hogy megint keresztül mennének-e rajta. Kérdezd meg, kérdezz engemet, mint annyian mások már megtették.

Itt a válaszom, a saját, valamint a honfitársaim válasza. Nem érdekel hogy mint mondanak a híreitek, mint mond a tv-tek, az újságotok. Nesze, itt van, hogy én, az iraki, hogy látom az egészet. Minden fájdalom, vér, izzadság, és könny ellenére, ez az elmúlt két év megadta nekünk a reményt. A reményt, amit még hallomásból sem ismertünk.

2003 Március 20.-a előtt mintha egy várbörtönben éltünk volna. Nem láttuk a napfényt. Szaddam Husszein lassan de biztosan taposta el a nemzet lelkét. Vágytunk a halálára, de tudtuk hogy nem lennénk képesek megdönteni se őt se a társait akik bizonyosan követték volna a hatalomban. Egy pokolban éltünk.

Azóta megismertük a reményt. Ez a remény megfoghatatlan, de mégis több, mintha a sötétség miatt elvakítva élnénk a jövőtelenség feneketlen poklában.

Az elmúlt két év legnagyobb gyümölcse a remény. Kétségtelenül sokan haltak meg; sokan, balesetekben, vagy a bűnözés miatt. De nem hiába haltak meg. Nem fogadom el hogy oktalanul haltak meg, és tudom hogy a honfitársaim mögöttem állnak.

A városaink füstölögnek, a temetőinkre kitették a "megtelt" táblát, és a terroristák állandóan a gondolatainkban bujkálnak. De nem győztek le minket. Nem adtuk fel, és nem sajnáljuk a történteket. Nem adjuk meg magunkat. Az elmúlt két év, minden fájdalmával együtt, megadta nekünk a reményt, jövőt adott, és látjuk az alagút végén a fényt.

Az irakiak látják a célt. A szabadságot, a demokráciát és a működő nemzetet. Érezzük az illatát, izleljük az ízét, és mint a rövidtávfutó, aki habár eltörte a lábát, minden áron célba akar érni mivel hajtja a szive. Nem érdekel minket, hogy min kell még keresztülmennünk. Már látjuk a jövőnket, és ez az elmúlt két év legnagyobb eredménye.

Ezt már senki sem tudja elvenni tőlünk. Se a terroristák, se azok akik megkérdőjelezték hogy megérte-e eltávolítani Szaddamot, és azok sem, akik politikai okokból meg akarják nyirbálni a dicsőségünket.

Elhagytuk az árnyékvilágot, és már élvezzük a napfényt. És nemcsak Irak jövője lesz jobb, de a mártírjaink vére öntözi a demokrácia gyökereit az egész világon. Látjuk, hogy nem vagyunk egyedül. Látjuk, hogy a szomszédaink is egyre közelebb kerülnek a napfényhez, és ez csak megerősíti az eltökéltségünket. Egyre jobban megerősödik a hitünk, hogy végre célbaérjünk, hogy az álom, ami olyan sokáig nem adatott meg nekünk, valóra váljék.

Nem, nem adjuk fel, és nem fogjuk sohasem azt mondani hogy az elmúlt két év nem érte meg. Ez a két év, minden fájdalma ellenére lenyűgöző volt. Fordulópont a történelmünkben. Akár tetszik akár nem, mi irakiak így látjuk a dolgokat.